Csak viszonylag nemrég fedeztem fel magamnak Petőfi Sándor költészetét, és egészen a közelmúltban a kiváló Petőfi-kutató, Dienes András könyveit. Sokáig elbűvöltek Németh László szavai, miszerint Petőfinek a lombja egyszerre a gyökere (enyhe célzás Petőfi „gyökértelenségére”, nem magyar származására, harsányságára), de jobban megismerve Petőfit, azt hiszem, Németh Lászlónak nem volt igaza. Petőfi mélyről jövő őserő volt, költészete tűzforró gejzírként feltóduló égbekiáltás, talán 1514 óta nem szólalt meg ilyen elementáris erővel a saját hazájában elnyomott nép hangja (igen, persze, lehet, hogy Petőfi hangja azért törhetett fel, mert tót származású volt, evangélikus, „gyüttment”, nem szívta magába az anyatejjel a jobbágy-zsellér rabszellemet, csak a lelkébe szívta fel azt, hogy aztán világgá üvöltse a jobbágyparasztnép nyomorát).
Petőfi… Sokat tudunk róla, de mégis, olyan misztikus alak… Legendák övezik születését, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Szabadszállás is igényt tartott rá szülőhelyként, egyesek azt suttogták, Petőfi valamelyik puszta szélén született, az országúton… Egy szabadszállási történet már-már bibliai módon beszéli el Petőfi születését: szegény anyja egy csárdában adott neki életet, pásztorok keresték fel a bölcsőt, s ajándékokat adtak a gyereknek… A dualizmus korában az terjedt el a szakirodalomban, hogy Petőfi nemes származású volt, na persze, mi más is lehetett az egyik legnagyobb magyar költő, mint kutyabőrös nemes, s ez a tévhit az 1950-es évekig tartotta magát. Petőfi Pápán rongyos, szegény diák volt, szobrán mégis büszke, jól öltözött, oldalán kardot viselő férfiúként ábrázolják… S mint ismert, homályba vész a halála is. Petőfit senki nem látta meghalni, egyszerűen nyoma veszett.
Dienes András viszont szó szerint Petőfi nyomába eredt. Még az 1940-es, 1950-es években bejárta Petőfi Sándor életének helyszíneit, s beszélt azokkal az emberekkel, akiknek a szülei, nagyszülei még látták Petőfit, emlékeztek rá. Unikális és szerfölött gazdag forrásbázist sikerült ilyetén módon összegyűjtenie – annál is inkább, mert azt megelőzően senki nem kutatta rendszeresen a sokáig még élő orális Petőfi-hagyományt (az 1940-es évek elején halt meg az utolsó ember, aki még látta Petőfit, egy 105 éves debreceni férfi). A Petőfi-kutatók többsége középszerű szobatudós, huszadrangú kérdéseket boncolgató unalmas filológus volt – de vajon meg lehet-e érteni Petőfit anélkül, hogy láttuk Kiskőröst, Dunavecsét, Szabadszállást, a Csabonyi erdőt, a nagy fát az országútnál, Dömsödnél a Duna-szigetet, Gödöllőt vagy Segesvárt? Anélkül, hogy feltárnánk, mit gondoltak Petőfiről kortársai, a magyar nép, a magyar Alföld népe – ahol Petőfi Sándor az életet tanulta.
Szinte megdöbbentő az a gazdagság, mely Petőfi emlékét övezte még 100 évvel a halála után is. Tudták, hol járt, hol aludt, kivel játszott, milyen ruhát viselt. S nem pusztán kitalált hagyományról van szó, egymástól függetlenül döbbenetes és hitelesnek tűnő (lokális jellegzetességeket mutató) egybeesések mutathatók ki a Dienes által feltárt Petőfi-hagyományban. Az 1957-ben megjelent Legendák Petőfije, úgymond, „kontextusba helyezi” Petőfi életét. Segít megérteni, KI VOLT PETŐFI? Tényleg, ki volt Petőfi? Ki volt ez az ember, és kikkel érintkezve fejlődött gondolatvilága?
Kiskőrösön, Kiskunfélegyházán, Dunavecsén még – helyesen – Petrovicsként emlékeztek Petőfire, nem is a költőre, hanem a mészáros fiára. A kis Petrovics Sándor jómódban nevelkedett Kőrösön, Félegyházán, Szabadszálláson, majd nyolc évesen, 1831-ben a Dunántúlra, a sárszentlőrinci evangélikus algimnáziumba került. Több beszámoló is megemlékezik arról, hogy a kis Petrovics szerette a métajátékot, és jómódú gyerek volt. A labdázáson kívül itt találkozhatott először a magyar (sárközi) szegénynép keserű sorsával. 1955-ben így beszélt erről az akkor 70 éves sárszentlőrinci Nagy István: „Ha végigmegy a főutcánkon, látni fog egy régi házat a templom közelében, könnyen felismerhető, mert elkülönítve áll a többi háztól. Sötét egy épület, itt szedték egykor a porciót, a dézsmát, ma is dézsmaháznak nevezik. Itt állt a deres is, szürke pokróccal takarva – innen kapta a nevét, a deres pokrócról – itt hegedülték rá a parasztra huszonöt vagy ötven botot. Petőfinek – akarva-akaratlan – naponta legalább kétszer el kellett mennie a dézmaház előtt, hiszen ez a jegyzői ház és gimnázium közé esett. Két év alatt hányszor lehetett tanúja annak, hogy verik a parasztot, a szegényt a dézmaháznál, mindenképpen észre kellett vennie, mert jajgatásuk betöltötte az utcát.”
