Kossuthkifli – csalódás

Igen nagy reménnyel és várakozással tekintettem elé most márciusban a Rudolf Péter által rendezett „Kossuthkifli” című magyar történelmi sorozatnak (a hasonló elnevezésű regény alapján). Sajnos az őszinte reménykedést és várakozást keserű szájíz és csalódás váltotta fel, s ahogy látom nemcsak nálam, de a nézők többségénél is.

Miért vártam erősen a „Kossuthkiflit”, amikor nem is olvastam a film alapjául szolgáló könyvet?

Azt vártam a sorozattól, hogy a régi jó magyar történelmi filmek hagyományait követve serkent gondolkodásra az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről, miközben esztétikai értelemben is gyönyörködtet majd.

Ehelyett egy dögunalmas, nehezen befogadható (és befogadásra nem is serkellő), vontatott, óbégatásokkal teli, tulajdonképpen érthetetlen vergődést adott a majd hatórás filmfolyam.

Ahhoz képest, hogy 800 millió forintot költöttek rá, a látvány nem volt valami elragadó (akár egy kézikamerával és néhány technikai segédeszközzel jobb képek lennének felvehetők – a filmkép ugyanis elsősorban a lélek és a szellem tükre, nem a pénzé). A történet sekélyes, érthetetlen. A sokat emlegetett nyelvi bravúrok valójában erőltetett, mesterkélt szájömlések. Az országot és vidéket népében és történetében feltáró road-movie elmaradt. Magával ragadó színészi játék helyett sokszor csak rikácsolás. Történelmietlenség (bár az egyetlen dolog, ami tetszett a filmben, a forradalom oldalán álló főhős szektás fanatikusként való ábrázolása, tehát nem egy idealizált hőslelkű szabadságharcos alakot kapott a néző, akinek meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy a hősök között is lehettek ostobák és gazemberek).

Megvallom, korábban soha nem láttam Rudolf Péter egyetlen filmjét sem. Egyszer viszont olvastam vele egy interjút, amiben azt mondta, Nyikita Mihalkov „Öt este” c. filmjét nagyon szereti. Aki pedig az „Öt estét” szereti, az nagy valószínűséggel rossz ember nem lehet.

Nem tudom, a 800 milliós keretbe belefért-e történész szakértő meghívása? Mindenesetre a „Kossuthkifli” is meggyőzött arról, hogy a magyar történelem nagy sorskérdéseiről csak azok tudnak releváns módon nyilatkozni, akiknek megvannak a kellő ismereteik a magyar történelemről – ehhez amúgy nem feltétlen kell képzett történésznek lenni, „elég”, ha valaki a csontjaiban hordozza a magyar sorsot, mint Ady Endre, Németh László vagy mondjuk Fábri Zoltán.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2015/04/27/kossuthkifli_csalodas)