Pár hete a hatalom által uralt „közszolgálati” médiában egy egész héten át téma volt Orbán Viktor hungarocelből készült szobrának „ledöntése” az ellenzéki Szolidaritás tüntetésén. Főleg azt követően vált a „szobordöntés” elsőszámú témává, hogy a független magyar bíróság kimondta, Baján csalás történt az időközi választásokon. A bajai ügy időközben újabb fordulatot vett, mert kiderült, a második, megismételt fordulóban hamisított videóval próbálták besározni a kormánypártot.
Mindenesetre a „szobordöntés” után széleskörű tiltakozás indult meg a Fideszhez köthető csoportok részéről, mintha nem is egy ostoba hungarocelbábút döntöttek volna le, hanem Orbán Viktor igazi szobrát. Főpróba volt ez, merthogy ne legyen senkinek kétsége: előbb vagy utóbb Orbán Viktornak lesz valódi szobra is Magyarországon.
Én ugyan meglehetősen szkeptikusan viszonyulok a személyiség szerepéhez a történelemben, de a dolgok úgy alakultak Magyarországon, hogy Orbán Viktor teremtette meg a ma uralkodó jobboldali közösséget és szellemiséget, szívós, kitartó munkával az 1990-es évek közepe óta.
A Fidesz 1992-1993-ban kezdődött jobboldali fordulatának eredői és motivációi még mindig homályosak (ezzel kapcsolatban érdekes visszaemlékezések olvashatók a Petőcz György által szerkesztett „Csak a narancs volt…” című, 2002-ben megjelent dokumentumkötetben, amely igen izgalmas betekintést ad az 1990-es évek elejének magyar politikai világába), mindenesetre az 1994 után már nyíltan is jobbra induló, akkor már erősen központosított irányítású, mondhatni, vezérpárt jellegű Fidesz jórészt csak letarolt, üres pusztaságot talált a jobboldalon. Mert mi is volt a magyar jobboldal az 1990-es évek közepén? Néhány ezer „kriptohorthystának” csúfolt öregember, közutálattal övezett MDF-es pojácák, budai újgazdagok, a politikához szükséges jelentős pénzek, infrastruktúra, igazán komolyan vehető szellemi háttér nélkül. Amikor Debreczeni József még Orbán Viktor tanácsadója volt, utóbbi azért panaszkodott, mert Antall József üres zsebbel hagyta magára a jobboldalt. Szinte minden hatalom és pénz a „balliberális”, vagy inkább posztkommunista oldalon volt. Az ő embereik ültek a tévékben, rádiókban, egyetemeken, az Akadémián, a kutatóközpontokban, teljes mértékben az ő világszemléletük uralta a politikai és közéleti diskurzust (nem véletlen, hogy a mai balliberális elit egyfajta aranykorként emlegeti a Horn-kormány időszakát). Az 1994-es földcsuszamlásszerű szocialista (-szabaddemokrata) győzelem után ők foglalták el a politikai pozíciókat is. A Horn-kormány viszonylag, látszólag sikeres kormányzást folytatott, a gazdaság egy brutális megszorító csomag után növekedésnek indult, az államadósság csökkent, Magyarországon – ellentétben a közép-európai régió más országaival – politikai stabilitás honolt, népszavazás döntött a NATO-csatlakozásról, és ami a legfontosabb, az emberek még hittek a rendszerváltás sikerében. A jobboldal a „balliberálisok” kényétől-kedvétől függött, s valóban, az utódpárti komplexussal küzdő szocialisták igyekeztek nagylelkűnek lenni a porban heverő ellenféllel, ami nemcsak a parlamenti bizottsági helyek elosztásában mutatkozott meg, hanem abban is, hogy az ellenzék egyik fő orgánumának számító Magyar Nemzetet állami pénzekből segítettek fenntartani…
Még 1998 elején is úgy tűnt, a szocialisták simán nyerik a választásokat (még az akkor már Fidesz-tag Tölgyessy Péter is úgy nyilatkozott az év elején, hogy minden bizonnyal a szocik győznek). Egyébként ez tulajdonképpen így is történt, hiszen a listás szavazást (mint minden listás parlamenti szavazást 1994 és 2006 között) az MSZP nyerte meg, az első forduló után az MSZP jelöltjei vezettek az egyéni választókörzetek többségében, amit az alábbi térkép mutat (piros: MSZP, narancssárga: Fidesz, kék: SZDSZ, zöld: MDF, barna: FKGP). Ha 1998-ban is egyfordulós választások lettek volna, az MSZP simán kormányt alakíthatott volna (1998-ban még a falvakban is sokan az MSZP-re szavaztak. Érdekes látni, hogy olyan, ma keményen jobboldaliként ismert megyékben, mint Hajdú-Bihar vagy Bács-Kiskun, milyen erős pozíciókkal rendelkezett akkor még az MSZP).
A Fidesz előretörése és győzelme 1998-ban meglehetősen váratlan volt.
Az első Fidesz-kormány tulajdonképpen semmi különöset nem tett négy év alatt. Gazdaságpolitikai értelemben jelentős részt folytatta a Horn-kormány politikáját. Csökkentette az államadósságot, kézben tartotta a költségvetést. Elkezdte ugyanakkor támogatni a tehetősebb, középosztálybeli fiatal családokat. Ennél is jelentősebb, hogy kezdte „megbontani” a balliberális-posztkommunista elit monopóliumát. Ezen balliberális közönség ezt úgy értelmezi, hogy a Fidesz „felrúgta a békét” (lásd pl. Szilágyi Ákos „A kékek és a zöldek” c. könyvét, melyben valami olyasmiről ír, hogy a „szerényebb kulturális tőkével rendelkező”, naná, vidéki, első generációs fideszes fiúk 1998 után kezdték elvenni a budapesti értelmiség „jussát”). Emlékezhetünk például, micsoda prüszkölés fogadta, amikor a nem balliberális körökhöz tartozó Kondor Katalin lett a Magyar Rádió elnöke (de innen nézve az 1990-es évek elején zajlott médiaháború sem a sajtószabadságról, a közszolgálatiságról szólt, hanem arról, hogy a gyenge MDF kormány a saját, a balliberális aklon kívüli embereit akarta kulcsfontosságú pozíciókba juttatni).
