Jó 15-20 évnek kellett eltelnie a rendszerváltás után, mire az 1956-os forradalom emlékezete valódi, szívvel-lélekkel átélt ünneppé vált Magyarországon. Sokan emlékezhetnek még az 1990-es évek ’visszafogott ’56-os megemlékezéseire. Soha nem feledem, egyszer, még valamikor az 1990-es évek elején, egy kiskunhalasi ’56-os emlékünnepségen négy fő vett részt, ebből az egyik a polgármester, a másik az alpolgármester volt – lényegében senki nem volt kíváncsi a megemlékezésre, pedig a forradalom napjaiban Halason is voltak megmozdulások, és két ember halálával végződő gyilkos sortűz. Hogy mi volt a tartózkodás oka? Egyrészt nyilván az, hogy a tömegek számára közömbös volt ’56 – bármennyire is eretneknek tűnik ez a gondolat, de (és minden tisztelet azoknak, akik lelkükben őrizték ’56 lángját) – nem ápolták emlékét, nem azonosultak vele, legfeljebb csak a „balhés napok” emléke maradt meg (Illyés Gyula írja a Puszták népében, hogy sok „pusztai” számára 1848 nem jelentett semmit érzelmileg. Seregek jöttek-mentek, ők meg megpróbáltak valahogy túlélni). Éppen ezért sokan úgy érezhették, hogy a rendszerváltás nyomán hivatalos szintre emelkedő ’56-os kultusz pusztán az új rezsim legitimációs eszköze – ami akkor megint csak igaz volt – és ebből nem kértek.
Mostanság viszont már sokkal többen járnak a forradalmi megemlékezésekre, az emberek szívében – beleértve magamat is – érezhetően gyökeret vert 1956 emléke – és ez így van jól.
Az 1956-os magyar forradalom története azonban továbbra is az egyik legátpolitizáltabb, legérzékenyebb téma maradt közbeszédünkben, történelmi emlékezetünkben, amely bizony a mítoszteremtéstől sem mentes. Átpolitizált ünnepről van szó, ami nem meglepő, hiszen 1956 óta még csak 56 év telt el, s továbbra is a rendszerváltás rendszerének egyik ideológiai alapkövét képezi a forradalom emléke. 1956 mítoszokkal teli, ami meg is nehezíti értelmezését. Nem véletlen, hogy a magyarországi történész szakma és közvélemény meglehetősen hűvösen fogadta Charles Gati nagyszerű „tabudöntögető” könyvét, a Vesztett illúziókat, amelynek egyik legfőbb állítása, hogy a forradalom igenis győzhetett volna, amennyiben a Nagy-kormány megfontoltabb és bölcsebb politikát folytat. A szovjetek október 30-án hajlandóak lettek volna meghátrálni, de ekkor két dolog történt: 1) a Köztársaság téren a pártház ostroma és az ottani védők kegyetlen lemészárlása, 2) a Nagy-kormány kilépése a Varsói Szerződésből. Ezután a szovjet vezetés a katonai beavatkozás és a bábkormány hatalomra ültetése mellett döntött.
A magyar nemzeti mítoszba, amely kizárólagosan védtelen és eleve elrendelt áldozatként mutatja be a magyarságot és hazánkat, ez természetesen nem illik bele. Méghogy nekünk is volt felelősségünk?
Egy másik mítosz, talán a legostobább, miszerint ’56 döntötte meg a Szovjetuniót és a kommunizmust. Ezt kommentálni sem érdemes (mintha valaki azt mondaná, a krími háború döntötte meg az Orosz Birodalmat).
Még egy mítosz, amiről az alábbiakban bővebben is írnék, a forradalom spontán jellegére vonatkozik. Az 1956-os forradalom persze spontán volt, hiszen az utcára kimenő emberek túlnyomó többsége nyilvánvalóan nem összeesküvő volt, hanem tiszta szívű, a hazájáért tenni akaró ember. Azonban bizonyos jelek arra utalnak, valakik előkészítették egy fegyveres felkelés lehetőségét is.
Hiszen október 23. békés tüntetésnek indult. Az akkori felvételeken látszik, mennyire fenséges és méltóságteljes volt az hatalmas, eredetileg zömmel egyetemistákból álló a tömeg, amely Pestről Budára, a Bem-szoborhoz vonult. Forradalmat csak morálisan egészséges nemzetek tudnak csinálni. Törött gerincű, hajlott hátú társadalmak nem képesek arra, hogy forradalmat robbantsanak ki – épp ezért minden nemes forradalomnak valamilyen módon szülőatyja az a rendszer, amely ellen kirobbant. Az 1956. október 23-i tömegtüntetésről készült felvételek lenyűgözőek több évtized távlatából is. Sugárzó arcok, egyenes hátak, igen, ilyeneknek kell lenni a fiataloknak, világmegváltóknak. Hasonló méltóságteljes arcok néznek vissza ránk a 1980-as évek híradófelvételein is. Mintha az 1950-es, 1980-as évek fiatalsága morálisan egészségesebb lett volna, mint napjaink, a rendszerváltás utáni két évtizedben megtört nemzedéke (az 1990-es és 2000-es évek perifériális újkapitalizmusának egyik legnagyobb bűne, hogy frusztrált, egzisztenciálisan rettegő, kiszolgáltatott fiatalságot termelt ki. A mai magyar társadalom képtelen lenne egy forradalomra).
