Rockenbauer Pál és társai sorozata, a Nagy-Milictől az Írott-kőig haladó “Másfélmillió lépés Magyarországon” (1979) és folytatása, a Dél-Dunántúlt bemutató “…és még egy millió lépés” (1986) c. filmsorozatok nemzedékek kedvencei váltak. Ezek a “szociográfiai” igényű filmsorozatok a 20. századi magyar szellemi élet kiemelkedő alkotásai.
E filmek ma már dokumentumértékűek (hol van már az 1979-es Borsod?, a bányák, nagyüzemek, virágzó, de legalábbis élő települések, fehér, magyar falvak), s minden kockájukban tetten érhető a hazaszeretet, patriotizmus. Méghozzá nem afféle giccses-műanyagízű-hetvenkedő, kívül csillogó, belül üres patriotizmus, ami sajnos sok helyen ma jellemző, és amely, meggyőződésem, idegen a magyar néptől, hanem az a fajta haza- és népszeretet, ami legnagyobbjaink (Széchenyi, Ady, Szekfű Gyula, a népi írók) jellemzője volt: együttérző (és nem kívülről megváltoztatni akaró), elmélyülni vágyó (és nemcsak a külsőségeket felhasználni törekvő), kritikus (de a kritika érte és nem ellene szól), s mindez kiegészítve a kamera nyújtotta lehetőségekkel, a szépséget bemutatva.
Bizony, elsüllyedt világ az 1979-es Magyarország. Az erdők, hegyek, fák, házak és várromok tán még megvannak, de mi lett az arcokkal? A sorozat 6. részében a Börzsönyben járt a túrázó csapat, a nógrádi falusi iskolás gyerekek fehér-szőke-szép arcát mutatja a kamera. A 7. részben a visegrádi jurtatáborban játszó gyerekeket láthatjuk, varázslatos, gyönyörű képek kíséretében.
Mennyire más volt a szocializmus gyermek-világa! A ’90-es években jöttek divatba a „csodagyerekek”, a dolgozó gyerekek, az öltönyös gyerekek, a gyerekpezsgő, a gyerekek és felnőttek világa mintha közelebb került volna egymáshoz (ismét), míg a ’70-es ’80-as évek homokozós, lakótelepes, piros óvodás, vattacukros, műanyag játékos, szocialista rajzfilmes és bábfilmes gyerekvilága elenyészett.
A sorozat nagy hangsúlyt fektetett a népek békés – a prenacionális korban normálisnak mondható – együttélésére, láthatjuk a mogyoróskai ruszinokat, a pilisszentkereszti szlovákokat, a csobánkai szerb templomot, a solymári németeket, a kesztölci szlovákokat. A film nagyszerűen ábrázolja a Dunakanyar soknemzetiségű jellegét, ami engem örömmel és büszkeséggel tölt el, mert tudom, hogy Magyarországot többé tették nemzetiségei, s hogy hazánk számos nép számára jelent otthont (Magyarország nemcsak a magyaroké).
Nagyon érdekesek a filmben megjelenő néprajzi érdekességek: a mogyoróskai ruszinok Rákóczi-kultusza („úgy emlékeznek rá, mint jó apára a gyerekek”), a pilisi mészégetők, a bakonybéli favellások, az öreg regőlös Sitkén (13. rész), nem is a 20. század, hanem azt megelőző korok reliktumai, akiket ma már, 2012-ben aligha találnánk meg (legfeljebb olyan regőlösöket, akik könyvből tanulták a regőlést).
Szépek és emlékezetesek a templomokban készített képek, a tornabarakonyi görögkatolikus templomban készített felvételek az észak-magyarországi népi vallásosság megkapó emlékei.
A filmben visszatérő, állandó panasz, hogy a kevés a szálláshely (mit mondanának ma?), Bodajkon is kastély-turistaszálló lett az egykori olcsó turistaszállásokból.
Ahogy közelednek Nyugat-Magyarország felé, a Dunántúlon hangsúlyosabbá válik a középkor és a barokk világa. Bár akkora különbség 1979-ben még nem volt a Dunántúl és az Északi-középhegység világa között, mint ma, a Dunántúl mégis „nyugatosabbnak” tűnt akkor is (gondozottabb, polgárosultabb, erős katolikus népi vallásossággal). A ’70-es években is inkább a Dunántúl vonzotta a kelet-magyarországi munkavállalókat, semmint fordítva. A 8. részben (Gerecse) láthatjuk, hogy a Hajdúságból és Szabolcsból jöttek cigány fiatalok a dorogi bányákba dolgozni.
A dunántúli tájházak, mesteremberek, az alulról szerveződő civil társadalmat jelenítették meg a ’70-es évek végén. Bodajkon Helytörténeti gyűjteményt alapítottak magánkezdeményezésre (10. rész). Gömörszőlősön Tompa Mihály társaság jött létre, amely emlékmúzeumot hozott létre. A filmekben felbukkannak „idegenvezetőként”, szakértőként helyi tanárok, amatőr kutatók, ami megint csak az erős civil szféra tanúbizonysága.
A Dunántúlon többször is klasszikus zene kíséri a képeket (a 8. részben fantasztikus képsorokat láthatunk a Gerecséről, alatta Bach-zenéjével), míg Észak-Magyarország képeinek bemutatásakor többször csendült fel népzene aláfestésként, alátámasztva mintegy Hunnia és Pannónia különbözőségét (ellentétét?).
