Ady Endre két arca

I. Ady Endre elszegényedett nemesi, bihari kálvinista családban született 1877-ben, Érmindszenten.

Nagykárolyban katolikus, Zilahon református iskolába járt. 19 évesen debreceni joghallgató lett. Alig 22 évesen Debrecenben jelenik meg első verseskötete (Versek). 1899  végén Nagyváradra kerül újságírónak a helyi Szabadsághoz, amely a dualizmus korának vezető pártja, a Szabadelvű Párt lapja volt.

Nagyvárad ekkortájt még magyar többségű város volt, etnikailag homogén (1910-ben 91 %-os magyar többség), vallásilag azonban megosztott, nagyjából harmadrészt éltek benne katolikusok, reformátusok, izraeliták (Nagyvárad a történelmi Magyarország egyik legnagyobb zsidó közösséggel rendelkező városa volt). A „provinciális” Debrecen mellett a vallásilag-kulturálisan sokszínűbb Nagyvárad pezsgő, szabad, „kozmopolita” szellemiségű város volt, jelentős „kávéházi” kultúrával.

A bihari, kálvinista fiatalember Nagyváradon került közelebbi kapcsolatba a (ellenzéki) polgári radikalizmus képviselőivel. Ady 1901-ben már az ellenzéki Nagyváradi Napló számára ír cikkeket.

Egy Párizsban élő nagyváradi nagykereskedő felesége, Diósy Ödönné Brüll Adél felfigyel a váradi költő-újságíróra, és meghívja őt a francia nagyvárosba. Ady 1904 elején érkezik Párizsba, ahol közel egy évig él. 1905-ben hazatér Magyarországra, immáron Budapestre. A polgári radikális, liberális ismeretségi körének köszönhetően a liberális-ellenzéki szellemiségű lap, a kor egyik legbefolyásosabb hírlapja, a Budapesti Napló munkatársa lesz.

Ady írásai miatt támadások kereszttüzébe kerül, 1906 nyarán pártfogójához menekül Párizsba, ahonnan egy évvel később tér vissza. 1907 után már a szociáldemokraták lapjában, a Népszavában publikál. 1908-tól csatlakozik az induló Nyugathoz.

1912-ben teátrálisan szakít Brüll Adéllal, s 1915-ben, 37 évesen elveszi feleségül a 20 éves csucsai, Boncza Bertát.

Az ifjúkorában szifiliszt szerzett Ady 1918-ban már nagyon beteg. Még megéri 1918-ban a régi rend bukását, üdvözli a forradalmat. Nagyon hamar csalódik azonban a „népkormányban”, 1919. január 27-én halt meg.

Röviden ennyi, ami az életrajzokban olvasható Adyról. De mi van az életrajzok mögött?

Az oroszok mondják, „Puskin eto nase vszjo” – azaz ’Puskin a mindenünk’. Puskinban az orosz élet minden dimenziója tetten érhető. Az orosz mondatot parafrazálva lehetne mondani, ’Ady a mindenünk’ – Ady költészete és élete talán mindennél jobban  tükrözi az újabb kori magyar élet sokrétűségét, ellentmondásait, dilemmáit, tragédiáját. Adyban megtalálhatják előképüket baloldaliak és jobboldaliak, népiek és urbánusok, nyugatosok és a magyar fundamentalizmus hívei egyaránt.

II. Ady munkássága két nagyobb részre osztható. Korai versei a fiatal Ady lázadó szellemiségéről árulkodnak. Ezekben a költeményekben tetten érhető egyfajta szembefordulás a magyar múlttal, a magyar vidékkel, egyszersmind a Nyugat előtti hódolat.

A Hortobágy poétájában „csorda-népekről”, „piszkos, gatyás, bamba társakról” ír. Hasonló szellemiségű a Lelkek temetője c. vers:

Ez a szomorú magyar róna

Halálszagú, bús magyar róna,

Hány megölt lélek sikoltott

Bús átkot az egekig róla”.

