Ady Endre sírjánál

Az én őseim a Duna-Tisza köz homokos földjében nyugszanak, az élet úgy hozta, hogy Budapesten töltöm időm nagyobb részét. Halottak napján tehát a Nemzeti Sírkertbe látogattam ki, életemben először. A zsebemben három gyertya volt. Az egyiket Ady Endre, a másikat Jókai Mór, a harmadikat József Attila síremlékén gyújtottam meg. Jó választás volt, bár más síremlékeket is láttam (Blaha Lujza, Antall József, Mádl Ferenc), s ha lett volna még nálam mécses, akkor meggyújtottam volna a meg nem született gyermekek (megölt magzatok) vagy a II. világháború magyar áldozatainak emlékénél is.

Érdekes látvány halottak napján a temető. A Nemzeti Sírkert különösen. Egyfajta szimpátiatüntetés. Egyes sírokról fény árad, úgy hívnak, mint a bogarakat a lámpa fénye. Megrendítő, mennyi mécses égett Ady Endre sírján. Mellette pár lépéssel Blaha Lujza síremléke, ott is vannak gyertyák, mécsesek, de jóval kevesebb. A mécsesek lángjai vezetnek József Attila sírjához is. Antall József síremléke félhomályban is impozáns, ott is ég néhány gyertya, Mádl Ferenc síremléke a sötétbe vész…

Ady sírjánál néhány percig van idő elgondolkodni a magyar sorson, Ady sorsán. Milyen fiatalon halt meg! Vajon mit szólt volna, ha megéri a Tanácsköztársaságot, Trianont?! Szembefordult volna-e a „polgári radikálisokkal”, antiszemitává vált volna-e, mint oly sokan 1919-ben (bár Horthy rendszerét biztosan nem támogatta volna)?

Eszembe jutnak Ady utolsó évei. A pokoli első világháború idején keveset írt. Betegen nézte végig, amit zsigereiben talán már sejtett, a történelmi Magyarország felbomlását, pusztulását.

Előveszem jegyzeteimet, felidézem Ady utolsó két évét.

A „mélymagyar” Ady erősen ostorozta az asszimiláns svábok híg-magyarkodását (hogy Németh László későbbi terminológiáját alkalmazzam). Ezt írja 1917 tavaszán, Tömörkény (Steingassner) István halálára a Nyugatban: “Petrovics-Petőfi, Steingaszner-Tömörkény: értem a jó németeket, hogy ők messziről a próza Petőfijének látják Tömörkény Istvánt. Persze nem jól látják, de nagyon érdekes, hogy ők, germánék, a magyar tősgyökerességet majdnem mindig idegen vérű magyarokban kapják.”[1] No igen, ezt Gárdonyiról is írhatta volna. A sváb-magyar lelkület a saját asszimilánsokat szereti, ez ám a „hígmagyar-tősgyökeresség”.

1917 nyarán jelenik meg „Emlékezés egy nyár-éjszakára” című verse. Ebben írja: Csörtettek bátran a senkik/És meglapult az igaz ember/S a kényes rabló is rabolt/Különös/Különös nyár éjszaka volt.

1917-ben a magyarországi közbeszédben előtérbe kerül a „zsidókérdés” (lásd a témáról Bihari Péter kitűnő, Lövészárkok a hátországban c. monográfiáját). Ady Endre cikket ír a zsidókérdésről, Korrobori címmel. Az írás publikálatlan marad. „De az igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós?…

…Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”[2]

A Korrobori „zsidó-magyar népe”, az „új nép” végül nem jött létre, jött helyette viszont az „özönvíz” (a „zsidókérdés” kiéleződése, 1918 tragédiája, a Tanácsköztársaság, az ellenforradalom antiszemitizmusa, később pedig a zsidótörvények, holokauszt).