Németh László szavai szerint, „a Rákosi-rendszer nemcsak nyomta, bizonyos értelemben nevelte is a nemzetet… a magyarság számára (s ez inkább az ő érdeme, mint a rendszeré) a Rákosi-rendszer nem jelentett abszolút bénítást – az életet megdermesztő gátlást – tán ez volt a legfontosabb dolog, ami a forradalomban kiderült.” A Rákosi-rendszer kinevelte a népi értelmiség új nemzedékét, amely igazi hívőből fordult a rendszer ellen, ellentétben a régi értelmiséggel, amely „sunyíthatott, hisz nem tekintette a maga dolgának, amiben részt kellett venni.”[1]
Az egyetemisták felvonulásához sokan csatlakoztak. A Bem térhez érve sokan kivágták a rákosista címert a zászlóból, és elkezdték skandálni a „ruszkik haza!” jelszót (néhányan már ekkor visszafordultak, és nem vonultak később a Parlament elé). Persze ezek a jelszavak nem meglepőek a MEFESZ előző este elfogadott 16 pontja alapján, amely követelte – elsőként – „az összes szovjet csapatok azonnali kivonását” (1.), új kormány kinevezését Nagy Imre vezetésével (3.), Farkas Mihály és Rákosi Mátyás törvényszék elé állítását (4.), a többpártrendszer bevezetését (5.), a magyar-szovjet kapcsolatok új alapokra helyezését, az egyenlőség és kölcsönös be nem avatkozás elve alapján (6.), „az egész gazdasági élet átszervezését”, a tervgazdaság felülvizsgálatát (7.), sajtó- és szólásszabadságot (12.), a Sztálin-szobor elbontását (13.), a Kossuth-címer visszaállítását, március 15.-e ünnepnappá nyilvánítását (14.) – azaz rendszerváltást.
Egyébként már a hatalom ingadozását, megrendülését jelezte, hogy ellentmondó utalások érkeztek arra vonatkozóan, engedélyezik-e a tüntetés megtartását? 12 óra 53 perckor a Rádió adását megszakítva azt közölte, „a közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez.” Ezt bemondták 13 óra 15 perckor is, ám 14 óra 23 perckor viszont azt közölték, a belügyminiszter a kihirdetett gyülekezési tilalmat feloldja.[2]
A délutáni „békemenetből” lett estére fegyveres harc a Magyar Rádió épületénél. És ez az a pont, ahol meg kell állnunk: hogyan kerültek fegyverek a civilek kezébe? Hiszen a békés tüntetés egészen váratlanul csapott át fegyveres harcba.
Charles Gati visszaemlékezése: „A délután átélt boldogságot estére nyugtalanság és rossz előérzet váltotta fel. Hallottam, amikor a Rádiónál eldördültek az első lövések, és nem értettem, mi is történik itt. Elképesztett az ifjú harcosok hirtelen felbukkanása. Kik ezek az emberek? Honnan vannak fegyvereik?”
Honnan vannak fegyvereik?