A sok szépség mellett sok a kritika is: rossz a szálláshelyzet, csúnyák a dunakanyari bódék (6. rész), Budapest környékén az ízléstelen üdülők terjeszkednek (7. rész), szemetelő, vandál kirándulók pusztítják az erdőt (9. rész).
A sorozat egyik legérdekesebb, állandó eleme a falvak elnéptelenedése, főleg Zemplénben, Abaújban, ami sajnos mára befejezetté vált. Nézzük, hogyan alakult néhány település lélekszáma 1979 és 2010 között!
Füzér, 1979: 800 fő, 2010: 470
Regéc: 1979: 250, 2010: 98
Szanticska: 1979: 28 fő, 2010: üdülőfaluvá vált
Abaújlak: 1979: 200 fő, 2010: 111 fő
Tornabarakony: 1979: 98, 2010: 17 fő
Szarvaskő: 1979: 400 fő, 2010: 375 fő
Bizony, már a ’70-es években zajlott a borsodi falvak elnéptelenedése, kipusztulása.
A „Másfélmillió lépés” 1986-os folytatás már mesterkéltebb, rosszabb értelemben „folklorizált” sorozat, mint az 1979-es előd. Kevesebb az erdő, kevesebb a mindennapi élet, több viszont a szakértő, sok interjú, sok város, sok barokk. No persze, hiszen a Nyugat-Dunántúlon járunk!
Aprófalvak pusztulását láthatjuk a Hetésben, Őrségben. A megöregedett Rockenbauer inkább a háttérben marad.
5. rész, Pusztaszentpéter, elnéptelenedett falu, egyetlen lakóval. Miért mentek el az emberek? Mert nem engedték az embereknek, hogy úgy gazdálkodjanak, ahogy akartak – mondja az egyetlen lakos. Jókedélyű, vidám ember, de micsoda rendszerellenesség árad a szavaiból! Elmondja, hogy a TSZ-rendszer hogyan tette tönkre a dunántúli egyéni parasztgazdaságokat.
8. rész, Megy a csapat Kanizsára, gyönyörű, szinte tarkovszkiji képek mutatják az utat.
9. rész, Nemespátró, gyönyörű ízes beszédű nő nyilatkozik. Felpanaszolja, hogy elvették a Nemes nevet a falutól 1953-ban, de a falu vissza akarja kapni ősi nevét. Mint mondja, se a török, se a tatár nem tudta elűzni a népet, de most elmennek a fiatalok. Egy öreg megjegyzi, a kommunizmus miatt csökken a falvak száma. Pap szerettem volna lenni, mondja, „de a papoknak nincsen máma…tudja…” Csurgón a film az „elmúlt évtizedek építészeti jellegtelenségét” ostorozza és a dunántúli vasútrombolás következményeit mutatja be: felszedett sínek, elhagyott állomásépületek jelzik a ’80-as években kezdett megszorító politika „eredményeit”.
Az 1986-os film határozottan „ellenzéki” hangvételű. De ezen nem kell túlzottan csodálkozni: ekkor már működésbe léptek azok az erők, amelyek megkezdték a rendszerváltás előkészítését. Kicsit lazult a gyeplő.
A 10. részben sváb falu parasztja panaszkodik, elvették a földjét, pedig nem is volt Volskbund tag.
A 12. rész a zselici falupusztulást mutatja be. Kán falu a 70-es években tűnt el (200 lakos, 1986: 14 lakos). Egész Tolna-Baranyában a svábok kitelepítésének következményeit láthatjuk….
2012 nyarán nagyon vártam Bayer Zsolt filmjét, amely Rockenbauerék 1979-es útját igyekezett ismét bejárni. Annál is inkább, mivel Bayer Zsolt – aki tehetséges ember, legalábbis valaha az volt – igenis tud filmet készíteni. Az „1100 év Európa közepén” c. sorozatot 2000 táján nagy érdeklődéssel figyeltem. Ma is emlékszem, hogyan vártam azokat a szombat délután 16 órákat, amikor ezt a sorozatot vetítették. A rendszerváltás után kevés maradandó kulturális alkotás született, ez a sorozat ezen kevesek közé tartozik.
Bayer országjáró filmje azonban a nyomába se ér a nagy elődöknek.
Bayer filmjében – szokás szerint – nincsenek emberek, csak tájak és épületek. Nincs mozgás, csak a kamera mozog. Nincs túra, nincs erdő. Csak a fájdalmas múlt mementói. Kastélyok, templomok, a nemesi vármegyeháza, az elit emlékei. A nép nincs. Csak grófok, kastélyok, bárók, vadászlakok, barokk templomok világa. Megtudhatjuk, milyen jó dolog a szalonkavadászat!
Milyen jó volt a régi világ, amikor az úr úr volt, a paraszt meg paraszt! Mindenki tudta, hol a helye, amíg nem jöttek a kommunisták meg a Gyurcsány.
Csak pár részt tudtam megnézni Bayer filmjéből, mert annyira ócska, silány, átaktuálpolitizált alkotásnak tartom.
Egy szempontból azért mégis érdekes. Szembeállítva az 1979-es filmmel, jól rámutat arra a passzionaritás-különbségre, ami az 1979-es és 2011-es Magyarország között van!
(https://nepibaloldal.blog.hu/2012/12/09/elsullyedt_magyarorszag)