Nemrég került a kezembe C. W. Ceram (azaz Kurt Wilhelm Marek) német ókortörténész „A régészet regénye” című műve, mely arról szól, hogyan fedezték fel a 19. századi európaiak az ókori Kelet világát.
Érdekes könyv, főleg egy volt náci propagandista tollából. Talán egyfajta önreflexió is lehetett ez a könyv C. W. Ceram részéről. Lám, már a fehér-nordikus-árja „faj” előtt milyen magas civilizációkat teremtettek ezek a sötét bőrű, délkeleti népek.
Ceram könyvében a következő, elsősorban a 19-20. századi Nyugat, semmint az ókori Kelet szempontjából releváns elemeket találtam figyelemreméltónak.
Először is: az ókori Kelet klasszikus kutatói gazdag megszállottak voltak. A súlypont a gazdag szón van. Heinrich Schliemann például gazdag kereskedő volt, mielőtt Trója felkutatására indult, főleg Oroszországban tevékenykedett, itt szerzett magának vagyont, s még Szentpétervár díszpolgárai közé is beválasztották. Vagy egy másik példa, a modern egyiptológia egyik megalapítója, az amerikai Theodore Davis milliomosként élte sokáig az életét, mielőtt elindult sivatagi homokot szívni Egyiptomba. Számomra érdekes, hogy ezek a 19. századi, 20. század eleji milliomosok, a korabeli társadalmi elit tagjai mégis a tudományban találták meg önmegvalósításuk pályáját. Ma hány milliomos, vagy milliárdos megy a tudományba? Persze lehet azt mondani, hogy a tudomány túlságosan specializálódott, de inkább bürokatizálódott, és elvesztette presztízsét, és hát bizony, sok tekintetben megszűnt érdekesnek lenni. Félreértés ne essék, a tudomány, mint a világ megismerésének eszköze, véleményem szerint a világ (egyik) legérdekesebb dolga. A JÓ tudomány mindig érdekes, de amikor a tudomány egyfajta bürokratikus-elszámolási procedúra eszköze, vagy hatalmi státuszt biztosító instrumentum, mint ez sok esetben ma látjuk, akkor a tudományos címen megjelenő munkák jelentős része elveszíti érdekességét (mint ezt ma is látjuk).
Ehhez kapcsolódik a második érdekesség, ami Ceram könyvéből kiderül. A tudomány kerékkötői sokszor bizony azok az emberek, akik maguk valamilyen tudományos-szakértői pozíciót foglalnak el. Féltékenységből, rosszindulatból, kicsinyességből, vagy egész egyszerűen szakmai hiányosságaik folytán (ez nem is olyan ritka, mint első hangzásra tűnik). Például, 1856-ban a németországi Neander-völgyben egy gimnáziumi tanár figyelt fel az ott talált csontleletekre. Ő azt gondolta, egy új humanoid fajról lehet szó. A „szakértők” mind lehurrogták a gimnáziumi tanárt, olyan professzor-szakértő is volt, aki azt mondta, a neander-völgyi csontok egy 1814-ben meghalt orosz kozákhoz tartoznak…Ma már tudjuk, hogy a gimnáziumi tanárnak volt igaza, a neves professzorok pedig mind, egytől egyig tévedtek. Érdekes példa Jean-Francois Champollioné, az egyiptomi hieroglifák megfejtőjéé. Champollion ugyan már 17 évesen akadémikus lett (!), de a kedves kollégák mindent elkövettek – sikerrel – hogy Champollion karrierjét megakasszák.
A mondottakból is következik: a szabadság viszi előre a tudományt, a sznobizmus hátráltatja az invenciót.