A Fidesz azonban még kormányon is gyenge volt ahhoz, hogy a végleges áttörést megvalósítsa.
A Fidesz 2002-es veresége ugyanolyan meglepő volt, mint négy évvel korábban a szocialistáké. Igaz, a Fidesz arcraesése hübrisze miatt nagyobb volt. De 2002, a vereség után kezdődött csak Orbán nagy ideje. Ha ekkor, 2002-ben távozott volna a politikából, úgy maradt volna meg az emlékezetben, ha egyáltalán megmaradt volna, mint egy tehetséges ember, aki egyszer egy nem túl jelentős miniszterelnök is volt valamikor.
2002 után, ellenzékbe kerülve azonban Orbán nyugodtan végezhette a jobboldal megszervezésének munkáját. Már nem érhette az a vád, hogy az állami pozíciókat akarja lenyúlni. 2002 és 2010 között kiépült a jobboldal – 2010 után az üresen maradt állami sáncokat elfoglaló – intézményrendszere. Tévék (Hír TV, Echo TV), rádiók (Lánchíd), nyomtatott lapok, blogok, internetes szájtok, könyvkiadók, kutatóintézetek jöttek létre, vagy álltak a Fidesz szolgálatába. 2002-től kezdve Orbán nagyszabású tömegrendezvényeket tartott, szűklátókörű balliberális elemzők szerint azért, hogy veresége után sebeit nyalogassa az őt ünneplő tömeg segítségével. Valójában a tömegrendezvények is a jobboldali építkezés fontos elemi voltak: közös élményt adtak, az összetartozás gondolatát. Orbán támogatásával a jobboldal, az új jobboldal tehát – ellenzékben – kiépítette saját intézményrendszerét, mítoszait, egy új – és mondhatni korszerű – jobboldali világot.
Orbán elsősorban szervezőként alkotott nagyot, véleményem szerint, ideológusként szerepe nem túl jelentős. Az új jobboldal gondolatvilágát, eszmeiségét, szellemiségét azon gondolkodók százai, vagy talán ezrei alkották és alkotják, akik Orbánnak és a Fidesznek köszönhetően valamilyen véleményformáló pozícióba kerültek (legyen az Akadémia elnöke vagy egy egyszerű kommentelő valamelyik blogban). Orbán szerepe inkább „negatív” jellegű, kijelölte azokat a határokat, melyeket nem szabad átlépni (antiszemitizmus, rasszizmus), az ő „ideológiája” pedig éppen az aktuális körülményekhez igazodik. Tucatnyi példát lehetne sorolni arról, hogy változott meg Orbán véleménye erről vagy arról a kérdésről szögesen ellentétesen (pl. 2007-ben a magyarok még a Nyugat népe voltak Orbán szerint, olyan nép, amely mindig is a keleti rabság ellen küzdött; pár évvel később már „félázsiaiak” lettünk Orbán szemében, akik mindig a Nyugat ellen vívjuk szabadságharcunkat).
Eközben, 2002 után a balliberálisok semmit nem építettek. Az öreg posztkommunista bölényeknek, akik már az 1980-as években is pozícióban ültek, nem nagyon akaródzott átadni helyüket. A magát baloldalnak nevező, de a gyakorlatban neoliberális tábor szellemileg teljesen kiüresedett. Ez a legfőbb oka, hogy semmit nem építettek. Semmit nem építettek. Hol vannak a „baloldali” intézetek, agytrösztök, szervezetek? De ugyan minek is építkezni, mikor a londoni közgazdászok úgyis jobban tudják mit kell csinálni Baktalórántházán? Ez a gondolkodásmód eleve a helytartószerepre kárhoztat. Fogd a pénzt és fuss!
Igen, lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány a haverok zsebét tömi, de ebből a pénzből ők valóban építkeznek, alkotnak, létrehoznak. Felépítik a saját maguk kis világát, melyet kormányzati pozícióból hivatalos szintre emelnek.
A baloldalnak, meggyőződésem, ismét fel kell fedeznie Magyarországot. Az új baloldalnak – a magát baloldalnak nevező jelenlegi társaság elkerülhetetlen összeomlása után – alulról szerveződőnek, demokratikusnak, népinek, plebejusnak, patriótának, antinacionalistának, nyugatosnak kell lennie.
Orbán Viktor, a nagy szervező, aki szinte a semmiből – infrastrukturális értelemben – csinált új jobboldalt Magyarországon, 2002 utáni teljesítményével biztosan bekerül a történelembe. Neki lesz szobra, és nem hungarocelből.
Gyurcsány Ferenc – aki pedig nagyon vágyott, vágyik arra, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe, mint kiderül az öszödi beszédből is, melyben bár tagadta ezt, de mégis arról beszélt, hogy ő majd egy ÚJ MAGYARORSZÁGOT teremt, és ÚJ REFORMKORT hoz – viszont nem fog bekerülni a történelemkönyvekbe és szobra sem lesz.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2013/10/29/orban_viktor_es_a_tortenelem)