Búcsú Kovács Imrétől

Amikor megindítottam ezt a blogot, bemutatkozásként azt írtam, Ady Endre, Bibó István, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Kovács Imre, Móricz Zsigmond, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán és mások nyomdokain járok. Az ő munkásságukat ma is aktuálisnak érzem Magyarország sorskérdései szempontjából (bár a parasztság és cselédség nagy része eltűnt az urbanizációval, iparosodással – de szellemük fennmaradt és ma is él, főleg a lakótelepek világában).

Sajnos ebből az illusztris névsorból ki kell húznom Kovács Imrét, miután elolvastam a Népiség, radikalizmus, demokrácia című 1992-ben megjelent tanulmánykötetet, amely Kovács Imre publicisztikai jellegű írásait tartalmazza.

Kovács Imre fiatalon megírt könyve, a Néma forradalom (1937) persze továbbra is ajánlott olvasmány mindenkinek. Ez volt az a könyv, amiért Kovács Imrét a Horthy-rendszerben nemzetgyalázás vádjával perbe fogták. Pedig Kovács csak a magyar agrárproletariátus felháborító, tűrhetetlen, és reménytelen helyzetéről írt. Már a könyv első sorai is beleégnek az olvasó fejébe. „Parasztok”, valójában agrárproletárok vonják a Tiszán Pallavicini gróf úr kompját. Pallavicini gróf úr sikeresen akadályozza, hogy híd épüljön a Tiszán, mert az az érdeke, hogy mindenki az ő jószágai által húzott kompon közlekedjen. Kovács találkozik és elbeszélget az igavonókkal, akik elmondják, a mi öregapáink és apáink is rabok voltak, mi is azok vagyunk és az unokáink is azok lesznek. A Néma forradalom minden oldalát áthatja a pesszimizmus, a kilátástalanság, kiúttalanság, az apátia. A magyar társadalom számbelileg legnagyobb és legnyomorultabb rétege, a cseléd, zsellér, kubikos agrárproletariátus halálra van ítélve és ezt ő maga is tudja. Mindenki úgy menekül, ahogy tud, amíg lehetett Amerikába, utána alkoholba, öngyilkosságba, egykézésbe, vallási szektákba…

Kovács Imre pere idején maga Szekfű Gyula is megszólalt a fiatal író védelmében, a kiváló történész is azt mondta a ’30-as évek végén, hogy a magyar társadalom legnagyobb problémája az agrárproletariátus helyzete. Mi lesz ezzel a 3-4 millió, majdhogynem állati sorban élő emberrel?

Tetszik, nem tetszik, de a történelem úgy alakult, hogy ezt a réteget ténylegesen csak 1945 után emelték fel, a kommunizmus (szocializmus) idején. Ma is ezen emberek leszármazottai gondolnak vissza jó szívvel az 1945/1956 utáni korszakra, amely valóban a felemelkedés időszaka volt számukra.

Szóval A Néma forradalom fontos és jó könyv. Publicisztikai írásaiban is Kovács Imre helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a parasztromantikázók gyakran egységes magyar parasztságról írnak, nem véve figyelembe a magyar falusi-agrártársadalomban észlelhető vagyoni-mentális különbségeket, vagy inkább szakadékokat.

A politikus-újságíró Kovácsnak viszont van egy olyan írása, amely kizárja őt a szalonképes emberek sorából. Az Egy batyuval című cikkéről van szó, mely 1945. április 22-én jelent meg a Szabad Szó című lapban. Ebben a cikkben Kovács Imre a svábok kitelepítését követeli az országból, kollektív bűnösséggel, kollektív árulással vádolva meg a magyarországi németeket. „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hidakon, a kiégett Váron, ne feledjük el, hogy ez majdnem teljes egészében az ő bűnük. Ők hozták, ők közvetítették Hitler politikáját Magyarországra, a propaganda ocsmány szólamaiban éppen úgy, mint az ördögi robbantások detonációiban benne van az ő hangjuk is. Német egyenruhába öltöztek. Budapestet a magyarországi svábokból toborzott SS-hadosztályok védték: a svábság Hitlerrel vállalta a sorsközösséget, most osztozzék Hitler sorsában. Mentő körülményeket nem fogadunk el, nincsenek, ne is beszéljünk róla. Az egész magyarság kollektíve bűnhődik bűnös politikájukért, az egész svábság kollektíve felelős a svábok tetteiért: nincs irgalom nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból. A fasiszta métely, a hitleri őrület, a bűnös háborús politika szálláscsinálói és melegágyai voltak, most takarodjanak.

Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. A házuk, a birtokuk itt marad a magyar történelem legmostohább harcosának, az agrárproletárnak. Le merjük írni, ki merjük jelenteni: harminckilós csomaggal és ötven pengővel menjenek.”

Azt hiszem, ezek a szavak magukért beszélnek. Kovács Imrét vállalhatatlanná teszik e gyűlölettől izzó sorok. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/11/14/bucsu_kovacs_imretol)