Magam teljes mértékben egyetértek a miniszterelnök törökbálinti tanévnyitón (szeptember 2.) elmondott gondolatával, miszerint az iskola egyik feladata, hogy megtanítsa a gyerekeket különbséget tenni jó és rossz között.
Véleményem szerint az elmúlt húsz, huszonpár év egyik legnagyobb mulasztása, hibája, bűne volt, hogy megfeledkeztünk az alapvető erkölcsi imperatívuszokról. Vagyis hogy mi a jó és mi a rossz. Az elmúlt években – nem kis részt amerikai mintára, vagy inkább vélt amerikai mintára – egyszerűen csak winnerekre és lúzerekre osztott világban éltünk, s az, hogy ki milyen úton-módon okok miatt vált winnerré vagy lúzerré, nem különösebben számított.
Holott az én gyerekkoromban, amikor elkezdtem általános iskolába járni, 1984-ben, még nagyon is erősek voltak ezek az erkölcsi imperatívuszok, melyeket az iskolában, de nemcsak ott, hanem például a ’80-as években már általánossá váló televízión keresztül kaptunk. Kisgyerekként világos útmutatást kaptunk arra vonatkozóan, mi a jó és mi a rossz. Erre szolgált például a kisdobosok 6, és az úttörök 12 pontja, melyek – leszámítva a nyomokban felbukkanó marxista frazeológiát – már-már az Újszövetség szellemiségét idéző, és határozottan patrióta erkölcsi szentenciákat fogalmaztak meg (pl. „A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának.” „A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, nevelőit, pajtásait.” „A kisdobos igazat mond és igazságosan cselekszik.” „Az úttörő erősíti a népek barátságát…” „Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik.” „Az úttörő ahol tud, segít, és önként szolgálja a közösséget.” „Az úttörő igaz hű barát.”).
Vagy pl. emlékszem gyerekkorom egyik kedvenc műsorára, a Zsebtévére, amely a maga játékos, egyszerű, de hatásos módján megint csak a jó és a rossz közti különbségre tanította a gyerekeket (tiszteld az időseket!, ne gúnyolódj,! ne csapj be másokat!, mondj igazat!, stb.).
A rendszerváltás korában, úgy 1989 körül ezek az erkölcsi imperatívuszok elvesztek. Hirtelen megszűnt a különbség a jó és a rossz között. Ami eddig „jó” volt (legyen az az úttörök pontja, az idősek tisztelete, a lakótelepi lakások, az orosz nyelv) az hirtelen, egyik-napról a másikra „rossz” lett. Meggyőződésem, ez a fejlemény öntudatlanul és nem kis mértékben hozzájárult a mai ’30-as generáció frusztrációjához. Gyerekként persze nem foglalkoztunk politikával és ideológiával (főként egy hangsúlyozottan nem értelmiségi, vidéki közegben), de mégis, ez a meredek váltás, amikor minden egyszercsak a feje tetejére állt, minket is érintett (akkor ennek nem is voltam tudatában, csak most bontakozik ki előttem a változás jelentősége). Igen, mi már akkor, 12-13 évesen cinikussá váltunk. Ez a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején született generáció talán már akkor kudarcra ítéltetett.
Egyszóval, csakis üdvözlendő az igény, hogy az iskolák ismét arra neveljék a gyerekeket, mi a jó és mi a rossz. Meggyőződésem, csakis „egészséges” erkölcsi fundamentumokra lehet építeni sikeres nemzedékeket. A ’90-es és 2000-es évek erkölcs nélküli erkölcsisége (húzd le!, verd át!, taposs át rajta!) csakis lúzerek, frusztráltak tömegeit, egy lúzerországot volt képes kinevelni.
Tehát miközben a miniszterelnök jóról és rosszról szónokolt, a tanévnyitó egyik „kiemelt” vendége Hajdú Péter showman volt, akinek már önmagában a jelenléte és a kormányfővel való parolázása hiteltelenítette a magasztos erkölcsöket. Hajdú Péter ugyanis, véleményem szerint éppen ennek a ’90-es években szocializálódott, erkölcs nélküli erkölcsiséget megtestesítő nemzedéknek mintegy az archetípusa. Szerintem érthető az indulat, amivel Puzsér Róbert támadja Hajdút. Puzsér éles kritikája túlmutat egyfajta „celebháborún”, hiszen a személyiség nélküli Hajdú – archetípus (az arc nélküli, középszerű nélküli emberek sikeressége mindig a legirritálóbb, legyen az Kóka János, vagy Hajdú Péter).