A Budáról Pestre átvonuló tüntetők a Parlament előtt csalódottan hallgatták Nagy Imre beszédét este 21 órakor. A politikus nyugalomra intett és hazaküldte a demonstrálókat. Egyszercsak azonban teherautók jelentek meg, és azokról azt kiabálták, „Gyertek a Rádióhoz!, Gyertek a Rádióhoz!” (Vásárhelyi Miklós visszaemlékezése), mert a Rádiónál már, úgymond, lövik a népet. Bibó István visszaemlékezése: „…megjelent egy teherautón egy csomó munkásfiatal. Ez a teherautó lassan bejött délről a villamosok által zárt területre, és lépésben haladt. A fiatalok egyike elkiabálta, hogy a Rádiónál lőnek, a Rádiónál lőnek. Velem volt akkor egy ideig Tettamanti Károly műegyetemi tanár és rákiabált: „Ne provokáljon itt, ez nem igaz!”[3]
A Rádióban hangzott el 20 órakor Gerő Ernő uszító hangvételű beszéde. Először 14:23 perckor – tehát épp akkor, amikor a tüntetések újbóli engedélyezése is megtörtént – adtak hírt arról, hogy az MDP KV első titkára 20 órakor rádióbeszédet mond. Ezt a közleményt a nap folyamán számos alkalommal megismételték, csak 15 óráig még ötször. [4]
Gerő a beszédében lényegében elítélte, nacionalistának nevezte a délutáni tüntetést: „…elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekszenek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.” Gerő szavai arról árulkodnak, a helyzetet rendkívül válságosnak látta: „Nyíltan meg kell mondanunk, most arról van szó, szocialista demokráciát akarunk-e, vagy burzsoá demokráciát?”[5]
Gerő beszéde után nem sokkal teherautók hozták a tömeget a Rádió elé. Igaz, a tüntetés már korábban megkezdődött a Rádió épülete előtt, az egyetemisták azt követelték, sikertelenül, hogy olvassák be pontjaikat. Pálóczi Horváth György visszaemlékezése: „Gerő beszéde után a helyzet gyökeresen megváltozik. A külvárosi munkásnegyedekből teherautók sokasága érkezik, zsúfolva fiatal munkásokkal…”.[6]
A Rádiót eredetileg 16 karhatalmista védte, s amikor a tüntetők elkezdték kővel dobálni az épületet, még 300 főt rendeltek ki az épület védelmére. [7]
Kérdés, ki küldte a teherautókat a Parlament elé, azzal a felszólítással, hogy a tömeget a Rádió elé terelje? A teherautókat este 18 óra tájban kezdték lefoglalni bizonyos fegyveresek. Tehát valakik már 18 óra tájban fegyverrel járták a várost azzal a céllal, hogy teherautókat szerezzenek. 23-án este mintegy 40 teherautót zsákmányoltak a TEFU telepekre betörő fegyveresek. Nyilvánvalóan szervezett, előre megtervezett akcióról volt szó.
Karátson Gábor visszaemlékezése szerint a teherautók a ledöntött Sztálin-szobornál is felbukkantak, és arra buzdították az embereket, vonuljanak a Rádióhoz (Sztálin szobra 21 óra 37 perckor hullott porba, mintegy három órai szenvedés után). Mint kiderült, az egyik teherautóban a sofőr mellett „ávós”, titkosszolgálati tiszt ült.
A teherautók egy része egyébként már a délután folyamán készenlétben álltak. Kozák Gyula visszaemlékezése: „Közel laktunk a Városligethez, és napközben lementem a ligetbe, de mert mindenki iskolában volt, hazamentem. Délután már azt tapasztaltam, hogy sok teherautó járkál a mellékutcákban is, ami teljesen szokatlan volt.”
A teherautók szervezetten szállították a tömeget a Rádió elé,, „jöttek-mentek a teherautók” (Hargitainé Farkas Brigitta).
„23-án éjjel érthetetlen volt, hogy mi történik a Rádiónál. Az ott lévő államvédelmisták nem kaptak tűzparancsot, és egyszer csak jelezték, hogy fegyverropogás van a Rádiónál.” (Váradi Gyula visszaemlékezése). A hatóságok eleinte könnygázgránáttal is próbálták oszlatni a tömeget, de sokan közülük civil ruhába öltöztek és leléptek (Sárközi Mátyás visszaemlékezése). Az ávósok féltek. Forintos György visszaemlékezése, még az összecsapások kezdete előtt: „Nagy feszültség volt, de úgy tűnt, hogy tettlegességre nem kerül sor. A Rádió hátsó bejáratánál állt egy csapat ávós, akikkel kiabáltak, hogy miért nem engedik felolvasni a pontokat, meg hogy álljanak át. Látszott, hogy az ávós tiszt rettenetesen meg van ijedve, halálsápadt volt.”
A Rádió parancsnokságát átvevő Zólomy László megtiltotta a fegyverhasználatot. Éjfélig nem is voltak újabb lövések a karhatalom részéről (ezt nehezményezte is Mikojan és Szuszlov másnap írt jelentése: „A magyar elvtársak egyik súlyos hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését.”), de 37 felkelőt, zömmel tizenéves kamaszokat elfogtak.[8] Valakik azonban akik mégis lövéseket adtak le a Rádió környékén összeverődött tömegre. Zólomy szerint: „Egy-egy lövés itt-ott elhangzott, de hogy ki adta le, azt nem tudtuk. Amikor kimentem a Petőfi Akadémia tisztjeihez érdeklődni, hogy mi a helyzet, a tömegből egyesek odaszóltak nekem, hogy miért lövünk a tömegre. Én mondtam nekik, hogy nem lőttünk. Erre azt mondták, hogy éppen most vittek be egy sebesültet, jöjjek, nézzem meg a szemben lévő épületben.”
Ekkor dördültek el tehát az első éles lövések a Bródy Sándor utcában gyülekező tömegre. Itt voltak a forradalom első halottai (Oltványi Imre naplója szerint már este 21 óra tájban valakik lövöldöztek a Duna part körül, Pesten és Budán).
