Németh Lászlót olvasgatva

Németh László (1901 – 1975) író a magyar népi mozgalom egyik legjelentősebb, és talán legellentmondásosabb alakja (elfogadhatatlan mondatait a minap idéztem).

A népiekhez hasonlóan hitte, van sajátos magyar sors, de a sajátos magyar sorsot a népnek kell beteljesítenie, mert a régi elit kudarcot vallott. „az egész réteg [a hagyományos magyar elit] erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya…Ez a réteg magával hozta, ősein át még az uralkodás tudományát, de nincs magasabb értelme uralkodásának. Tud sarkantyúzni, de nem tudja, merre nyargal.” A népiek, legyenek jobb- vagy baloldaliak, egyaránt elítélően szóltak az arisztokrata és dzsentri származású régi magyarországi elitről, ami éles választóvonalat húzott közéjük, és a Bethen- Klebelsberg-féle hagyományos jobboldal közé, melynek reprezentásai az első világháború után is a hagyományos magyar elit vezető szerepében hittek. A népiek emelték be a parasztság ügyét a közbeszédbe, s nemcsak államjogi tekintetben, ők indították el Magyarország és a magyarság felfedezését, vállalták a közép-európai népek sorsközösségét.

Németh László antinacionalista volt. Romániai útijegyzeteiben („Magyarok Romániában” – 1935) írja, hogy „az esztelen nacionalizmus minket elpusztít.” Elveti a harsány-kivagyi nemzetieskedést („magyarkodást”). Megveti a leereszkedő, gunyoros cinizmust, a sznobizmust, az álkurucságot. Kritikus a magyar múlt hibáival szemben. „Erdély vizsga volt s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. Vegyék el Franciaországtól Bretagne-t, ha valami erőszakos élc meg is tehetné, a leszakított mag magától visszaforrna.” – írja például Erdély kapcsán.

Németh László baloldali-szocialista volt: magyar hivatásnak tartotta a közép-európai (népi, plebejus) szocializmus megvalósítását.

Egyik legjelentősebb munkája, a „Kisebbségben”, 1939-ben jelent meg. A „Kisebbségben” voltaképpen a magyar irodalom története a 18. századtól a 20. század első harmadáig. Németh László alaptézise, hogy az idegen származásúak, a „hígmagyarok” vették át a magyar kultúra és irodalom irányítását a 18. század végétől, majd különösen 1867-től. A sznobizmus, a külföldnek való megfelelés vágya vált uralkodóvá a belső eredetiség helyett. E sokat vitatott tanulmányban némi excessusok mellett igen figyelemreméltó gondolatok is megfigyelhetők. Egyetértek azzal, hogy Németh László kritikusan viszonyul a reformkor „dicső” periódusához, amely az ártalmas, kirekesztő magyar nacionalizmus diadalát hozta (de mégis, ez a kor adta nekünk Petőfit!).

A magyar irodalom a hanyatlás története a 18. századtól. A 16-17. századi magyar irodalom fundamentálisabb, népibb volt, mint a későbbi elitista utódok „olvashatatlan” művei. A 18-19. századtól a magyar szellem legkiválóbbjai belső száműzetésbe kényszerültek: Bessenyei megbukik, „Csokonai s az egész debreceni iskola süllyed le a Hortobágyba, Berzsenyi elrothad Niklán”, lemarad Katona, de jön Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy. „De ki tagadhatná, hogy aki lemaradt, szabályszerűen az volt a magyarabb.”

A fő bűnös Kazinczy, aki a 18. század végétől meghatározta a magyar irodalom fejlődését. A sznob Kazinczy háttérbe szorította a „népieket” a csinált műveltségűek előnyére („csak másolni, másolni, a világért sem eredetit.”). Kazinczy kirekesztette Csokonait és Berzsenyit, akik magyar talajon ötvözték páratlan módon a „parasztdalt és rokokót, Európát és a magyarságot.”

Kazinczy a nyelvújítás atyja. De a nyelvújítás választja el az elit és a „nép” nyelvét, hozza létre azt a mesterséges mű-nyelvet, melyen a tót származású Kossuth is megfogalmazza magyartalan, cikornyás körmondatait.

Kisfaludy fedezte föl Petőfit, és szóra sem méltatta Katonát. „Az új kezdet sokkal felületesebb volt, semhogy egy mélyről jövő szó nyugtalaníthassa.” 

A jött-magyarok, hígmagyarok a harsány nemzetieskedés szószólói. Már a 18. század végén megfigyelhető a törés: a jozefinisták között inkább voltak a magyarok, mint a „nemzeti ellenállás” asszimilánsai között. „A magyarok a forradalmár császár hívei; az idegenek a németesítéssel takarózó rendi ellenzék szószólói…az asszimilánsoknak a hazafisága lesz az új ferenckori hazafiság élesztője.” Ebből az inkubátorból lép ki majd a 19. században a tót származású Horvát István, Petőfi, Kossuth.

