Németh László (1901 – 1975) az egyik legkülönösebb alakja a rémes magyar 20. századnak. Zseniális írásai (pl. „Sznobok és parasztok”) mai napig aktuálisak és iránymutatóak. Némely munkái borzasztóak.
Véleményem szerint inkább a borzasztó kategóriába sorolható, amit Németh László fajról és irodalomról megfogalmazott – amúgy a maga páratlanul veretes stílusában – még 26 éves korában („Faj és irodalom”).
Már itt megjelenik a kivert magyar zsenik iránt érzett aggodalom és az „idegen” eredőjű irodalom „térhódításának” szemrevételezése, amit majd a Kisebbségben című tanulmányában fejt ki részletesebben Németh László. Csokonai egész életében csavargott, nyomorgott, művei életében nem jelentek meg; Katona József „nem kellett senkinek”, a magányos Vörösmarty, a „bedőlt világa fölött haldokló Arany” a magyar géniuszok kivetettségét jelzi Magyarországon. „A magyar tehetség és a magyar nép. Egyikük sem számított itt soha. Elhanyagolható mennyiségek voltak a hatalom mérlegében. Fölfelé nem volt útjuk s anyagi ambíciójuk a másnapi kenyér. De a lelkük gazdag volt.”
Az „idegenek” jobban érvényesültek, még egy Petőfi is, akinek költészete elütött a „tompa és lelkibeteg” magyar irodalomtól, „nem piszkálgatta hát fölösen az avart, hanem az emelkedő égre írt gyönyörű bárányfelhőket, s a bárányfelhők közé egy gyönyörű napot: a magyar szabadságot.”
Ez eddig még rendben is lenne.
Már nincs rendben a faji fétis vulgáris megfogalmazása.
Németh László szerint kérdéses, hogy hogyan lehet viszonyulni a „más észjárású”, „más faj misztériumai előtt borzongó” íróhoz, aki még ha magyarul is ír, „de álmában egy kis zsidó, sváb vagy tót családba álmodja vissza magát”.
Véleményem szerint antiszemitának tekinthető az a gondolatmenete, miszerint „a zsidó test és zsidó szellem, akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerszik.” A zsidókat „belénk ülepedett népnek” nevezi. A zsidó származásúak írók nem lehetnek igaz magyar írók. Még Szomory Dezső is „aki magyargyűlöletét már nem palástolja, de faja hatezer éves múltjáról annyi melankolikus gyöngédséggel ír”, őszintébb, igazabb író, mint a „felül dolmányt, alul kaftánt viselő” zsidó származású tollforgatók. „Minket megöl az ő anyagcseréjük belénk ömlő végterméke” – írja a 26 éves Németh László. „Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom.”
Ez nem volt szép, Németh László.
Abban viszont egyet lehet érteni Németh Lászlóval, ahogy megkülönbözteti a népiséget és a népiességtől. A legigazabb, legerősebb magyar irodalom a népi irodalom. A népi irodalom nem „népies”. A népiesség ellen fellépett, kigúnyolta Ady, a „Paraszt Apolló”. „A népiesség Petőfi életformája.”
(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/07/08/nemeth_laszlo_es_a_fajisag)