Hajdú karrierjét ismeretségeit, politikai összeköttetéseit felhasználva építgeti (bár lehet, hogy a bulvárszakmában ennek tényleg ez a rendje). Hajdú Tornóczky Anitával, Medgyessy Péter volt miniszterelnök nevelt lányával összefüggésben vált ismert televíziós személyiséggé. Tornóczky partnereként feltűnve felsőbb kapcsolatokkal kecsegtetett a menedzserek számára. Az eredmény: állás az állami televízióban „balliberális” – Napkeltés, és Vitray Tamás által nyújtott – hátszéllel, majd a szocialista kötődésű ATV-ben. A Névshowr majd a Frizbi nevű könnyed, szórakoztató műsorok vezetése. Mindezek révén bekerülés a magyar „celebek” sajátos mikrovilágába. Szépségversenydöntők zsűritagja. Néhány szaftos hír különböző megdöntött nőkről biztosítja a bulvárlapok címoldalát. Amikor világossá válik, hogy a szocialisták nem nyernek 2010-ben, felfedezi magának Orbán Viktort, aki Hajdú műsorának köszönhetően megjelenik a „szocialista” ATV képernyőjén.
A Fidesz tündöklése töretlen, s amíg nyerő pozícióban van, Hajdú is előszeretettel fog mutatkozni a miniszterelnök mellett (de ha teszem azt, más lesz a miniszterelnök, semmi kétségem efelől, Hajdú mellette fog bájologni).
Egy tudatos karrierépítés bontakozik ki szemünk előtt, amely igazodik a 2000-es évek magyarországi körülményeihez, trendjeihez (a karrier útja nem a munka és a teljesítmény, hanem a kapcsolatok).
Ám az ember, aki feltűnik a sikeres karrier mögött, középszerű, lehangoló, erkölcstelen –kicsit tükörképe hazai viszonyainknak. Nem követem Hajdú „munkásságát”, egyszer-kétszer azonban sikerült elkapnom fellépéseit, és ezek alapján negatív vélemény alakult ki bennem erről az emberről. Ide sorolom a következő, általam ismert szüzséket:
1) Egyszer Fábry Sándor állítólagos szeretője volt műsora vendége, akit igyekezett földbe taposni, megalázni. Nem kedvelem azokat az embereket, akik vendégeik, különösen a gyengébbek agyagba döngölésén fáradoznak, valahogy ez ellentmondásban van arról, amit én jóról, rosszról, erkölcsről gondolok.
2) A youtube-on látható egy felvétel, amikor Hajdú Pétert egyetemistákhoz hívták beszélgetni. Hajdú első kérdése beszélgetőpartneréhez az volt, hogy az milyen kocsival érkezett. Ami elképesztő primivitizmus és – tipikusan perifériális – tahóság megnyilvánulása.
3) Hajdú Péter egy időben azzal vált rendszeresen a bulvároldalak szereplője, hogy mozgássérült parkolóhelyekre állt be. Hajdú természetesen szándékosan hajtott be a mozgássérültparkolókba, azt akarta ezzel demonstrálni, megintcsak primitív és kelet-európai tahó módon: én ezt megtehetem! Ha úgy akarom, én áthágom a szabályokat, hiszen én benne vagyok a tévében, ismert vagyok és gazdag, köpök rátok (ehhez hasonló, amikor Fenyő János egy természetvédelmi területen építette fel a villáját. Naná, csakazértis!)! Jellemző, hogy Hajdú ezen gyakorlatát néhány mocsári „celeb” azóta átvette.
Egyszóval, úgy vélem, Hajdú Péter megjelenése egy olyan rendezvényen, amely erkölcsről (jóról és rosszról) és a jövő nemzedékek nevelésről szól, olyan, mintha a farkast hívnák meg díszvendégnek egy vegetáriánus vacsorára.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/09/06/a_jo_a_rossz_es_hajdu_peter)