A Mester és tanítványa: Putyin és Orbán

Még valamikor a 2000-es évek elején ütött belém a gondolat, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Putyin orosz elnökre szeretne hasonlítani. Figyelemmel követtem az akkor még fiatal orosz elnököt, és a magyar belpolitikát is, és olyan érzésem támadt (ez persze nem több, mint érzés), mintha Orbán Putyint akarná utánozni, gesztusokban, hanghordozásban, fellépésben. Mintha Orbán a tükör előtt állva utánozná a hazájában kiemelkedő népszerűségű – és egy ideig a Nyugat által is „imádott” – orosz elnököt.

A keményen atlantista Fidesz (Orbán Viktor) és Oroszország kapcsolatai sokáig nem voltak jók, de ez nem kell, hogy megtévesszen.

Az első Orbán-kormány volt az, amely mélypontra juttatta a magyar-orosz kapcsolatokat, főleg azt követően, hogy 1999-ben a magyar határon feltartóztatták a Jugoszláviába menő orosz segélykonvojt, ami érzékenyen érintette az oroszok lelkivilágát (nekem még 2004-ben is a szememre vetette egy orosz, hogy a magyarok vegzálták az orosz segélykonvojt).

2002-ben a Medgyessy-kormány helyrehozta elődje hibáját, és normalizálta a kapcsolatokat Oroszországgal (Kínával, Indiával). Megindult a magyar-orosz gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatok fejlődése. A keleti nyitás politikáját kezdetben a Fidesz is támogatta, azonban később – ráérezve a geopolitikai változásokra – hevesen ellenezte.

2001. szeptember 11. után a Nyugat és Oroszország rövid ideig tartó szövetséget kötött. A nyugati lapokban számos cikk jelent meg arról, hogy Putyin milyen nagyszerű politikus, hogy rendbeteszi Oroszországot; G. W. Bush amerikai elnök egyedülálló módon saját texasi ranchán fogadta Putyint és a barátjának nevezte őt; az orosz elnök felszólalt a Bundestagban; elemzők azt pendítették meg, hogy Oroszország beléphet a NATO-ba stb.

Az idill 2003-ig tartott. Ekkorra nyilvánvaló vált, hogy a Nyugat, hm…. nem érte el a stratégiai célját Afganisztánban. Azaz nem sikerül egyesíteni az országot, és biztosítani a közép-ázsiai energiahordozók világpiacra juttatását. Új terv születik Közép-Ázsia elérésére, a Kaukázuson keresztül. E célból 2003-ban a Nyugat megdönti Eduard Sevardnadze grúz elnököt és az Amerika-báb Mihail Szaakasvilit juttatják hatalomra. Oroszország posztszovjet integrációs törekvését (amit akkor Egységes Gazdasági Övezetnek hívtak) az ukrajnai „narancsos forradalom” kirobbantásával késleltetik.

Kb. 2003-tól erőteljes oroszellenes kampány indult Nyugaton. Ehhez csatlakozott az akkor ellenzékben lévő Fidesz (Orbán). A magyar nemzeti érdekekkel ellentétesen próbálták gátolni a magyar kormány Oroszország-politikáját. Személyesen Orbán Viktor, aztán Németh Zsolt számos ruszofób kirohanást engedett meg magának („nem leszünk a Gazprom legvidámabb barakkja”, „hazaküldtük az oroszokat az ajtón, most visszamásznak az ablakon”, puccs a Déli Áramlat szerződés stb.).

2008 aztán újabb fordulatot hozott a válság és főleg a grúziai háború révén. Oroszország nagy győzelmet aratott a Nyugat ellenében. 2009-ben Orbán Canossát járt Putyinhoz Szentpétervárra.

Néhány éve mondta egy orosz újságíró: Putyin nem Oroszország jövője, hanem Európáé. S lám, a „Putyin-pincsik” (©Orbán Viktor) egyre-másra tűntek fel Kelet-Európában (pl. Mihail Szaakasvili, aki Grúziában ugyan oroszellenes retorikát folytatott, de putyini módszerekkel kormányzott) az elmúlt tíz évben.

S valóban, Magyarországon is 2010 után egyfajta „putyinizmus” honosodott meg. A közszolgálati médiákat propagandaeszközökké változtatták; a hatalomhoz hű szellemi és gazdasági csoportokat bőkezűen jutalmazzák, a nem lojális csoportokat pacifikálják vagy megfélemlítik („filozófus-ügy”); – nagyon helyesen – leszámoltak a „nyugatos kollaborációval”, azzal a nézettel, miszerint a nyugati tanácsadók” szava szent, még akkor is, ha az nyilvánvalóan ártalmas a nemzeti érdekeknek; a gyakorlatban erős hatalomkoncentrációt vezettek be; egyetlen párt és politikus uralja a politikai mezőt; egykulcsos adó van Magyarországon (akárcsak Oroszországban) és hát persze, ami a legfontosabb, ténylegesen is  tettek jóléti intézkedéseket (még akkor is, ha a „nincsenek megszorítások” megszorítópolitika következtében az elmúlt három évben hatványozott Bokros-csomagokat nyelettek le a magyar társadalommal, DE, ami fontos különbség, ők erre nem büszkék, míg a balliberális oldal szószólói önmagában erényt csináltak a megszorításokból. Emlékszem, Kóka János volt az, aki azzal büszkélkedett, hogy 600 embert rúgott ki az utcára minisztériumból. Ez ám az eredmény!): pedagógusbéremelés, önkormányzatok adósságának átvállalása, rezsicsökkentés. A balliberálisok ilyenkor „populizmust” kiáltanak, na nehogy már „a zemberek” érdekét nézzük a DSF Suez gázszolgáltató helyett!

Magyarország forrásszegény ország, kezdetben én is kételkedtem, hogy a kormánynak sikerül jóléti intézkedéseket tennie (a putyinizmus legitimitását az életszínvonal emelkedése adta Oroszországban), de szerencsére találtak megoldásokat. Olaj és gáz ugyan nem sok van Magyarországon, de a rablógazdálkodást folytató szolgáltatók megrugálázásával sikerült előrelépni. És hát az se feledjük, amíg forint van, addig a kormány manőverezési lehetőségei is nagyok. Ha euró lenne Magyarországon, az sok tekintetben a gazdasági függetlenség végét is jelentené (forintot ugyanis kis túlzással bármennyit lehet nyomtatni, ebből a forintból pedig elitet lehet építeni, kivásárolni a külföldi tulajdonosokat, új bankokat létrehozni stb.).

Az oroszok persze nem felejtették el Orbán ruszofób kirohanásait. Orbán és Putyin eddig találkozott már párszor, de – figyelve az orosz beszámolókat – ez nem jelentett áttörést, érezhető volt egyfajta feszültség, bizalmatlanság. Talán most tört meg a jég…

A tanítvány megtért Mesteréhez.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/01/15/a_mester_es_tanitvanya_putyin_es_orban)