Jimmy Carter

A 2008-as év kolosszális fordulatot hozott a világpolitikában: a gazdasági válság és a grúziai háború átrendezte a globális erőviszonyokat. A gazdasági válság nyilvánvalóvá tette az akkor már majd három évtizede tartó folyamatot, a Nyugat viszonylagos gazdasági térvesztését. Az amerikai gazdaság a világ GDP-jének 32 %-át tette ki 2002-ben, 2008-ban már csak 24 %-ot, ami példátlan, még a ’80-as évek második felét is alulmúló zuhanást jelent. A grúziai háború pedig az első alkalom volt Európában a szocialista tábor széthullása (de tulajdonképpen 1968) óta, hogy egy nem NATO tagállam hadsereget vetett be a saját területén kívül, amit a Nyugat kénytelen volt végignézni, és a vereséget tudomásul venni. Szaakasvili grúz elnök amerikai bábrezsimjének veresége az ötnapos háborúban a Nyugat vereségét is jelentette, és a Nyugat posztszovjet térségben 2003-ban kezdődő expanzióját is sikertelenül zárta le (ami Grúziában kezdődött 2003-ban a „rózsás forradalommal” és itt is ért véget 2008-ban ez a geopolitikai intermezzo).

A Nyugat hanyatlása hosszan tartó folyamat eredménye, s félő, hogy a 2008-as válság, amely jelentőségét tekintve az 1929-es krachoz hasonlítható, mintegy csak a szimbolikus pontja egy olyan láncolatnak, amely valahol az 1970-es végén, az 1980-as évek elején veszi kezdetét, a neokonzervatív/neoliberális eszmeiség, gazdasági filozófia hatalomra jutásával. Egyetértve David Harvey-val (A neoliberalizmus rövid története), a neokonzervatív/neoliberális fordulat (a jóléti intézmények és szakszervezetek elleni támadás, az adócsökkentés, a munkanélküliség megnövelése, a munkabérek lenyomása, a jövedelmi egyenlőtlenségek széthúzása, a termelés kiszervezése a harmadik világba, a középosztály „zanzásítása”, ezek következtében lassuló gazdasági növekedés, demográfiai válság) vezetett a Nyugat hanyatlásához. 

E fordulat kezdetét jelezte Margaret Thatcher és Ronald Reagan hatalomra jutása Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban (1979, 1980/1981). Thatcher és Reagan lényegében lebontották, átalakították, deformálták az Amerikában a ’30-as évektől, Európában a második világháború után kialakult jóléti, egyenlősítő (de a gazdasági szabadságot nem korlátozó), keynesiánus, széles középosztályt teremtő, példa nélküli gazdasági  fejlődést hozó rendszereket.

Reagan előtt az utolsó elnök Amerika „keynesiánus-roosevelti-New Deal” korszakából a demokrata Jimmy Carter volt, véleményem szerint az Amerikai Egyesült Államok 20. századi történetének egyik legérdekesebb (bár nem meghatározó) alakja.

Jimmy Carter az amerikai Délen, Georgia államban látta meg a napvilágot 1924-ben (ő volt az első amerikai elnök, aki már kórházban született). Carter felmenői, ahogy egy „rendes” déli családhoz illik, a Jimmy születése előtt 60 évvel zajlott amerikai polgárháborúban a Déli Konföderáció oldalán álltak. Georgia államban egy tipikus déli környezetben cseperedett az ifjú Jimmy. Az amerikai Délen a faji szegregáció egészen az 1960-as évekig élő gyakorlat volt. Az amerikai Dél a polgárháborús vereség után is sokáig megőrizte saját, a „jenkikkel” és a négerekkel szemben álló kulturális identitását. Carter maga nyilatkozta egyszer, emlékszik, gyerekkorában Georgiában micsoda várakozás és lelkesedés előzte meg az Elfújta a szél  (az amerikai Dél hattyúdala) filmes változatának bemutatóját (1939).

