A magyar 16. század

A magyar vereséggel végződött mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után I. Szulejmán oszmán-török (1520 – 1566) szultán elfoglalta és kifosztotta a kiürült, német és magyar lakói által elhagyott magyar fővárost, Budát, majd két heti várakozás után, kora ősszel az oszmán-török fősereg megkezdte a visszavonulást a Balkánra.

A mohácsi csatavesztés után a magyar állam szervezete összeomlott, a király és az országot irányító elit többsége a csatatéren maradt, ám Magyarország lakossága népi ellenálló harcot folytatott a balkáni hódítókkal szemben: sikeresen védekezett Pécs, Székesfehérvár, Visegrád, Tata, Esztergom, Komárom erődje a magyar vidéket fosztogató, gyújtogató ellenséggel szemben. Szegedet, Bácsot csak a civil lakosság heves ellenállása után tudták bevenni a törökök, Szabadka pedig sikeresen ellen tudott állni a betolakodóknak.

A hatalmi vákuumban mindjárt két királyjelölt is bejelentkezett a trónért: a „nemzeti” uralkodó szerepére törekvő, az 1514-es Dózsa felkelést elfojtó Szapolyai János (1487 – 1540), valamint az ifjú, 23 éves Habsburg Ferdinánd (1503 – 1564). 1526 év végén mindkét jelöltet megkoronázták de kezdetben Szapolyainak állt a zászló.

Az 1527 márciusára Szapolyai által összehívott budai országgyűlésen területileg Magyarország nagyobb része képviseltette magát. Az 1527-es budai országgyűlésen az ország katonai védelme érdekében fogadtak el intézkedéseket: egyszeri vagyondézsmát vetettek ki, amely érintette nemcsak a jobbágyokat, de a világi és egyházi földesurakat is. A befolyó pénzt csak az ország fegyveres védelmére lehetett költeni.

E patrióta aktusok mellett a nemesség igyekezett a saját bőrét is bebiztosítani: megállapították, hogy a nemesek csak török vagy Habsburg támadás esetén kötelezhetők harcra. János királyt felszólították: elsősorban önkéntesekből és zsoldosokból próbáljon meg magának hadsereget szerezni.

Az erősebb, „nemzetközi” háttérrel bíró Habsburg Ferdinánd azonban 1527-ben viszonylag könnyedén legyőzte a „nemzeti” királyt, Szapolyai Jánost, főként, hogy a Délvidéket kézben tartó (és magyarokat öldöső)  rác „Jován cár” (Cserni Jován, az ún. „Fekete Ember”) átpártolt hozzá. A nemesség azon nyomban elárulta, és a haza ellenségévé nyilvánította Szapolyait, aki kiszorult az országból.

Ezután következik be a magyar történelem egyik leggyalázatosabb árulása: Szapolyai a török szultán segítségét kéri hatalmi ambíciói realizálásához. Török támogatással a háta mögött 1528-ban megszerzi Kelet-Magyarországot, majd 1529-ben – örök gyalázat legyen a neved, Szapolyai! – a mohácsi csatamezőn csókol kezet a Bécs ostromára készülő I. Szulejmán szultánnak.

Szapolyainak ezzel sikerül kettészakítania az országot, amit majd csak az 1538-as váradi megállapodásban ismer el Ferdinánd. Eszerint Szapolyai és Ferdinánd egyaránt uralkodhatnak az általuk birtokolt területeken, de Szapolyai halála után Ferdinánd utódaira száll egész Magyarország.

1540-ben meghalt János király. Szapolyai örököse a csecsemő János Zsigmond, de a Szapolyai-párt tényleges irányítói a délszláv származású pálos szerzetes, Martinuzzi Fráter György (1482 – 1552) és a lengyel Jagelló Izabella (1519 – 1559) királyné voltak. A mohácsi csata 15. évfordulóján I. Szulejmán szultán megszállta Budát. A Dózsa-felkelés leverésében, a magyar parasztság elnyomásában, a protestánsok üldözésében és más bűnökben fontos szerepet játszó haza- és népáruló Werbőczy István (? – 1541) arra buzdítja a magyar megyéket, hódoljanak be a töröknek. Mindezek következtében a váradi egyezmény nem lép életbe. A törökök névleg János Zsigmond támogatójaként elfoglalják Budát. 1543-ban török kézre kerül Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, Szeged. Nagyjából kialakul a hódoltsági terület.

Miközben ezek a politikai változások zajlanak, az ország darabjaira hullik, a 16. században a reformáció lelkileg formálja át Magyarországot. A reformáció szélsebesen terjedt Magyarországon, s alig ötven évvel megjelenése után az ország lakosságának túlnyomó többsége már protestáns, elhagyva a katolikus egyházat. Luther eszméi elsősorban a németek lakta városokban terjednek: Budán, a Felső-Magyarország-i bányavárosokban, a Szászföldön, utalva arra a kulturális hálóra, ami a német földeket és a magyarországi németeket összekötötte (a Drakula-történet is a magyarországi szászok közvetítésével jutott el Nyugatra, s ma is él a populáris kultúrában). Az első lutheránus hittérítő Magyarországon, egy német ferences, Szebenben bukkant fel 1517-ben. A ’20-as évek elején Budán és Selmecbányán érnek el sikereket a lutheránusok, a fővárosban a lutheránusokhoz húzó Habsburg Mária (1505 – 1558) királyné – II. Lajos özvegye, Habsburg Ferdinánd húga – támogatásával.

A németek után hamarosan megjelennek az első magyar lutheránusok is a nagyobb városokban. A volt krakkói diák, Dévai Bíró Mátyás (1500 – 1545) Kassán tevékenykedik. A reformáció kedvez a nemzeti kultúra kibontakozásának. Dévai Bíró Mátyás az első magyar nyelvű tankönyv szerzője. A szláv származású Sztárai Mihály a Dráva környékén folytat aktív hittérítő és szervező tevékenységet.