Mindenesetre 21 óra tájban még nem voltak tömegesen felfegyverezve a felkelők (ezt egy Petőfi Akadémiás is megerősíti) a Rádiónál.[9] 22 óra tájban katonák érkeztek a Rádióhoz, páncélosokkal biztosították a bejáratát, de ezek elmentek, amikor felújultak a harcok (közben este 22-kor az MDP KV-t is összehívták). Ezek a piliscsabai páncélosok voltak, akiknek a bevetését a nép ellen Tóth Lajos vezérőrnagy szerint Gerő Ernő rendelte el, ám Bata védelmi miniszter parancsára a katonák lőszer nélkül vonultak fel.[10] Kb. este 22 órakor kezdődött a Szabad Nép székházának ostroma, először csak kövekkel, majd fegyverekkel.[11]
Hogy kik lőttek 21 óra tájban, nem lehet tudni – talán provokátorok? Mindenesetre a Bródy Sándor utca lámpáit gondosan kilőtték a környéken rejtőzködők.
A felajzott tömeg, főleg persze fiatalok, fegyvert akart. A Rádió előtti tömegben voltak jól értesült személyek is, akik tudták, honnan lehet fegyvereket szerezni. Csongovai Per Olaf szavai: „Angyal Pista azonnal intézkedni kezdett, mások elmentek teherautókat szerezni, és mondták, hol lehet lőszert, fegyvereket találni. Az első fegyvereket az ávósoktól szedtük el.” Vajon kik voltak ezek a jól értesült emberek, akik tudták, hol lehet fegyvert szerezni Budapest központjában?
A rend biztosítására, mint említettük, katonákat is kivezényeltek, fegyverrel, de lőszer nélkül. A tömeg elkezdte kikapkodni a katonák kezéből a fegyvert, de ezek még lőszer nélküli fegyverek voltak. A fegyverraktárak (Hungária körúti laktanya, Petőfi Akadémia, Lámpagyár, Timót utcai fegyverraktár) kifosztása 22-23 óra táján kezdődött.[12] Mindenesetre fegyverek nemcsak innen kerültek.
A fegyvereket megint csak a teherautók szállították, Kabelács Pál visszaemlékezése: „Egyszercsak jött Kispestről egy tehergépkocsi, voltak rajta nyolcan tízen. Kinek kell fegyver? – kérdezték. Hát odarohantam. Szerencsém volt, gyors vagyok, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Kérdeztem, hogy van-e lőszer. Mondták, hogy tele van. Két üres teherautó is állt ott. Valaki egyszer csak azt mondta: Megyünk a Rádióhoz! Menjünk. Útközben még egy csomóan fölszálltak… A Rákóczi térnél befordultunk. Valamelyik mellékutcában volt egy fegyverlerakat egy üzletszerű helyiségben, amit a sofőrök biztosan ismertek, mert nem tétováztak, egyenesen odamentünk. Felhúzták a rolót, feltörték a zárat, és kipakoltuk a lerakatot. A fegyvereket föltettük a kocsira, és mentünk tovább a Rádióhoz. Egyszer a tömeg megállított bennünket, fegyvert akartak. Akkor kiosztottuk mindet, ami még volt.” Azaz ezen beszámoló szerint a Ferencvárosban, Józsefvárosban titkos, előkészített fegyverraktárak voltak. A teherautók sofőrjei arra kaptak utasítást, ide vigyék azokat, akik fegyverhez akartak jutni. S hogy kik voltak a fegyveresek? Zömmel nem egyetemisták, akik a délutáni tömegtüntetésen vettek részt, hanem józsefvárosi és ferencvárosi, tizen- és huszonéves „proli” gyerekek.
Egy csepeli munkásfiatal visszaemlékezése: „Este 10 óra körül már lefekvéshez készülődtek, amikor bejött a szobába egy idősebb, bőrkabátos ember, s azt mondta: gyorsan öltözzetek fel srácok, mert a stúdiónál az ávósok a tömeget gyilkolják.” Azt hozzátette, hogy a közelben levő téren van a gyülekező, ott áll már több gépkocsi, s azokon a fegyverek.”
Egy közelben dolgozó pincér azután ment a Rádióhoz, hogy hallotta, „nagy a muri”. A környéken egy teherautóról osztogatták a fegyvereket.[13]
A magyar hadsereg alakulatait a városba küldték, de lőszer nélkül, a tankok nemzeti színbe öltöztek, a hadsereg lényegében a nép oldalán volt, passzív módon megpróbálták akadályozni a szovjet tankok vonulását.