Carter az amerikai Dél uralkodó politikai alakulatában, a Demokrata Pártban kezdte politikai pályafutását. A ma „liberálisként”, az emberi jogok, kisebbségek, bevándorlók, színesbőrűek védelmezőjeként ismert, „progresszív” Demokrata Párt a polgárháborháború után még kimondottan a rasszista Dél érdekvédelmi alakulata volt. Ha megnézzük az 1880-as, 1884-es, 1888-as, 1904-es, 1924-es elnökválasztások térképeit, a Demokrata Párt által uralt területek szinte pontosan kirajzolják az egykori Déli Konföderáció határait. A Demokrata Párt adta az amerikai történelem legrasszistább elnökét, az első világháború idején az európai liberálisok és más „haladók” által istenített Woodrow Wilsont (1913 – 1920). Franklin Delano Roosevelt elnök végig élvezte az amerikai Dél támogatását, s még 1960-ban is a progresszívnak mondott demokrata John F. Kennedy a rasszista Dél támogatásával tudott nyerni. A fordulat majd csak az 1964-es elnökválasztás során következik be. Ekkor a meggyilkolt Kennedy helyett induló, a Big Societyról álmodó, a New Dealt  kiteljesíteni kívánó, a faji szegregációt felszámoló texasi Lyndon B. Johnson ellenében a Dél az „őskonzervatív”, a faji szegregációval szemben kritikusan viszonyuló, republikánus Barry Goldwatert támogatja. Goldwater simán kapott ki az 1964-es elnökválasztásokon, de: ez volt az első alkalom, hogy a Dél a Republikánus Pártot támogatta. A kortársak számára alkalmasint sima és jelentéktelen 1964-es elnökválasztás történelmi távlatban a 20. századi amerikai történelem egyik legfontosabb, vízválasztó fordulatának bizonyult. 1964 után a Dél a republikánusokat támogatta, és ma is támogatja.

A Demokrata Pártban persze a ’60-as évek fordulata után is sokáig megmaradtak a régi vágású déliek (bár egy részük átpártolt a republikánusokhoz. Ronald Reagan ugyan nem déli származású volt, de ifjúkorában szintén a demokratákat támogatta, s csak később pártolt át a republikánusokhoz. Ahogy egyszer, szokása szerint, szellemesen fogalmazott, amikor demokrata múltját firtatták, nem ő hagyta el a Demokrata Pártot, hanem a Demokrata Párt hagyta el őt…). Az 1970-es évek Amerikájának egyik legismertebb politikusa a kőkemény rasszista George Wallace (1919 – 1998) alabamai kormányzó volt, a faji szegregáció elkötelezett híve, aki a „régi” Demokrata Párt szellemiségét jelenítette meg. Wallace a Demokrata Párt 1976-os elnökjelöltségéért is versenybe szállt Carterrel szemben.

Carter is tehát a Demokrata Pártban kezdte politikai pályafutását, a párt új déli nemzedékéhez tartozott. 1971-től Georgia állam kormányzója volt, határozottan elvetette a faji szegregációt. Választási kampányában Carter az „egyszerű” emberek pártján állt, a mogyoróültevénnyel rendelkező Carter a „dolgozó emberek” érdekeit jelenítette meg, szemben a pénz pártjával.

1972-ben a republikánus Nixon példátlan fölénnyel nyerte meg az amerikai elnökválasztásokat, dübörgött a keynesiánus New Deal rendszere („mindannyian keynesiánusok vagyunk” – mondta egyszer a republikánus Nixon) hízott a középosztály, Amerikát felvetette a jólét.

Az 1976-os elnökválasztásra készülve a Demokrata Párt előválasztásait végül Jimmy Carter georgiai kormányzó nyeri meg. Carter legyőzi republikánus ellenfelét, a kampányban óriásit hibázó Gerald Fordot (Ford kijelentése szerint Kelet-Európa nem tartozik a szovjet érdekszférába…), aki az 1974-es Watergate botrány után foglalhatta el a Fehér Házat.

Az 1976-os elnökválasztás megint csak történelmi volt. Az amerikai Dél, még egyszer, utoljára kiállt a demokrata elnökjelölt, Jimmy Carter georgiai kormányzó mellett. Carter a Dél támogatásával lehetett az Amerikai Egyesült Államok 39. elnöke.