A magyar ugaron c. verset mindenki ismeri:

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed.

El a faluból című versében a falusi életet kárhoztatja: „A szürkeség a régi…„Minden, minden a régi”…”Ne gyalázz meg hát, falu”…”Ragadj el innen, Város/Kik messze kiröpültek/Sohse térjenek haza.”.

Lelkek a pányván c. versében a vidéki magyar élettel való szakítást sürget:

Ha láttok a magyar Mezőn

Véres, tajtékos, pányvás ménet:

Vágjátok el a kötelét,

Mert lélek az, bús magyar lélek.

Nagyképű versében, Korán jöttem ide, az egész magyar vidéket ostorozza:

És ez a Puszta megöl

Hol hasztalan kiáltok. Óh, ez a nagy sivatag

Óh, ez a magyar Puszta,

Szárnyamat már hányszor

Sározta, verte, húzta.

Ezek a szövegek egyfajta népmegvető, urbánus, radikális reformer szemléletet tükröznek. Nagyon fontos: Ady úgy érezte, az általa megismert vidéki közeg Biharban és a Hajdúságban visszahúzza, nem engedi kitörni, letöri szárnyait, a vidéki, provinciális, begyöpesedett magyarországi közeg, a magyar puszta, a „halálszagú magyar róna”, a „magyar ugar”, a „szürkeség” nem engedi az ő szabad, kritikus, „nonkonformatív” szellemét szárnyalni.

S valóban, a nemesi családból származó, kálvinista Adyt nagyváradi zsidók emelik fel, veszik pártfogásuk alá, indítják el az úton.

A népmegvető, a magyar népet és vidéket ostorozó, azzal szembeforduló fiatalembert – Párizs után -„feljuttatják” Pestre. Az csak kapóra jön, hogy Ady vidéki, nemesi származású, kálvinista. Így, úgymond, „autentikus” forrásból származik nemcsak a valóban visszataszító, provinciális, begyöpesedett vidéki magyar elit, de úgy általában véve a magyar vidék, a magyar falu, a hortobágyi pásztorok, falusi parasztok elleni gyilkos, megvető, lenéző kritika.

Adyhoz kicsit hasonló Móricz pályafutása is: a tiszacsécsei parasztot, aki pontosan látta és leírta a „régi világ” visszásságait, a hagyományos magyar elit tehetségtelenségét és züllöttségét, a vidéki, paraszti élet keménységét, a pesti liberálisok tették országos hírű íróvá. Bizony, nekik köszönhető, hogy Ady és Móricz – akik talán elvesztek volna a vidéki uram-bátyám világ mocsarában, akiket nem engedtek volna felülemelkedni a „tatár agyvelők” a dualista Magyarország velejéig korrupt, panamás, rothadt rendszerében (érdekes módon a 18. században és a 19. század elején a vidéki Magyarországon mintha jobban fel tudtak volna bukkanni korszakos tehetségek, mint a 19. század második felében, talán éppen azért, mert az állami szervezetek expanziója a korrupciós hálókat is vastagabbra és áthatolhatatlanabbra fonta?) – életműve kibontakozhatott.

Ady kérlelhetetlenül ostorozza, üti, vágja a hagyományos magyar elit mentalitását, a „disznófejű Nagyurat”.

Ady előre látja a „régi rend” bukását, s nemcsak a dualizmus rendszerét értve ezalatt, hanem az évszázados „feudális” rendet, amely a nép nagy tömegeit elnyomatásban és nincstelenségben tartja, miközben a helyi Döbrögik, disznófejű nagyurak élősködnek a javakon és pozíciókon.