Október 24-én reggel 4:30-kor a Rádió még azt jelentette, „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen”, de 5:30-tól a „fasiszta” szó „ellenforradalmira” változott. 6:30-kor beolvasták a BM közleményét, amely arra hívta fel Budapest lakosságát, csak halaszthatatlan ügyben lépjenek ki az utcára, mivel „a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik.”[14]
Reggel 8 óra 45 perckor az immár miniszterelnök (a minisztertanács elnöke) Nagy Imre közleményét olvassák fel, amelyben rögtönítélő bíróságok megalakulását jelentették be. A bíróságok halállal büntetik a „népköztársaság megdöntésére irányuló cselekményeket.” 9 órakor beolvasták, hogy a Nagy-kormány a szovjet csapatok segítségét kérte az „ellenforradalmi bandák, banditák” elleni harcra (valójában még Gerő és Hegedűs kérte a szovjet csapatok segítségét). 9 óra 18 perckor a Rádió azt közölte, 14 óráig kijárási tilalmat rendeltek el.[15]
12 óra 10 perckor Nagy Imre beszédét közvetítette a Rádió. A miniszterelnök fegyverletételre szólította fel az ellenálló csoportokat. Demokratizálást, az életkörülmények javítását ígérte. A rend helyreállítását kérte: „őrizzétek meg nyugalmatokat, álljatok ellen a provokátoroknak, segítsetek helyreállítani a rendet, támogassátok rendfenntartó erőinket.” Amnesztiát, a statáriális bíróság elkerülését ígérte azoknak, akik azonnal leteszik a fegyvert (a beszéd után közölték, hogy a Baross téri csoport megadta magát). Tildy Zoltán szózata szintén a nyugalom helyreállítására intett, akárcsak a népszerű sportkommentátor, Szepesi György („…rendre, nyugalomra, az oktalan vérontás megszüntetésére van szükség! Értsétek meg, hogy azok, akik most rombolnak, gyilkolnak, rabolnak, akik a ti békés tüntetéseteket vérfürdővé akarták változtatni, a magyar ifjúság jövőjét próbálják tönkre tenni! Ne engedjétek!”). A MEFESZ közleménye azt mondta, legfontosabb céljuk teljesült Nagy Imre kinevezésével, s ők is a rend helyreállítására szólítottak fel.[16]
A miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre fegyverletételre szólította fel az embereket. De a tegnap este kiosztott és zsákmányolt fegyverekkel felszerelt tömegeket már nem lehetett megállítani. 14 óra után 18 órára halasztották az amnesztia határidejét. Délután fél ötkor a kijárási tilalmat másnap reggeli 6-ra hosszabbították meg. 17 óra 45 perc után perceként közölte a Rádió, hogy az amnesztia hamarosan véget ér! A rádió egyébként folyamatosan a Nagy-kormányt támogató nyilatkozatokat olvasott be gyárak, kollektívák, különböző szervezetek (beleértve a katolikus egyházat is) részéről.[17]
Október 25-én, csütörtökön reggel a Rádió 4:30-as híradása azzal kezdte a napot, hogy „az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk”, s csak kisebb csoportok fészkelhették be magukat egyes házakba. Az 5 óra 38 perckor elhangzott közlés szerint már csak a Rákóczi úton a Palace Hotel környékén, a Magdolna utcában, és a Ferencárosi pályaudvarnál és a Rádiónál voltak ellenálló csoportok.[18]
Reggel 9 órakor Bata István honvédelmi miniszter azt közölte hogy a „testvéri szovjet hadsereg egységeivel együtt” délig felszámolják az utolsó „ellenforradalmi” erőket is, azonban este 18-ig, meghosszabbították a kijárási tilalmat (10:47), fél háromkor pedig újabb harcokról adott hírt a Rádió.[19] A Budapesti Rendőrfőkapitányság ügyeleti naplója szerint (reggel 8 órai bejegyzés), „Nagy Imrétől szovjet egységeket kértünk. A magyar honvédség átáll.” Ugyanezen a napon reggel felkelők megtámadták a Dohány utcai zsinagógát.[20]
Október 25-én került sor az értelmetlen vérengzésre a Parlament előtt, amely minden szempontból az 1956-os magyar forradalom egyik legsötétebb ügye. Kik lőttek, kinek a parancsára, kinek az érdekében?
Annak ellenére, hogy Gerőt ezen a napon felmentették a KV titkári tisztségéből, és Nagy Imre bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdeményez a kormány a szovjet csapatok „visszavonásáról”, este 18 óra után kiújultak a harcok a Nagykörút és a Baross utca környékén. A kijárási tilalmat reggel 6-ig meghosszabbították.[21]
Október 26-án a Rádió semmit nem mondott a parlament előtti sortűzről. A közlemények azonban világossá tették, hogy a tegnap közölt hírek az „ellenforradalmi” csoportok felszámolásáról nem tükrözik a valóságot. Este 22-ig adtak újabb haladékot a fegyverletételre (újabb haladék). AZ MDP KV közleménye a testvérharc és az ezres nagyságrendű halott és sebesült felett sajnálkozott. A sebek behegedésért fohászkodott, ugyanakkor az este 22 után ellenálló csoportok „kíméletlen megsemmisítését” követelte.[22]
Október 28-án a kormány, felismerve a realitást, tűzszünetet rendelt el. A magyar hadsereg befejezte a harcot a felkelők ellen. A hatalom meghátrált, a forradalom győzött. Nagy Imre 17:25-től elhangzó rádióbeszédében ezt mondta: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna….vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom…
…a vezetés még a legutóbbi időkig nem szánta rá magát arra, hogy véglegesen szakítson a régi, bűnös politikával. Főleg ez vezetett a tragikus testvérharchoz, oly sok hazafi pusztulásához mindkét oldalon.” A szovjet csapatok kivonulnak – ígérte a miniszterelnök (Nagy ezt úgy közölte, hogy előtte nem konzultált a szovjetekkel, ami kiváltotta Mikojan és Szuszlov tiltakozását), az ÁVH megszűnik, Kossuth-címer lesz, március 15. ismét nemzeti ünnep, amnesztiában részesülnek a harcokban résztvevők.[23] Innentől kezdve az „ellenforradalmárok” hivatalosan is fegyveres felkelő szabadságharcosok lettek.