1838-ban a nagy árvíz elmossa apja szabadszállási házát. Petrovics István tönkrement, a kamaszodó Petrovics Sanyi pénz nélkül maradt – Sopronban beállt katonának, majd vándorszínésznek állt, csavargott. Cecén még az 1950-es években is emlékeztek arra az öreg pajtára, ahol a vándorszínészek, köztük Petőfi is játszott. Ezt követően Pápán lesz diák, Petőfi ismerőseinek leszármazottai sokáig emlegették a rongyos ruhákban, szakadt cipőben, batyuval, bottal járó, sovány, beesett arcú fiút. Szinte mindegyik pápai emlékben megjelenik Petőfi nagy szegénysége.
A pápai emlékekben Petőfi már nem labdázó gyerek, hanem villogó szemű lázadó: „néhány öregebb tanár nem szerette, mert nagyon kemény, makacs, az idősebbekkel is ellenezkedő ember volt.” – mondta Petőfi egyik iskolatársa testvérének lánya 1955-ben.
A rongyos kamasz 1841-ben érkezik Dunavecsére, ahol tönkrement, súlyos adósságokat nyögő apja próbál talpra állni. Dunavecsén Petrovics már verselő (1842-ben a nagynevű Atheneumban meg is jelenik egy költeménye). A dunavecsei hagyomány is helyesen őrizte meg, hogy Petrovics családja szegény, anyagi problémákkal küszködő volt. Petőfi a csabonyi erdőben, a fák alatt írja verseit, csárdákba jár. A vecsei hagyomány szerint a helyiek nem fogadták be a szegény, koldusbotra jutott Petrovicsékat. Egy történet szerint egyszer nem engedték be a helyi bálba a szegény Petőfit. Még 1955-ben is egy vecsei gazda leszármazottjának elbeszéléséből kisüt a csóró, városról városra járó, magát adósságokba verő Petrovicsokkal szembeni megvetés! „Ott, Dömsödön meg nagyanyám apjától, Lukácsi Józseftől vett jószágot, azt se tudta kifizetni, annak is hagyott valami rossz mészáros szerszámot. Ilyen egy gazember volt, hogy az egész családunk, dédapám, öregapám, szüleim csak átkozták…Mondták a nagyszüleim, hogy ezek a Petrovicsok úgy éltek itt Vecsén, mint a kódusok. Mészáros volt, mégis alig volt mit enniök, a fia is mindig éhezett, nem egyszer mondta nagyapám.”
Dienes András találóan jegyzi meg, Petrovics Sándor előtt Dunavecsén „bezárult egy kör”, talán először – és korántsem utoljára – szembesült életében az alföldi nagygazdák, a „törpe patríciusok” kicsinyes, korlátolt világával, iránta és a szegénynép iránt táplált ellenszenvével.
Petrovicsék az ellenséges Dunavecséről a szomszédos Szalkszentmártonba mennek át, ahol kocsmát bérelnek. A vecsei uraktól kapott lecke olyan erős volt, hogy Petrovics Sándor nem is élte túl. Szalkszentmártonban megszületik Petőfi Sándor. Sors, nyiss nekem tért… – írja a nehéz rákpáncélt maga mögött hagyó új költő. A szalkszentmártoni emlékek szerint Petőfi keményen dolgozott, sokat írt. Amikor írt, nem volt szabad zavarni. „A szobája ajtaján volt egy keresztvas, ha írta a verseket, feltette az ajtóra a keresztvasat, senkit be nem engedett. A keresztvasat még én is láttam a szoba ajtaján” – mondta 1955-ben a 70 éves Kanász Mihály. A Petrovicsék által bérelt kocsma ablakszemébe a nevét is bevéste: „Petőfi Sándor, 1845” – ez a felirat még az 1930-as években is megvolt. Petőfi szeretett a Duna-partra járni, gyakran játszott gyerekekkel, a helyiek közül leggyakrabban a magafajta szegénynéppel érintkezett a kocsmában. Talán éppen itt, Szalkszentmárton-Dunavecse környékén, 1845-1846 táján, megaláztatásai után szívta fel igazán mélyen magába a szegény magyar zsellérnép panaszos-haragos-úrgyűlölő indulatát.
1846-ban már Dömsödön, később Gödöllőn van. Fordít, jó honoráriumokat kap, tisztességesen kezd élni, a neki tetsző gödöllői lányt, Mednyánszky Berta (Grassalkovich jószágtartójának lánya) kezét mégsem sikerül elnyernie. Megint a régi nóta: a kezdő értelmiséginél jobb partinak tűnik egy nemesúr, akire persze máma az ugató kutya se emlékszik (Mednyánszky Berta amúgy 1902-ben halt meg).
A kiskunsági Petőfi végül a német Pesten befut – a magyarosodni akaró pesti németek prófétaként követik a vidéki ifjút.
Magában a Kiskunságban azonban, az 1848-as követválasztások idején Szabadszállásról vasvillával kergeti el a felheccelt csürhe – a vád Petőfi ellen, hogy muszka kém! Petőfit a kun nagygazdák üldöztették el az ökörrel etetett, pálinkával leitatott aljanép révén. Szabadszálláson még az 1950-es években is jól emlékeztek az 1848-as küldöttválasztásra. A gazdák jelöltje Nagy Károly, a pap fia volt. Vele szemben „Petőfinek meg semmije, redemtusa se. Azt is kiabálták a kortesek Petőfire, hogy nem fajos, tót, gyüttment, cókmók, szögény.” Gyüttment, tót, és szegény. Egy rongyos nincstelen – hát így tekintettek a gyöpös agyú kun gazdurak Petőfire.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2015/09/22/petofi_sandor_nyomaban)