Magyarország

A listázás mint lelki igény (2013)

Egészen felháborító – amennyiben igaz a hír – hogy az ELTE BTK hallgatói önkormányzatának tagjai „listázták” az egyetemre bekerülő diákokat. A szexista bejegyzések („jó segge van”, „basznivaló egyiptológus”) még talán érthetők is huszonéves fiatalok körében, de a politikai szimpátia és a származás alapján való listázás már kevésbé nevetségesek (noha engem is szokott érdekelni egy-egy személy származása, de önmagában, más cselekedetek híján az ilyen vagy olyan származás ténye nem lehet negatív megítélés kiindulópontja). Ha az atv.hu információja igaz, szisztematikusan listázták a zsidó származású – legalábbis annak vélt – hallgatókat és számon tartották a politikai pártszimpátiát.

A lista létezéséről egy nappal azután adott hírt az ellenzéki ATV, hogy kiderült, az ELTE BTK HÖK elnöke feljelentő levélben mártotta be az egyetem rektoránál a hallgatói teremfoglalással szimpatizáló tanárokat, „következményeket” követelve.

Hogy van-e összefüggés a két esemény között, és milyen, arról legfeljebb csak a beavatottak tudhatnak, néhány gondolat mindenesetre eszembe jut a történtek kapcsán.

Most nem is a Jobbik és a HÖK sokat emlegetett és nyilvánvaló összefonódása az érdekes (bár ennek tudatában a zsidók listázása is hihetőnek tűnik), mint inkább a listázgató, feljelentgető, alamuszi, gerinctelen, hátbaszúró mentalitásnak a jelenléte, amely évtizedek (esetleg évszázadok?) óta jelen van a magyarországi elit életében.

Voltak itt már zsidólisták, kuláklisták, sváblisták, amikor embereket zsidó, sváb, „kulák” származásuk miatt nem vettek fel egyetemre, a listázásnak tehát szép hagyománya van a magyar felsőoktatásban. Úgy tűnik, mindig van igény a listázásra. A jelképeknek és ideológiának nincs különösebb jelentősége, a dolog velejét tekintve mindegy, hogy a fasiszták, kommunisták vagy maoisták listáznak, a listázás mint lelki igény permanensen jelen van (amúgy korunkban a „hökös” szó nagyjából olyan reakciót vált ki az egyetemeken, mint az 1970-es, 1980-as években a „kisztitkár”. Jellemét tekintve nagyjából ugyanaz a típus).

Jelen esetben a lista nem hatalmi kezdeményezésre jött létre, sőt, a jogszabályok ellenében, mintegy „alulról”, de feltételezem, hogy a Horthy- és a Kádár-rendszerben sem kellett lasszóval fogni a listázásra, feljelentgetésre, konspirációra kész ifjakat.

De miért is jó listázni? Mit kap a listázó?

A lista összeállítói hatalmat kapnak a kezükbe, egységes információs bázist, melynek alapján bemérhetők a „mezei” hallgatók legfontosabbnak gondolt jellemzői (jelen esetben elsősorban hogy zsidó-e, dugható-e, és milyen pártnak a híve, valamint egyéb világnézeti dolgok). A listázásban részt vevők így mintegy felülemelkednek a „közönséges” hallgatókon. 

A listázó részese egy exkluzív-konspiratív játszmának, aminek a magyar értelmiségi közéletben szintén nagy hagyománya és jelentősége van („én benne vagyok valamiben, amiben mások nem”, „én tudok valamit, amit mások nem”, „tagja vagyok egy exkluzív klubnak, aminek mások nem.” – Soha nem feledem, még szegedi egyetemistaként, úgy 2000 körül, olasz diákok érkeztek a kollégiumba, ahol laktam. Akkoriban még – főleg vidéken – nagyon menőnek számított nyugatiakkal barátkozni. Egy csapat a koleszból gyorsan rá is vetette magát az olaszokra, igyekezett velük összebarátkozni, de ezt úgy tette, hogy 1) demonstratív és 2) exkluzív legyen, tehát arra törekedtek, hogy a kollégiumban mindenki lássa az ő haverkodásukat az olaszokkal, de ugyanakkor mások el legyenek zárva ettől a kapcsolattól. Emlékszem, mélyen belém ivódott ez a fajta mentalitás).

Ezáltal a lista összeállításában részt vevő személyekben kialakulhat a kiválasztottság és egyfajta hatalom illúziója.

Hatalom, kiválasztottság, exkluzivitás, konspiráció, feljelentgetés – ezek azok a lelki tulajdonságok, amelyekre igény van a vezető pozícióra törő ifjú magyar értelmiségiek lelkivilágának (mintha Márai Sándor 1944-es Naplójában olvastam volna erről a lelki alkatról). S hogy honnan ered ez a fajta magatartásmodell? Meggyőződésem szerint nem a magyar népből. Sokkal inkább tükrözik a kicsinyes, korlátolt és frusztrált magyar kisnemesi-dzsentri mentalitást, amiről oly nagyszerűen írt Szabó Zoltán (Cifra nyomorúság) vagy éppen Bibó István.

Ez a szellem, gyanítom mindig is itt lesz közöttünk, mégha a jelképek és  jelszavak időnként változnak is. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/02/19/a_listazas_mint_lelki_igeny)

Vélemény, hozzászólás?