Két nappal korábban egyébként Nagy Imre a szovjeteknek úgy nyilatkozott, engedményekre van szükség – taktikai okokból: „elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk ennek a népi mozgalomnak, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat”.[24]
A kormány már korábban is megosztott volt. Donáth „kapituláns” állásponton volt már 26-án is, írta Mikojan és Szuszlov. Donáth „azt ajánlotta, hogy a kormány és a KV készülő felhívásában ismerjék el ezt az egész mozgalmat, beleértve a fegyveres felkelést is, népi forradalmi és éppen ezért erkölcsileg igazolt és törvényes forradalomnak.” Mikojan és Szuszlov figyelmeztették a magyarokat, ha Donáth „kitart kapituláns pozíciója mellett, és nem fogja magát tartani a KV határozataihoz, akkor meg kell tenni vele kapcsolatban a szükséges intézkedéseket.”[25]
Október 31-én a felkelt forradalmi erők megbízottai a következő követeléseket fogalmazták meg: a szovjet csapatok Budapest után az országból is vonuljanak ki. Ha ez nem történik meg december 31-ig, fegyveres harc kezdődik a szovjet csapatok ellen. Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. A Magyar Néphadsereg vegye birtokba az uránérc lelőhelyeket. Aki nem teljesíti a forradalmi hadsereg parancsait, forradalmi törvényszék elé kell állítani.[26]
November 4-én azonban a szovjet beavatkozás következtében a magyar forradalom elbukott. Kádár bábkormánya vette át a hatalmat.
Kádár eleinte futni akarta hagyni Nagy Imrét, amennyiben az lemond minden tisztségéről, ám Moszkva ezt nem engedte meg.[27]
Kérdés, vajon milyen erők szervezték meg október 23-án a Rádió előtti eseményeket, értve ezalatt a tömeg szervezett szállítását az épület elé és a fegyverek kiosztását, valamint – vélhetően provokátorok közreműködésével – a fegyveres harc kirobbantását?
A CIA vagy a nyugati titkosszolgálatok aligha. Charles Gati idézett könyvéből tudjuk, hogy a CIA mindössze egy ügynökkel rendelkezett Budapesten. Az amerikaiknak egész egyszerűen nem volt megfelelő emberanyaguk és infrastruktúrájuk ahhoz, hogy felkelést szervezzenek Magyarországon. Az USA-nak természetesen érdeke volt, hogy Közép-Európában szovjetellenes felkelések legyenek, s hogy ezeket lehetőleg brutálisan leverjék a szovjetek – így diszkreditálva a szovjet berendezkedést. A CIA fedőszervezete, a Szabad Európa Rádió és más szervek ennek megfelelően tevékenykedtek (Fókusz-hadművelet), kérlelhetetlen – és eleve esélytelen – harcra buzdítva a magyarokat (mintha a kisegeret uszítanák arra, hogy támadja meg az elefántot. „Szerencsétlen fickók…” – mondta Eisenhower elnök a magyarokról a forradalom napjaiban).
Az esetleges nyugati titkosszolgálati szál kapcsán mindazonáltal elgondolkodtató a MEFESZ október 22-én elfogadott 16 pontjából a 8. szakasz a magyar uránércről. Eszerint „Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérckészleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.”
1956-ban elterjedt nézet volt, hogy a magyar uránt használják fel a szovjet atombombák készítéséhez. Ez azonban KGB dezinformációja volt, mert a szovjetek valójában csehszlovák és keletnémet uránt használtak fel. Felmerül a kérdés: az urán-téma feldobása és a „nyílt, őszinte tájékoztatás az ország uránérckészleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról” kinek a sugalmazására került be a legfontosabb nemzeti követelések közé?
Ennél komolyabb a szovjet provokáció lehetősége. 1953 után Magyarország egyfajta kísérleti terepként szolgált a szovjet blokkon belül. Noha az 1953-ban miniszterelnökké kinevezett Nagy Imrét 1955-ben eltávolították a hatalomból, 1956-ban Magyarországon a helyzet csak „romlott”. Egy fegyveres felkelés kirobbantása és leverése szignál lehetett mindenki számára, aki esetleg a szovjet blokk meglazulásában reménykedett (a ’90-es évek elején hasonló módon szervezte meg Kreml a csecsen háborút). Magyarország ideális terepnek bizonyult minden szempontból, hiszen a rákosista-sztálinista kurzus és a reformer Nagy-kurzus csődjét is lehetett demonstrálni a felkeléssel és annak leverésével.
