Kiruccanás Észak-Magyarországra

Augusztus 22-én Észak-Magyarországon tettünk látogatást. Régi vágyam volt újra felkeresni Salgótarjánt, eljutni Ózdba, s az asszony első munkahelyét megnézni Sátoraljaújhelyen.

Salgótarján különös város. Én még gyerekként az 1980-as években úgy tanultam, hogy Salgótarján a magyar szocialista építészet mintavárosa. Korszerű, fehér, magas házakat húztak fel a Tarján völgyében a bányászoknak, a szocialista munkások „krémjének”, az 1970-es, 1980-as évekre jellemző kelet-európai esztétika jegyében. 1993-ban jártam először Salgótarjánban, már semmire nem emlékszem belőle, csak a bányamúzeumra, meg arra, arról beszélgettünk Salgótarján utcáin a bányamúzeumhoz haladva, hogy mi az emberiség legnagyobb találmánya (én az írásra szavaztam). Másodszor 1997-ben jártam Salgótarjánban, a Karancs felé túrázva, emlékszem, hogy egy lepusztulásnak indult munkáslakónegyeden keresztül battyogtunk föl a hegyre. Azóta eltelt 18 év.

Mostani látogatásunk során az első benyomás. Milyen kicsi Salgótarján központja. Alig pár lépés, és hipp-hopp be lehet járni. Amúgy elég jó állapotban levőnek tűnik a városközpont. Nekem tetszik Salgótarján, ez a Fehér Város. Az egész városközpont az 1970-es, 1980-as éveket idézi (leszámítva, hogy akkor vagy 60 ezer lakosa volt a városnak, most meg talán 40 ezer…), de Salgótarján építészeti stílusa mégis egyedi magyar viszonylatban (ilyesfajta kockaépületeket, mind a salgótarjáni kultúrház, lehet viszont látni az egykori Szovjetunióban). Kétségkívül, építészeti értelemben Magyarország egyik legérdekesebb városa Salgótarján.

Meglátogattuk a Salgótarján közeli várakat, Somoskőt (az egyik leghangulatosabb, „legjobb” magyar vár, még ha bizarr módon Szlovákia területén van is), és az 1938-ban felújított Salgóvárt. Kifelé menet bekukkantottunk egy nagy lepusztult gyártelepre.

Utána tovább Ózdra, át Zabaron. Az út csodálatos, szinte üres, senki nem használja. Az emelkedők igen meredekek. Megérkezünk Ózdra és kellemes csalódás! A lepusztultság helyett tisztaság, jól karban tartott emeletes házak (szinte mind az 1950-es, 1970-es években épült). Az ózdi városközpont a „klasszikus” 10-11 emeletes szürke panelekből áll (ilyenek Salgótarján központjában nincsenek). A korai délutáni hőségben alig páran az utcán, a fagyizó mellett (100 ft egy gombóc!) néhány részeg hőbörög. Kifelé menet a városból néhány lepusztult nagy gyár. Szomorú. Ózd is egy tipikus szocialista város benyomását kelti, a nagy panelházak hivalkodva emelkednek ki a földből, Szlovákia felé tekintve, a magyar szocializmus dicsőségét hirdetve. Vajon mennyi gyerek volt itt harminc éve, és mennyi van most? Szellemeket kergetünk, tovább.

A Kazincbarcika-Miskolc melletti hatalmas, működő Borsodchem gyár tiszteletet ébreszt, és eszünkbe juttatja, milyen lehetett a nógrádi-borsodi iparvidék az 1980-as években. Végül hosszú út után megérkezünk Sátoraljaújhelyre. Na ez a csalódás. Sátoraljaújhely – a díszkövezett központ ellenére – sokkal inkább lepusztultabbnak tűnt, mint Salgótarján vagy Ózd. Sokkal inkább depresszív város benyomását kelti. Hogy miért van ez, nem tudom, nem ismerem ezt a régiót annyira. Csak azt tudom, amit látok: omladozó házak, szinte tapintható szegénység. Sátoraljaújhely építészetileg is disszonáns: a városközpontban régi, 1-2 emeletes, jórészt 19. századi házak, a történelmi központ összképét jelentősen rontja az itt-ott ormótlanul, ízléstelenül beépített emeletes épület.

Visszafelé megálltunk Tokajban. Tokaj belvárosa kicsi, de nagyszerű. Hasonlít Szentendrére, de szerencsére kevésbé felkapott. Sokkal ódonabb és természetesebb.

És mindenhol Petőfi nyomába ütköztünk utunk során!

Erre is gondolok a visszafelé vezető úton, miközben a Zemplén hegyeit csodálatos fénnyel öntözi a lenyugvó Nap.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2015/09/05/kiruccanas_eszak-magyarorszagra)