Fölszállott a páva (1907) c. versében írja: „Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,/Várjuk már, várjuk az úja magyar csodákat.” Példaképnek tartja a jakobinusokat. A Magyar jakobinus dalában (1908) hitet tesz a Kárpát-medencei népek együttműködése (egyfajta „internacionalizmus”), az elnyomottak támogatása mellett, kilátásba helyezve egy új, szebb jövőt, hiszen a korabeli Magyarország lezüllött és elromlott, olyan országgá vált, ahol csak a hagyományos elit képviselői, „az urak”, valamint az erkölcstelen bitangok tudnak boldogulni. „Árpád hazájában jaj annak,/Aki nem úr és nem bitang.” „Dunának, Oltnak egy a hangja” – írja a költő, felismerve Magyarország népeinek egymásra utaltságát:

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és  nem magyarok.

Ám a jövő tőlünk függ: „Holnap már minden a mienk lesz,/Hogyha akarunk, merünk.”

Ady nemcsak a disznófejű nagyurakat ostorozta, hanem az alig asszimilálódott, nemrég elmagyarosodott, de magyarkodó svábokat is. Éppen a magyarkodó svábok vádolták magyartalansággal az ősi magyar családból származó, kálvinista Adyt, aki így üzent nekik: „Félig-élőknek, habzó szájúaknak/Magyarkodóknak, köd-evőknek/Svábokból jött magyaroknak/Én nem vagyok magyar?”

Ady publicisztikáiban is bírálta a magyarkodó, svábokból jött magyarokat. A sváb származású, ködevő magyar nacionalistát, a befolyásos újságírót, Rákosi Jenőt, („féllátású, sanda sváb mészáros, újkuruc”) a Budapesti Hírlap főszerkesztőjét 1915-ben „tette helyre”: „hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja: szörnyűség.” (Rákosi Jenőnek). Az 1917-ben meghalt, sváb származású Tömörkény István tisztelőiről is gúnyosan nyilatkozott a Nyugatban: “Petrovics-Petőfi, Steingaszner-Tömörkény: értem a jó németeket, hogy ők messziről a próza Petőfijének látják Tömörkény Istvánt. Persze nem jól látják, de nagyon érdekes, hogy ők, germánék, a magyar tősgyökerességet majdnem mindig idegen vérű magyarokban kapják.”

Fontos gondolatok ezek. Bár Magyarországon talán a zsidó asszimilációnak van a legnagyobb irodalma, és sokan úgy vélik, a zsidók asszimilációja sikertelen volt, de véleményem szerint nem kevésbé jelentős és vitatható a sváb és szlovák asszimiláció kérdése is. Noha ezek sikertelensége alig merül fel, de, ahogy Németh László írja, „Az asszimiláns nemcsak kap, hoz is.” Hozza a saját maga mentalitását, világlátását, viselkedési kultúráját. Lehet, hogy külsőségekben és jelszavakban idomulni látszik, de a külsőség, a cafrang átvétele még nem jelent beolvadást. Néha ez eszembe jut, amikor látom a sok-sok idegen, nyilvánvalóan nem magyar származású hurrogó nevét, akik magyarabbnak akarnak látszani a magyaroknál, vagy azokat a személyeket, akik, bár lehet, bőgatyát meg betyárkalapot hordnak, de lélekben – a magyar néptől eredetileg idegen agresszív nacionalizmussal és zsidógyűlölettel „felvértezve” – messze állnak a néptől. Ők nem idomulni akarnak a néphez, megismerni annak lelkét, és „feloldódni” benne, hanem csak átvenni annak külsőségeit, miközben a saját, a neofita buzgalom miatt eleve természetellenes, felfokozott ideg- és lelkiállapotukat vetítik ki és rá a közvéleményre, egyben meg is változtatva azt (Németh László, de még Szabó Dezső is azt írja, hogy az 1919-ben fellángoló magyarországi antiszemitizmus jórészt a sváboktól, „svábokból lett magyaroktól” jött).

Örökérvényűek ebben a témában Széchenyi István 1842-es akadémiai beszédében elhangzott szavai: a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még… S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek, s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihezképest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nemritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét, mintha a hazafiságnak e kül jegyei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesebb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegentítőbb, méltó antipáthiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.