Egyébként maga Nagy Imre is arra céloz nem egy helyen, hogy provokáció eredményeképpen csapott át fegyveres harcba az október 23-i békés tüntetés. Ezt a provokációt pedig a Rákosi-Gerő klikk és a szovjetek közösen forralhatták ki. Egyik visszaemlékezésében arról ír, hogy 1956 őszén 60-70 fiatal szovjet „turista” érkezett Magyarországra, akik fegyverekkel teli csomagokkal akartak belépni az ország területére (és nem akarták megmutatni csomagjaikat a magyar hatóságoknak, amiből aztán előkerültek a fegyverek). Ma már az ismert, hogy a szovjetek legalább 1956 nyarától készültek arra, hogy Magyarországon esetleg megmozdulások várhatók.
Ezt a verziót ugyanakkor gyengíti, hogy Moszkva október 30-án ténylegesen a meghátrálás mellett döntött.
Az is elképzelhető, hogy a magyar hadsereg, esetleg a magyar titkosszolgálatok „szerveztek alá” az október 23-i tömegtüntetésnek. Az biztos, hogy a magyar szervek készültek tömegmegmozdulásokra. Kopácsi Sándor volt budapesti főkapitány visszaemlékezéseiből is ismert, hogy létezett egy bizonyos szigorúan titkos M-TERV arra az esetre, ha Budapesten is a poznanihoz hasonló megmozdulások törnének ki. A szovjet hírszerzés információi szerint pedig a magyar hadsereg vezetésében létezett egy titkos ellenálló csoport.
Gerő Ernő Andropovnak október 12-én arról panaszkodott, hogy a helyzet kezd kontrollhatatlanná válni az országban. Az eddigi intézkedések már „nem elégségesek”, „Magyarországon a belpolitikai helyzet élesen megromlott, és most már nemcsak a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő „komoly helyzetről” van szó”.[28]
Nagy Imre és Mező Imre egyébként úgy gondolta, Gerő Ernő nagyszabású provokációra készül. Gimes Aliz, Gimes Miklós özvegye szerint Nagy Imre azért nem akart október 23-án a népmozgalom élére állni, mert „Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan-szerű felkelésig elmenni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre.”[29] Nagy visszaemlékezéseiben megerősíti ezt a verziót: mint a snagovi jegyzetekben írja, Rákosi és Gerő 1956 nyarától készültek a provokációra. Rákosi egy közelgő „nagy vérfürdőről” beszélt, akárcsak Révai.[30]
A magyar katonai vezetés októberben már készült a változásokra. Erre utalnak Bata honvédelmi miniszter szavai, melyeket október 22-én közölt Tyihonov katonai főtanácsadóval. Bata már október 20-án parancsba adta, hogy harckészültségbe kell helyezni az egységeket, ha „a lengyel eseményekkel összefüggésben az országban zavargások lennének” (azaz számítottak ilyen eseményre) azt azonban a parancsnokok megkérdőjelezték, hogy végre kell-e hajtani az utasítást. Bata azt is kikotyogta a szovjeteknek, hogy a KV-ban egy csoport megkezdte Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésének előkészítését: „Tyihonov elvtárs szavai szerint a beszélgetés során Bata elvtárs bizalmasan közölte vele, hogy a KV-ban már nem hivatalosan tárgyalták Nagynak a kormány és a párt élére kerülését. Várhatóan Nagy elfoglalja a miniszterelnöki posztot, Vas Zoltán pedig az MDP KV első titkári posztját. Haraszti és Losonczy bekerülnek a Politikai Bizottságba. A honvédelmi miniszteri posztot Janza vagy Tóth tábornok foglalják el. Bata elvtárs elmondta, hogy ő és más elvtársak „már felkészültek az új kabinet eljövetelére”.” Ennek alapján azt lehet feltételezni, hogy Nagy Imre hívei és a magyar hadseregben szerveződő ellenálló csoport „esküdött össze” a hatalom átvétele céljából. Már csak a kivitelezés hiányzott… Esetleg az is megoldás lehet, hogy Nagy Imre ellenfelei, Gerő szervezték az egész „összeesküvést”, azzal a céllal, hogy aztán az ő nyakába varrják a felelősséget mindenért, a szovjet csapatok behívásáért, az „ellenforradalomért”, a vérengzésekért (kinek állt érdekében a Parlament előtti mészárlás?)… Baka hozzátette Tyihonovnak: „lehet, hogy az ország rettenetes események küszöbén áll.”[31] Hm. Hát ezek legalábbis látnoki szavak voltak.