Júliusban megjelenik Menekülés az Úrhoz című verse a Pesti Naplóban. Részlet: „Be szép a régi kép, a tiszta/Be szép volt a világon élni/Be szép volt az a lázadó,/Mégis uras, szent Össze-Vissza//Imádkozni is tudtunk néha/De mindenképp Istené voltunk./Nem-akartan és nem-tudón/Legbőszebb óránk se volt léha./Be szépeket elhittünk akkor,/és a Poklot hogy elfeledtük/És most a Pokol muzsikál;/Fülünkben száz és száz szörnyű akkord.

1918 tavaszán megjelent apokaliptikus hangulatú verse, a Krónikás ének 1918-ból már a teljes pusztulást és felbomlást vetíti előre: Bús kedvű anyák keservesen szűlnek/Labdázó fiúk halálba merülnek/Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek/S kedvelt szűzeink uccára kerülnek…Szegény emberek ölnek és csak ölnek/S láz-álmaikban boldogan békülnek/S reggelre kelvén megint megdühülnek/Kárhoznak, halnak, vadakká törpülnek, Halál-mezőkön bitófák épülnek/Nagy tetejükre kövér varjak ülnek/Unják a hullát, el- s vissza-röpülnek/De az emberek meg sem csömörülnek.

1918. október 17-én, a forradalom előtt üdvözli a Radikális Pártot: „Minden elhatározásotok az enyém. A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni! Mentsük meg a magyar népet – hasonlóan minden magyarországi népet! Népek joga, szövetkezése jöjjön! Demokrácia jöjjön, a demokráciában bízom.”[3]

Igen, csak a demokrácia menthette volna meg Magyarországot, Ady ezt tudta, de ekkor már késő volt. Tisza Istvánék a választójog szélesítését következetesen ellenző politikája csak mélyebbre ásta a vermet, ahová Magyarország esett.

Még a forradalom előtt Ady mintha tudta volna, mindennek vége. Nemcsak a régi rendnek van vége, hanem a régi Magyarországnak is. Tudta volna, kinek a kezébe kerül a hatalom és mire készülnek? Schöpflin Aladár visszaemlékezése: „Az októberi forradalom előtt két-három nappal, zaklatott szívvel, egész lényemben lesújtva meglátogattam Adyt, mint annyiszor, mikor válságos órákban megnyugvást kerestem. Ő akkor már nagybeteg volt. Fázósan, köpönyegébe burkolózva ült lakása hallszerű előszobájában, az arca dúlt volt, finom vágású szája körül az a fájdalmas vonás, melyet jól ismerünk, elmélyült, uralkodóvá lett egész fiziognómiáján. Előtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta kezemet és halkan így szólt.

– Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, mikor a Vén cigányt írta…

 Hallgatunk, aztán újra megszólalt:

– Erdély…fáj nagyon…

Ez volt vele az utolsó beszélgetésem.”[4]

Utolsó verse, az Üdvözlet a győzőnek már arra szólít fel, a győztesek legyenek kíméletesek a magyarokkal. De kik a győzők?

Ne tapossatok rajta nagyon

Ne tiporjatok rajta nagyon

Vér-vesztes, szegény szép szívünkön

Ki, íme, száguldani akar

Baljóslatú, bús nép a magyar.

Forradalomban élt s ránk hozták

Gyógyítónak a Háborút, a Rémet

Sírjukban is megátkozott gazok

Tompán zúgnak a kaszárnyáink.

Óh, mennyi vérrel emlékezők,

Úh, szörnyű gyászoló kripták,

Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált szegény magyarok,

És most jöjjetek, győztesek:

Üdvözlet a győzőnek.

1919 január elején a nagybeteg Ady Endre felesége kissé antiszemita hangvételű levelet írt Károlyi Mihálynak. A mai magyar kormánynak, az Ady Endre kormányának nem szabad elnéznie azt, hogy Ady Endre, az egyetlen élő, ősi magyar gerinc anyagi bajokkal küzdjön, zsidók uzsoráján tengődjön, szükséget lásson.”[5] Hm. Hát igen, a „mélymagyar” Adyt a „zsidók” emelték ki és tették ismertté, igaz, még Ady „kozmopolita”, „népmegvető” korszakában.