A ’40-es években kezd teret nyerni a kálvinizmus, amely az ’50-es években már uralkodó irányzat a magyar lakosság körében (1562-ben maga János Zsigmond is kálvinista lesz, később pedig unitárius), Erdélyben pedig a Szentháromság-tagadók (antitrinitáriusok, unitáriusok) és a szombatosok szektái is megjelennek.

A korai reformáció kimondottan „népi”, „demokratikus”, „felvilágosító” és „szociális” jellegű mozgalom. A brassói szász tudós, Johannes Honterus (Holler – 1498 – 1549) szerint (Brassó és a Barcaság reformációja – 1543) a reformáció a nép ellenállási jogának megnyilatkozása. A korábbi elit rosszul sáfárkodott lehetőségeivel, a pusztulás szélére juttatta a hazát – értekezik Honterus. A reformáció, ez az új, alulról jövő mozgalom azonban iskolákat épít majd, támogatja a szegényeket és árvákat, az önszerveződés egy új formáját valósítja meg. A protestánsok széles körű iskolahálózatot hoznak létre. Ekkor alakulnak meg a részben ma is létező nagyhírű protestáns kollégiumok: Pápa, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Tolna, Ráckeve, Nagyszeben, Eperjes, Brassó. Buda elesett, a „vidéki Magyarország” kultúrája viszont – hála az alulról jövő energiákat felszabadító reformációnak – új lendületet nyert.

1549-ben a nyírbátori egyezmény ismét kilátásba helyezi az ország egyesítését, Habsburg Ferdinánd uralma alatt. 1551-ben Habsburg csapatok vonulnak be Erdélybe, úgy tűnik, az ország végre egyesülhet. 1552-ben sikertelen kísérlet történik Szeged felszabadítására, de még ebben az évben török ellenakció indul: elesik Temesvár, Lippa, Szolnok, Eger viszont, mint tudjuk, hősiesen ellenáll.

Ekkor viszont lényegében Habsburg Ferdinánd mond le az országegyesítő politikáról, 1556-ban bejelenti, hogy csapatait kivonja és Erdélyt átadja János Zsigmondnak. Ezzel lényegében megteremtődik Erdély függetlensége, állandósul Magyarország három részre szakadása.

Maga Erdély kezdeményezte ezt követően az „uniót”. Az 1570-es, titkos speyeri egyezményben János Zsigmond lemondott a királyi címről, megtartva az Erdély és a Partium fejedelme titulust, és elismerte Habsburg I. Miksát (1564 – 1576), Habsburg Ferdinánd és Jagelló Anna (1503 – 1547, II. Lajos nővére) fiát Magyarország királyának. János Zsigmond kötelezte magát arra is, hogy amennyiben nem születik utóda, a Habsburgokat illeti Erdély.

Magyarország és Erdély egyesülése azonban csak politikai-„közigazgatási” jellegű lehetett – a lelkek már távolabbra kerültek egymástól. A 16. század második felében Erdély Európa egyik protestáns állama, ellentétben a katolikus Habsburgokkal. Sőt, az erdélyi fejedelem, János Zsigmond 1569-ben látványosan Szentháromság-tagadó lesz. Még ezt megelőzően, 1566-ban lényegében üldözni kezdik a katolikus egyházat Erdélyben: szekularizálják az egyházi birtokokat; kiutasítják a szerzetesrendeket; mi több, az az összes katolikus egyházi személyt. Erdély „lelkileg” eltávolodik Magyarországtól és a Habsburgoktól (Erdélyben a katolikusok „rehabilitációja” majd a katolikus Báthori István fejedelemségével (1571 – 1586) veszi kezdetét).  

A 16. század végére kialakult a magyarságot még évszázadokig megosztó katolikus – protestáns (református) szembenállás. Nemcsak politikai értelemben szakadt szét Magyarország.

Magyarországot tehát felszabdalták, de az újabb kutatások szerint a magyar néptörzset majd csak az Alföldet keresztül-kasul pusztító tizenöt éves háború (1591 – 1606) rengeti meg. A tizenötéves háború sikeres erdélyi – magyarországi (Habsburg) kooperációval indult. Sajnos, miután nem sikerült döntő áttörést kiharcolni, a törökellenes szövetség felbomlott, s a háború végén Erdély már a Habsburgok ellen harcolt. Már 1602-ben összecsaptak a függetlenségpárti erdélyiek a Habsburg hatalom képviselőjével, az olasz származású Giorgio Basta (1544 – 1607) generálissal. A vallási viszályok felülírták a hazáért való aggódást, s valóban: Basta a protestáns Erdélyben üldözni kezdte a protestánsokat, a katolikus vallást támogatva. Megsarcolta a városokat, árulónak kiáltotta ki a nemeseket.  

1604-ben fellángol a protestáns Erdélyben és Kelet-Magyarországon a korábban Habsburg-párti, de a Basta ámokfutása miatt a Habsburgokkal szembekerülő Bocskai István (1557 – 1606) mozgalma, ami kimondottan kálvinista (antikatolikus) jellegű és színezetű volt, tovább mélyítve a katolikus-Magyarország és a református-Magyarország törésvonalát. A későbbi száz év magyarországi történései is a katolikus-református ellentét dimenziójában írhatók le. Bocskai hajdúi mintegy előképei a kelet-magyarországi, felső-tiszavidéki őskurucoknak, akik szintén kisebb rossznak tartják majd a pogány törököt, mint a katolikus Habsburgokat. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/06/26/a_magyar_16_szazad)