A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ilyen külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán.

III. Ady 1908-ban megjelent kötete, az Illés szekerén, már jelzi a költő „fundamentalista” fordulatát, visszatalálását, „hazatalását” a vidék, Bihar, a magyar nép felé, tükrözi vallásos útkeresését.

Ady 1908-ban már nem a megvető idegen pozíciójából szemléli az országot, népet és vidéket – ami oly közeli a költőt felkaroló polgári liberálisok hozzáállásához – hanem vállalja a sorsközösséget a magyar néppel („nagy bűnbánó megtérésem”). Versei egyre inkább doboló táltosénekeket, regősök kántálásait idézik. Kálvinista templom, magyarság, vidék, falusi ház, kürtszó, Ilosvai Selymes Péter, Csokonai Vitéz Mihály, Vajda János, Mohács…

Bűnbánó versében (Miért is tettem?) a pesti élet árnyoldalaival éppúgy szembe fordul, mint korábban a „magyar ugarral” (Pesti vásár, pesti korcsma,/Mintha egy rossz mese volna.) Egy 1912-es publicisztikájában (A pesti arisztokraták) Budapest, „e zagyva város” szellemi életét jellemzi vitriolos szavakkal: Pest a legarisztokratább város, előkelősködő, államilag kitartott dzsentrivel (mennyire igaz ez napjainkban is!).

Ady továbbra is kérlelhetetlen. Mohácsot kíván a magyarságnak, de ezt nem a kioktató idegen szemszögéből teszi, s nem azért, hogy pusztuljon népünk, ellenkezőleg, hogy elkerüljük a véget: „Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Együtt érez a néppel. Ady verseiben a magyar agrárproletárok, zsellérek, cselédek (etnikailag a legmagyarabb társadalmi osztály, ők aztán csak igazán „mélymagyarok”) millióinak évszázados fájdalma és dühe kiált fel. A grófi szérün Ady kétségkívül egyik legjobb verse. Kifejeződik benne a magyar elit népmegvetése, az agrárproletár réteg kirekesztése a nemzetből (régi magyar nemesi tradíció), a zsellérek nyomora és fájdalma, valamint szolgalelkületük:

Az egész táj vad fájdalom.

S a gróf mulat valahol…

Mért fáj neked az égő élet?

Nincs benne részed soha,

Ne sírj, grófodnak lesz azért

Leánya, pénze, bora…

Ne félj, a tél meg fog gyötörni,

Mint máskor, hogyha akar.

Élethez, szemhez nincs közöd,

Grófi föld ez és magyar…

 S mégis, amikor jön a reggel

S pernyét fájnak a szelek,

A grófi szérün ott zokog

Egy egész koldus-sereg. Siratják a semmit, a másét,

–         A gróf tán épp agarász –

Érzik titkon, hogy az övék

E bús élet s a kalász.

Hasonlóan erős, megrázó vers Az öreg Kúnné:

Tíz gyermeket hozott a világra

Küzdésre, búra, de vitézül

Szalmás tetőjű kunyhójában

Az öreg Kúnné halni készül

Künn az ember göthöl a padkán,

Tüdőjének, mint rossz sípnak,

Meg-megcsúszik lélekző hangja.

Künn vad, téli szelek sivittanak.

Két elviselt, nyomorék ember

Nézi egymást kínnal, haraggal

S meglegyinti a szalmás kunyhót

Szárnyával az ős végzet angyal.

Sohse örültek s itt maradtak,

Gyermek-haduk fut elszéledve,

Szerte e szomorú világban

S im, kiszáradt életük nedve.

Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség,

Gyermek, rongy, szégyen és a többi

S végül a legnagyobb parancs jött:

Tessék a tüdőt kiköhögni.

Az öreg Kún a multra gondol.

Eszébe jut lakodalma.

Ölni szeretne. A mécs pislog

S a vén asszony ránevet halva.