Január 25-én Jászi Oszkár tesz nála látogatást: „Szegény Adynál: meg sem ismert. Kialudt szemek. Szörnyű borzalom.”[6]

Két nap múlva meghal Ady Endre, a valaha élt egyik legnagyobb magyar költő. A „kozmopolita” Kassák megvetően nyilatkozik a „faji” Adyról. Szélpál Árpád visszaemlékezése: „Kassák felnéz valami kéziratból, és nekem szegezi a kérdést:

– Maga hogy látja Adyt?

– Legnagyobb költőnk Petőfi óta.

– Forradalmi költőnek tartja?

Gondolkodás nélkül feleltem:

– Persze, hogy annak tartom.

– Maga forradalomnak tartja a kisnemes kuruckodást?

– Új hangot hozott a magyar irodalomba.

– Maga új hangnak tekinti a romantikus sallangokat?

– Forradalmi hangot ütött meg. Először Petőfi óta.

– Ez már közhely – elégedetlenkedett Kassák. – Mindezt át kell végre értékelni.

Adyt tekintette egyetlen riválisának. Ezért szuggerálta annak idején Révai Józsefnek, most meg Boros F. Lászlónak, hogy szabja meg Ady helyét a magyar irodalomban. A múltban. Abban, ami már befejezett. Mert a jelen ő, Kassák, és ő a jövő is. Ady a „faji”, a „nemzeti”, ő a szintétikus, a nemzetközi, a forradalmi.”[7]

Ady Endrét január 29-én temetik el: a költőt a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozzák föl, a Kerepesi temetőben helyezik végső nyugalomra. A ravatalnál beszédet mond Haypál Benő református lelkész, Kunfi Zsigmond a kormány, Vince Sándor az MSZDP, Móricz Zsigmond a Vörösmarty Akadémia, Babits Mihály a Nyugat, Pikler Gyula az Alkotó Művészek Szövetsége, Bíró Lajos az Újságíró Egyesületek, Jászi Oszkár a Társadalomtudományi Társaság nevében. A sírnál beszédet mond Kernstok Károly a Radikális Párt nevében, Schöpflin Aladár a Martinovics Szabadkőműves Páholytól.

Szélpál Árpád visszaemlékezése:

„A gyászkocsit gyors tempóban húzták a lovak. Lemaradtam. A Rákóczi úton mezitlábas proletárgyerekek futottak versenyt vele. Kettő-három hátulról belekapaszkodott. Ha Ady látná, ez bizonyosan versre ihletné. A Nemzetinél felléptem a járdára. Itt valamivel sűrűbb a nép. Összecsődült a különös látványra.

– Kit temetnek? – kérdezte egy szegényes külsejű asszony. Már válaszolni akartam, amikor megszólalt egy ácsorgó:

– Valami költőt.”[8]

---

[1] Ady Endre összes prózai művei. Újságcikkek, tanulmányok XI. Sajtó alá rendezte Láng József. Akadémiai Kiadó, Bp. 1982. 133.

[2] Ady Endre publicisztikai irásai. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest 1987. 1095. p., 906.

[3] Ady Endre publicisztikai irásai. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest 1987. 1095. p., 913.

[4] Schöpflin Aladár: Egy apolitikus elmélkedései. Bp. 1994. 26-27.

[5] Károlyi Mihály levelezése I. 1905 – 1920. Szerkesztette: Litván György. Akadémiai Kiadó., Bp. 1978. 806. p., 365.

[6] Jászi Oszkár naplója 1919-1923. Sajtó alá rendezte Litván György. Bp. 2001, MTA Történettudományi Intézete 16.

[7] Szélpál Árpád: Forró hamu. Bp. 1984. 351.

[8] Szélpál Árpád: Forró hamu. Bp. 1984. 403. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/11/01/ady_endre_sirjanal)