A minap szülővárosom, Kiskunhalas utcáin, egész pontosan a Kossuth utcán sétálgattam. Arra gondoltam, milyen sokat változott ez a város a ’80-as évektől kezdve. Még emlékszem a nagy átépítések előtti gidres-gödrös rossz Kossuth utcára (a város kelet-nyugati tengelye). Halvány emlék, hideg volt, az úttest toldozott-foldozott, apám biciklin vitt valahová…
Aztán úgy 1983-1984 táján az utat megcsinálták. Régi polgárházak helyén 1984-re felépítették a ma már nem üzemelő – jellemző, fogy a gyerek, egyre kevesebb általános iskolára van szükség – ÁMK általános iskola épületét (jelenleg: Vári-Szabó István Szakközépiskola). Akkor – de talán ma is – a legkorszerűbb iskolaépület volt a városban. 1984-re csak a keleti szárny készült el és a főépület. Az ÁMK épülete nemcsak modern volt – akkoriban újdonságszámba menő, rendkívül kényelmes és érdekes kialakítású székekkel a tanulók számára (talán ma is ezeket használják), modern padokkal, kényelmes osztálytermekkel, külön zeneteremmel, galériával – hanem szép is, és – legalábbis színvilágát tekintve – a halasi népi építészet hagyományait idézte (fehér fal, barna talapzat). Azóta se készült szebb épület Halason. Még emlékszem az építésére, anyámmal mentünk a Kossuth utcán, fel volt túrva az iskola későbbi helye, deszkák voltak lefektetve a járdán, alatta gödrök, a „távolban” – ötévesen úgy tűnt – pedig zajlott az építkezés.
Körülbelül 1986-1987 táján elkészült a nyugati szárny is, egy polgárház helyén, ami már 1984 után romos volt, elhagyatott. Emlékszem, kisgyerekként ennél a házromnál játszottunk iskolás társaimmal „Csillagok háborújásdit” (R. J. volt „Han Solo”). Érdekes persze, hogy 1984-1985 táján egy vidéki magyarországi általános iskolában a gyerekek egy hollywoodi sci-fi szereplőinek bőrébe bújtak képzeletben… Érdekes, hogy éppen ez a fajta – moziból származó, amerikai, meseszerű, de agresszív, a csúcstechnológiát reprezentáló – kulturális minta volt a legvonzóbb számunkra (igaz, gyakran játszottunk kuruc-labancosat is..). Később, 1987-1988 táján a városi sportcsarnok is elkészült, kb. 2-3000 fő befogadására alkalmas, szépen kialakított nézőtérrel, és – hú, micsoda csoda volt akkoriban – elektronikus úton leereszthető függönyökkel, melyekkel három részre lehetett osztani a csarnok terét.
Az egész Kossuth utca átépült a ’80-as években: felépült a KUNÉP épülete, szintén szép, impozáns együttes, de színeit kivéve (barna talapzat, fehér fal) – számomra legalábbis – inkább Svájcot vagy Németországot idézi. Akárcsak a Kossuth utca és a belváros közötti Jósika utcában létesült lakóházak. Mellette – nem szép, de korszerű lakásokkal – társasházak. A város új vasútállomást épített 1987-re, lecserélve a régi, elhanyagolt, sárga, húgyszagú pályaudvarépületet. Felépült a sétálóutca is, Kiskunhalas első sétálóutcája, osztrák kisvárosok házaira emlékeztető épületekkel. A sétálóutca már önmagában véve a polgári-városi lét attribútuma, igazi funkciója ma sincs – ma, egy pusztuló-leépülő-kihaló-szomorú kisvárosban éppenhogy nincs – de kiépítése jelzett valamit.
Akárcsak a központban a régi, sárga, alacsony GELKA épület helyén, a Mátyás téren egy új komplexum az Alpok vidékét idéző épületekkel. A ’80-as években épült fel a város szélén, korábbi bogáncsos homokbuckák helyén a Kertváros: a kor divatja szerint kétemeletes, gazdag, egy kis Bajorországot a Homokhátságra varázsló kertesházakkal. Felépült az elegáns Csipke Hotel.
A város épült, szépült, terjeszkedett (micsoda kontraszt a mai állapotokkal!!!).
Kiskunhalas persze „csak” egy kisváros a magyar Alföldön, de amit itt felsoroltam, csak illusztrációnak tekinthető. A lényeg most talán nem is a terjeszkedésen és gyarapodáson van.
Amikor tegnap sétáltam a halasi belvárosban, arra gondoltam, soha nem voltunk olyan közel a Nyugathoz, mint éppen a ’80-as években. Nem anyagi-jóléti értelemben (akkor a ’70-es éveket kellett volna példaként felhoznom, hiszen a ’80-as években már Magyarország kezdett leszakadni a Nyugattól, ami lényegében ma is tartó folyamat), hanem mentálisan.
Az emberek hittek a Nyugatban és rá akartak hasonlítani. A Nyugat mágnesként vonzott. Persze mi ezt nem ideologizáltuk meg gyerekként, de ezért játszottunk éppen „Csillagok háborújásdit”, ezért építettek, akik tehették (akkoriban sokan tehették) olyan családi házakat, mint amilyeneket a nyugati filmekben vagy személyes nyugati útjaikon láttak, ezért próbálták átalakítani egy alföldi kisváros belvárosát – lényegében „tájidegen” módon – bajor-osztrák mintára.
Az 1990-es években, a rendszerváltás után mentálisan távolabb kerültünk a Nyugattól, mégha formálisan-politikailag közelebb is (politikai és gazdasági intézményrendszer átalakítása, bár a politika és a gazdaság csak másodrangú dolgok).
A Kádár-rendszerben kialakult egalitárius-„jóléti”-„középosztályi” társadalom „szerkezetileg” sokkal jobban hasonlított a Nyugathoz, mint az 1990-es évek nyomorba taszított, szétszakadó, de a felső-középosztály számára a felemelkedést (az igazi nyugati jólétet) lehetővé tévő közege. Az 1990-es évek az öntudatos, a mindennapi életben a jogaival élő (alkalmasint gyárigazgatókat leváltó), művelt (a Kádár-korban a „prolik” jelentős része is az olcsó könyvtár szépirodalmi műveit olvasta, olyan könyveket, melyeket ma az egyetemisták se vesznek a kezükbe, a könyvespolcnak akkortájt még státuszszimbólum értéke volt) „kádári kisemberből” megalázott bérrabszolgákat tettek. Az, hogy ez bekövetkezett, abban jelentős szerepet játszott az 1990-es években újraszülető hagyományos magyar – a nemesi szemléletből táplálkozó – elit-mentalitás, amely jobbágyként és alsóbbrendű emberként kezeli a munkavállalókat.
Az 1990-es évek magyar társadalma távolabb állt a Nyugattól, mint az 1980-as években.