Nagy Imre némi habozás után a felkelés oldalára állt. Vajon miért? Lehetséges, hogy az elmúlt évek, évtizedek megaláztatásai csordultak túl benne. Nagy Imre 1930 óta a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, részben ennek köszönhetően élhette túl a ’30-as évek terrorját. Ennek az volt az ára, hogy elvtársait jelentette fel. Nagy Imre karrierjét „láthatatlan” moszkvai kezek egyengették, valaki mindig „utánanyúlt”. A „moszkoviták”, Rákosi és köre nem kedvelte Nagy Imrét, akit 1945-ben Vorosilov tanácsára neveztek ki belügyminiszterré. Rákosi terrorrendszere Nagy Imrére is le akart sújtani, utóbbi információi szerint Péter Gábor anyagokat gyűjtött ellene, és tervbe volt véve egy Nagy Imre-per, ám erre valamiért mégsem került sor… Péter Gábor visszaemlékezései szerint Nagy Imre még az ’50-es évek elején is előbb értesült szovjet állambiztonsági fejleményekről, mint a magyar pártvezetés. Ebből arra lehet következtetni, hogy Nagy Imre és a szovjet titkosszolgálat kapcsolatai az ’50-es években sem szűntek meg. Mikojan 1956 nyarán is szót emelt a tisztségeitől megfosztott Nagy Imre érdekében.
Nagy Imre titkos patrónusa Lavrenytij Berija volt, aki Sztálin halála után széleskörű reformprogramot kezdeményezett a Szovjetunióban. 1953-ban Rákosit Moszkvában megalázták (Rákosinak azt a programot hányták a szemére, aminek végrehajtását ők maguk követelték), és a Kreml kérésére Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké. Nem sokkal később Beriját is letartóztatták és kivégezték Hruscsovék, s Nagy Imre 1955 elején, megint csak moszkvai nyomásra, megbukott. Nagyot Moszkvában „szovjet módon” megalázták (azt a programot hányták a szemére, aminek végrehajtását ők maguk követelték 1953-ban).
Végül nem Nagy Imre, hanem Kádár János lett 1956 után Magyarország lényegében első embere.
Németh László írja Kádárról 1956 novemberében: „Vállalása [azaz a munkás-paraszt kormány élére kerülése] éppúgy jelenthet erkölcsi erőt, mint hitványságot – elítéltük s kissé megkönnyebbedtünk, hogy őt ítélhettük el: első reakciónkban már benne volt e szerep szörnyűsége s a vele járó jellempróba óriási volta.”[32] Tamási Áronnak írott levelében ezt közli: „Kétségtelen, hogy a Kádár-kormány vállalta, hogy ő hozta be az oroszokat, olyan percben, amikor a nyugalom teljesen helyreállt. Ez lehetetlenné teszi, hogy támogassuk. De azért vegyük tekintetbe valódi szerepét is. Az oroszokat nem hívta be, azok rakták oda, s ha nem akarta egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat. Azóta is adja, golyószóróval a hátában, a kacsintó jeleket; nyilvánvaló például, hogy nem szovjet, hanem jugoszláv politikát akar folytatni…”[33]
[1] Németh László: A magyar forradalomról. Bp. 2011. 77-78. , 84.
[2] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 18-19.
[3] Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 4. 1956. Bp. 2011. 377.
[4] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 19.
[5] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 25-26.
[6] Gyurkó László: 1956. Bp. 1987. 72.
[7] Gyurkó László: 1956. Bp. 1987. 78.
[8] Gyurkó László: 1956. Bp. 1987. 87., Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 103.
[9] Gyurkó László: 1956. Bp. 1987. 112.
[10] Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Bp. 2001. 293.
[11] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 66.
[12] Sólyom József – Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal. Bp. 1957. 27., Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Bp. 1976. 29., 31-32.
[13] Sólyom József – Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal. Bp. 1957. 22.
[14] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 29-30.
[15] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 30.
[16] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 32-36.
[17] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 35., 37., 42-43.
[18] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 60-62.
[19] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 67-70.
[20] Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Bp. 2001. 296.
[21] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 72-73.
[22] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 83.
[23] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 131-132., Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 111-112.
[24] Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 111.
[25] Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 110.
[26] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23 – november 9. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub közös kiadása. Bp. 1989. 280-281.
[27] Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 143-144., 229-231.
[28] Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp. 1993. 83.
[29] In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. Válogatta, szerkesztette és a bevezetők szövegeit írta Tóbiás Áron. Bp. 1989. 179.
[30] Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956 – 1957. Bp. 2006. 215.
[31] Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953 – 1956. Kiszeljov és Andropov titkos jelentései. Összeállította és a bevezető tanulmányt készítette Baráth Magdolna. Bp. 2002. 364.
[32] Németh László: A magyar forradalomról. Bp. 2011. 132.
[33] Németh László: A magyar forradalomról. Bp. 2011. 149.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2012/11/06/1956_titkai_honnan_kerultek_elo_a_fegyverek)