Bessenyei, Kármán, Batsányi, Széchenyi, Kemény, Vajda patriotizmusa fundamentálisabb, mint a lármás jött-magyarok harsánysága. A tarka magyar-tót-délszláv-örmény-zsidó-német Pest lett a harsánymagyarok fővárosa. „Kazinczy madárnyelvének e jött-magyarok voltak legbuzgóbb terjesztői. Hogyne, hiszen a törzsökösöknek éppúgy tanulniuk kellett, mint nekik.” Helmeczy még Berzsenyi niklai verseibe is beleneologizált, „Petőfinek egy Kerényi-Christmann a barátja, s az egész negyvenévnyi fejlődést végigpillantva inkább természetes, mint csodálatos, hogy ez a Petőfi is Petrovits.” Petőfi népies és nem népi író volt. „az ágai voltak a gyökerei.” – írja szépen Németh László (ezeket a sorokat még 2014-ben írtam, és most, 2015 októberében kénytelen vagyok újragondolni a leírtakat. Szerintem Németh László igazságtalan volt Petőfivel szemben, amikor annak „hígmagyarságára” célozgatott. Petőfi a magyar univerzum egyik legnagyobb zsenije volt, akinek igenis mélyre nyúltak a gyökerei). 

A hígmagyarság korszaka volt a „dicső reformkor”, s eközben „a magyar ízek mélyebben aludtak, mint amikor Debrecen botanizált, s Nikla görög verslábakat mért.”

A magyar újjáéledés 1849 után indul meg. A forradalom szelleme eltűnt, elesett, száműzetésbe kényszerült. A MÉLYBEN szunnyadó erők éledeztek ismét. „Vidéki kollégiumok és paplakok: Kőrös, Debrecen, Patak, Kolozsvár s Hanva szólalnak meg a beállott csendben, s kezdik a beléjük menekültek nézeteit és természetét megvallani. Ezek a többnyire protestáns, színmagyar menhelyek, a Nagyidai cigányok a bizonyság rá, a szabadságharcnak inkább csak a szégyenét, sőt komikumát érzik, mint a dicsőségét s a keserűség ad bátorságot nekik, hogy mindarra, ami negyvennyolcig történt, a maguk szerény, értéktisztelő módján nemet mondjanak.”

Németh László ezen – véleményen szerint helyes – történelmi értékelése egybeesik Szekfű Gyula, Illyés Gyula álláspontjával a reformkor kritikáját illetően, és az 1849-1861 közötti időszakról is, ami a „nemzeti elnyomás” koraként vonult be történelmünkbe (közjogi értelemben ez talán így is van), holott jelentős fejlődést hozott.

1820 és 1849 a hígmagyarság kora volt. A sokszor felszínes népiességet a mélymagyarság hangja váltja 1849 és 1861 között. Az erdélyi Kemény Zsigmond e szellem legjelesebb képviselője. Dicséri Haynau erénnyel párosult bölcsességét, az osztrák iskolákat, a MODERNIZÁCIÓT. Kemény Zsigmond mégis megbukott, művei életében jórészt kiadatlanok maradtak.

Az 1850-es években megint  a felszínes-harsány magyarkodás került előtérbe, ami Jókai „vidám, dzsentris, tündéri önbolondításában” teljesedett ki.

Már az 1860-as években figyelmeztet Arany János az irodalom színvonalának süllyedésére, az irodalom „kapitalizálódására”, a „tapsoncok” és hírlapok révén népszerűvé váló percember-írókra.

1867-ben létrejött a „magyar történet legvégzetesebb szerződése”. Megjegyzendő, hogy Ady, Szekfű Gyula, a népiek a Kiegyezéshez negatívan viszonyultak. A Kiegyezés mindenesetre visszaadta a hatalmat a régi magyar elit kezébe, amely, hasonlóan a reformkorhoz, ismét megpróbálkozhatott, igaz, ezúttal civilizáltabb, „jogrendi” módon, a nemzetiségek asszimilációjával.  

Budapest átveszi a vezető szerepet. „A bennszülöttjei németek és zsidók (a jórészt zsidó kereskedő-rétegben van a legtöbb pesti bennszülött).” „A gazdaságot fölhúzó zsidóság a kultúrában is ott erős, ahol tőke, vállalkozó kedv, import-hajlam és anyag-érzék kell: övék a kiadás, a sajtó, ők az új irányok bekiáltói, az irodalom szervezői, s ők csinálják meg – hajlamból és sérelemből – a magyarországi szocializmust.”

A budapesti németek és zsidók teremtik meg a korszerű magyar tudományt, a nyelvészetet, történettudományt, orvostudományt, műszaki tudományokat. Sikeresen kitöltötték a vákuumot ezek a nagyszerű emberek.

A dualizmus korának betegségét Ady látta át és „leplezte le” lázadó, szenvedélyes költészetében.

Trianonnak voltak pozitív következményei is, írja Németh László. „A gazdag Dunántúl és Alföld adóját a só, meg az erdő koldusföldjére vitte.” Az 1918-as forradalmat szerinte „a zsidók” rontották el, mivel belevitték az országot a nemzetközi forradalomba. Az ellenforradalom révén viszont a sváb szellem került hatalomra, akik „a bolsevikiekre szórt szentelt vízzel a parasztot is kiszorították a politikából.” Hát, ennél azért szerintem bonyolultabb a képlet. 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/07/09/nemeth_laszlot_olvasgatva)