Ady felismeri – akárcsak korábban Eötvös József vagy később Bibó István – a magyar történelem kolosszálisan fontos eseménye volt Dózsa György parasztmozgalma 1514-ben. Ez volt az utolsó alkalom a magyar történelemben, amikor a magyar(országi) földműves nép önként, és országos méretekben kiállt jogai védelmében. A nemesség brutális megtorlása megtörte a magyar parasztság gerincét, szinte ellehetetlenítve az alulról jövő „népi” kezdeményezéseket (később majd a reformáció ad új energiákat a magyar falusi nép számára, lehetővé téve számára a szellemi-kulturális önkifejeződés formáit. A kálvinizmus valóban népi volt és „demokratikus” a 16. századi Magyarországon. E régi, népi, „dinamikus” kálvinizmus képviselője volt Ady Endre is. Ady nagy ellenfele, Tisza István (a „kan Báthori Erzsébet”) szintén kálvinista volt, az ő mentalitása azonban nem „népi” és „demokratikus” volt, épp ellenkezőleg). 1916-ban, Az én kálvinistaságom című cikkében, a Nyugatban keserűen vallott arról, hogy az ő ősi, igaz kálvinistaságára nincs fogadókészség, a budapesti kálvinista diákok a katolikus, jezsuita, sváb, neofita magyar nacionalista Rákosi Jenő előtt hajbókolnak, Ravasz László meg „a legszilajabb antiszemitizmust űzi”.

Ady nem lett antiszemita. 1917-ben, amikor fellángolt a „zsidókérdés” Magyarországon, Korrobori címmel írt cikket a témában, amely azonban publikálatlan maradt Ady életében. Ady szerint a magyarok és zsidók vad szerelmi táncot járnak, melynek következtében egy új nép, új közösség születik. Vagy létrejön az új, magyar-zsidó nép, vagy valamilyen tragédia következik be. …Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönviz.

Ady immáron Dózsa György, az elmúlt évszázadok elnyomott földműves népe nevében szólal meg (Dózsa György unokája). Egyszer volt csak c. verse helyesen mutat rá a Dózsa-mozgalom egyediségére. Werbőczy utódai elől menekül, fut a föld népe – reflektál a magyarországi kivándorlásra Ady (a dualizmus korában mintegy 800 ezer – 1 millió honfitársunk vándorolt ki, főként Amerikába):

Menekül az inség

Szökve, bukdácsolva…

Úgy elfogy a magyar,

Mintha nem lett volna…

Elmegy a kútágas

Marad csak a kútja,

Meg a híres Werbőczi

Úri pereputtya.

(Ülj törvényt, Werbőczi)

Megérezte Magyarország vesztét, bukását. Az 1914-ben megjelent Ki látott engem? kötetet a közelgő apokalipszisra való figyelmeztetés járja át („Sokáig nem tarthat ez a zavar…Bajban van ma Magyarország…Itthon már minden elveszve előre.”). Magyarországot az „apró khánok”, a „betyár urak”, az „úri kíméletlenség” tette tönkre. Már 1912-ben Erdély elvesztése miatt aggódott (S ha Erdélyt elveszik?)!

Ady verseit olvasva az az ember érzése, mintha a mai Magyarország közállapotairól olvasna: disznófejű nagyurak, tatár-agyvelők vidéken; mindent behálózó korrupció; magyarkodó svábok; urak világa, zokogó koldus-seregek; perc-emberkék dáridója; tömeges kivándorlás, menekülés az országból; az ország javainak szétlopása (Hisz lopták a csillagot az egekről); a provinciális és pökhendi pesti értelmiség; antiszemitizmus.

Hogy zseni volt-e Ady? Talán csak tisztaszívű és éles szemű volt. Igazságkereső. Nem tett kompromisszumot a gyűlöletnek és a konformatív középszerűségnek. Olyan világban élt, ahol már ennyi is elég volt a nagysághoz. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/05/13/ady_endre_ket_arca)