Jimmy Carter tehát az utolsó demokrata elnök volt, aki el tudta nyerni a Dél támogatását. De abban is az utolsó volt, hogy egy nagyon markáns erkölcsi pozíciót magáénak vallva állt az Amerikai Egyesült Államok élén. A hagyományos amerikai politikára a 18. századtól kezdve jellemző volt egyfajta erkölcsi-morális megközelítés, amit ma sokan talán „naivnak” neveznének. Az igazságba és igazságosságba, a szabadságba, demokráciába, az emberek egyenlőségébe, egy jobb világba, emberi jogokba vetett hit, cinizmus, képmutatás nélkül. Mindezt mély vallásosság alapozta meg Carter esetében. Mély vallásosság, ami nem azonos a Reaganre jellemző harsány vallásossággal.

Carter felszólalásai során előszeretettel hivatkozik morális szempontokra. A későbbi amerikai kormányokat is morális szempontból bírálja, mint legutóbb pár napja a Snowden-ügy kapcsán, amikor azt jegyezte meg, hogy Amerikában nem működik a demokrácia.

Carter ezen „populizmusára” (az én meggyőződésem szerint a populizmus alapvetően pozitív tartalmú szó), „demokratizmusára” jelent példát, hogy 1977 januárban, elnökké választása után, gyalog, feleségével kézenfogva vonult be Washingtonba (a népmegvető elitisták nagy megrökönyödésére, akik csak páncélozott, testőrökkel körülvett limuzinokban tudják elképzelni az elnököt). Carter „plebejus” mivoltát az is bizonyította, hogy nyilvános iskolába járatta lányát. Node Amerikában nagy hagyománya van a politikai populizmusnak (a 19. század végén, 20. század elején meglehetősen erős volt Amerikában, elsősorban az USA középső tagállamaiban a populista politikai mozgalom).

Cartert „gyengesége” miatt gúnyolták ellenfelei, akik szerint az igazi amerikai jellemvonásokat a harsányság, külső csillogás, agresszív aktivitás, ravaszság, az ellenfelek letaposása, becsapása jeleníti meg. Az ő igényeiket Reagan kétségtelenül jobban kiszolgálta (de ezt a fajta embertípust jeleníti meg és bizonyos értelemben emeli piedesztálra a Reagan-korszak eposza, a Dallas című filmsorozat, ami egyébként még Carter idején indult, de az elején még egy kicsit más értékrenddel).

Carter elnökségének kétségtelen kudarca volt Irán elvesztése és ennek következményei (elsősorban az energiaárrobbanás, ami korábban elképzelhetetlen benzinhiányhoz vezetett Amerikában).

Carter az utolsó elnöke volt Amerika 1932-től kezdődő „New Deal korszakának”. Az 1970-es évek végére uralkodóvá vált a neokonzervatív szellemi irányzat, s noha már a Carter-adminisztráció is bizonyos reformlépéseket foganatosított, a New Deal rendszerét majd Ronald Reagan elnöksége bontja le. A neokonzervatívok új Amerikája véget vet a társadalmi szolidaritás eszméjének, leépíti a szakszervezeteket, a jóléti juttatások egész sorát, adót csökkent, lenyomja a béreket, növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, agresszív-militáns külpolitikát folytat és magatartást ideologizál, adósságválságba taszítja az országot, felszámolja a széles középosztályt, kitelepíti az amerikai ipart az olcsó harmadik világba (lásd, mi lett Detroittal!).

Carter közben az 1980-as években a szegényeknek segít önkéntes munkával házat építeni…

Még 10-20 éve, amikor a neokonzervativizmus „nyerőnek” látszott, a „lúzer”, „gyenge” Carter megítélése rossz volt, míg Reagané egyértelműen pozitív. Mára ez érezhetően változni látszik. A 2008-as krízis és az adósságválság sokak számára szemmel láthatóvá tette a reaganomics és a neokonzervatív gazdaságpolitika csődjét. Cartert persze sohasem fogják a legnagyobb elnökök között számontartani. Újat nem hozott, inkább „utolsó” képviselője volt egy történelmi korszaknak, a „régi Amerikának”. Igen, Carter konzervatívabb volt, mint Reagan.

Ben Affleck Argo című filmje például mintha kimondottan Carter „rehabilitálását” tűzné ki célul, de egyfajta nosztalgia is észlelhető benne az 1970-es évek, a középosztálybeli kertesházak világa iránt, amikor megjelent a Star Wars (1977), még azelőtt, hogy bekövetkezett a „romlás” időszaka.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/07/29/jimmy_carter_518)