Még 2006-ban jelent meg, és persze nem is kapott túl nagy visszhangot Charles Gati „tabudöntögető” könyve az 1956-os magyar forradalomról. Nem is csoda, hiszen Gati alaptézise az, hogy 1956-ban volt választása Nagy Imrének és a magyar kormánynak, melynek bukása nem volt elkerülhetetlen.
A rendszerváltás után kialakított történelmi mítoszba – s hát 1956 témája talán a leginkább átpolitizált és átideologizált a mai magyarországi köztudatban, tekintve hogy 1956 emlékezete legitimálja a mostani rendszert – nyilván az sem illeszkedik, hogy – mint Gati írja – az ellenzék célja nem a szocializmus megdöntése, hanem megreformálása volt, és mintegy 15 ezer ember fogott fegyvert „a szovjet elnyomók ellen.” Nagy Imrét – múltjának sötét fejezeteit előszeretettel elhallgatják – súlyos felelősség terheli az események tragikus alakulásában.
Nem igaz – folytatja Gati – hogy a szovjetek mindenképpen lőni akartak. Hajlandóak lettek volna kompromisszumra is (mégsem a Gonosz Birodalma?), és Magyarország sem volt stratégiailag túl fontos Moszkva számára, de Amerikának sem, bár az USA természetesen végrehajtott diverzáns akciókat Magyarországon: kivándorlásra biztatták a magyar fiatalokat, álellenzéki lapokat nyomtattak és terjesztettek az országban.
Charles Gati maga is aktívan részt vett az 1956-os eseményekben. Nagyszerű és megrendítő volt a diákok tüntetése 1956. október 23-án Budapesten. Már kevésbé nagyszerű, amikor este fegyveres harcok törtek ki a városközpontban. „Hallottam, amikor a Rádiónál eldördültek az első lövések, és nem értettem, mi is történik itt. Elképesztett az ifjú harcosok hirtelen felbukkanása. Kik ezek az emberek? Honnan vannak fegyvereik?” Jó kérdés.
A miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre reformpolitikája moszkvai sugallatra és támogatásra indult meg 1953 nyarán. Sztálin halála után Lavrentyij Berija – az NKVD ügynök Nagy Imre fő pártfogója – vette át rövid időre a hatalmat, amíg le nem tartóztatták. Berija nagyszabású „liberális” reformokba kezdett a Szovjetunióban.
Rákosit a szovjet vezetés, személyesen Berija szólította fel távozásra 1953 júniusában, és helyette Nagy Imrét próbálták előremozdítani. A szovjet vezetők elmarasztalták Rákosit, mert túl sok zsidó került vezető pozícióba a Magyar Dolgozók Pártjában. A szovjet vezetők azt rótták fel hibaként Rákosinak, aminek a végrehajtását korábban ők maguk követelték (a mezőgazdaság erőltetett kollektivizálása, repressziók). Rákosi végül 1953. június 27-28-án önkritikát gyakorolt. A Központi Vezetőség – titkos határozatban – elítélte Rákosit, Gerőt, Farkast, Révait.
Nagy Imre 1933-tól volt az NKVD ügynöke. Rákosi és klikkje gyűlölte Nagy Imrét, aki azonban 1945 után is fenntartotta jó moszkvai kapcsolatait. Péter Gábor visszaemlékezései szerint Nagy Imre szovjet titkosszolgálati összeköttetései 1952-ben is éltek. Nagy Imre a háború után belügyminiszter lett. Ő vezényelte le a magyarországi németek kitelepítését, majd begyűjtési miniszterként segédkezett az erőszakos kollektivizációban, a parasztság megrendszabályozásában. 1952 novemberében már miniszterelnökhelyettes.
1953 nyarától kezdetét vehette tehát Nagy Imre Moszkva által támogatott reformprogramja. A kollektivizálás „enyhítése” következtében a szövetkezetek száma 5100-ról 4381-re esett vissza (az érdekes talán nem is az, hogy mintegy 620 szövetkezet megszűnt, hanem az, hogy 4381 megmaradt). Visszafogták a nehézipari beruházásokat a népjóléti projektek javára, növelték a fizetéseket, elkezdték támogatni a kisvállalkozásokat. A repressziókat visszafogták, felszámoltak néhány internálótábort.
Az „enyhülés” nyomán az ellenzéki hangok is felerősödnek, a sztálinista rezsim korábbi dicsőítői, mint például Eörsi István, vagy Csoóri Sándor, inkább kritikus, ellenzéki hangvételű írásokat tesznek közzé a „múlt hibáiról.” Az Irodalmi Ujság Nagy Imre és a „reformkurzus” legfőbb támogatója lett. Ugyancsak Nagy Imre mellett sorakozott fel a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet.
A szovjet vezetés 1954 végén vesztette el Nagy Imrébe vetett bizalmát, s 1955 elején leváltották, nem utolsósorban Rákosi és Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövet intrikáinak köszönhetően.
1955. január 8-án Nagy Imrét rótták meg a szovjet vezetők éppen úgy, mint másfél évvel korábban Rákosit. Ugyanúgy fejmosásban részesült. Szovjet szokás szerint azt rótták fel neki hibaként, amit éppen ők követeltek tőle. Úgymond, elhanyagolta a mezőgazdaság fejlesztését, túl sok figyelmet fordított a mezőgazdaságra. A „közvéleményhez” folyamodott a Politikai Bizottság tagjai helyett. S hát egy igazi bolsevik számára alig van megvetendőbb dolog a „köz-véleménynél”.
Nagyot 1955-ben leváltották minden tisztségéből, háttérbe szorították, majd decemberben a pártból is kizárták. Népszerűsége azonban megmaradt, a megszakított, szép reményű reformok emléke az ő nevével fonódott össze.
Az Irodalmi Ujság továbbra is reformpárti maradt, akárcsak az egyetemisták és az értelmiség Petőfi Köre. A reformpárti értelmiségiek (pl. Kosáry Domokos, Kodály Zoltán) 1956. június 7-én demonstratív módon ünnepelték meg Nagy Imre 60. születésnapját a partvonalra helyezett politikus lakásán.
A szovjet-jugoszláv kapcsolatok 1955-ös normalizálása kedvezőtlenül hatott Rákosi pozícióira Tito Rákosi-ellenessége folytán. 1956-ban a Magyarországra látogató Szuszlov „egyes zsidó elvtársak” leváltását követelte. Rákosit leváltották, Gerő Ernőt nevezték ki a párt élére. Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba.
Október 23-án kitört a forradalom, fegyveres felkelés, melyre a szovjetek már a nyár óta készültek…
(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/07/09/charles_gati_1956-rol)