A Fidesz és az értelmiség

Az 1990-es évek „fontos” eseményeinek számítottak azok az „értelmiségi” találkozók, melyek egy része Balatonszárszón, Farkasházy Tivadar humorista nyaralójában zajlottak. Néhány éve megpróbálták újjáéleszteni ezt a tradíciót, de sikertelenül (az Index újságíróit ki is tiltották a rendezvényről, mert lefotózták a házigazda vécéjét…).

1993-ban is összejött az akkori magyar elit, mert hát rendszerváltás ide vagy oda, egészen 2010-ig az ún. posztkommunista, vagy kádári gyökerű elit volt a meghatározó Magyarországon (a posztkommunista szerintem találóbb kifejezés, de most ebbe nem akarok belemenni). Az ő embereik birtokolták a legfontosabb közéleti pozíciókat, a médiában, az egyetemeken, Akadémián, a gazdasági életben, a kultúrában; a politikában meg az MSZP Kádár-rendszer után nosztalgiázó szavazói szállították a dominanciát, egészen addig, amíg a magyar társadalom ezen nagy tömege meg nem unta 15 év után, hogy választottjai folyton becsapják őket.

Hála az OSA Archívumnak, megtekinthető az 1993-as szárszói találkozóról is egy összefoglaló. A szervezők a pluralizmus és a demokrácia jegyében meghívtak olyanokat is, akik nem tartoznak a szűkebb alomba, sőt, a kormányt képviselő személy is jelen volt akkor. Mindez, az éleződő „hideg polgárháború” ellenére kölcsönös nyitottságot feltételezett a felekről. Ez a nyitottság valójában csak maradványa volt annak az (összellenzéki) értelmiségi légkörnek, ami az 1980-as évek második felében megnyilvánult a liberális és jobboldali értelmiségiek részéről (pl. 1985-ben Monoron még együtt szólalt fel Bauer Tamás és Csurka István). 1993-ban Farkasházy nyaralóján ott volt, költői túlzással, „mindenki, aki számít”: Faludy György, Koncz Zsuzsa, Bródy János, Kéri László, Farkasházy Tivadar, Koltai Róbert, Sebő Ferenc, Katona Tamás, Kállai Ferenc, Garas Dezső, Nagy Bandó András, Moldova György, Kerényi Imre, Lengyel László, Bauer Tamás, Pető Iván, Kupa Mihály, Juszt László, Havas Henrik, Hobo, Tamás Gáspár Miklós stb. És ott volt Orbán Viktor, Fodor Gábor is, hiszen akkor még a Fidesz liberális szövetséget épített az SZDSZ-el. A megjelent közéleti személyiségek főzőcskéztek, sátort építettek, az énekesek dalolásztak, elhangoztak a sekélyes beszédek (mindeközben valami olyan modoros igénytelenség lengi be az egész környezetet, mint  amit A vereség című filmben láthattunk). Majd következett György Péter esztéta felszólalása. Kijelentette, hogy csak olyan ügyekkel kíván foglalkozni, amelyek „ránk tartoznak.” Mindjárt a hozzászólása elején nyilvánvalóvá tette, hogy inkább az SZDSZ-hez áll közel. És jött a Fidesz megtámadása. Az ürügyet a „székház-ügy” jelentette: azazhogy az MDF és a Fidesz együttműködött a székházak felosztása/kijelölése ügyében, amit a balliberális körök egy lehetséges „árulás” előszeleként érzékeltek, tehát hogy a Fidesz elmozdul jobbra; ami valóban be is következett (de csak azután, hogy az SZDSZ koalíciót kötött az MSZP-vel, amit az akkor még kicsi Fidesz értékelt árulásként). Szóval 1993-ban már komoly bizalmi válság volt a Fidesz-SZDSZ „liberális blokkban”, ám a fent említett „értelmiség” jelentős része ekkor még inkább az SZDSZ-hez állt közel. A bizalmi válság jele volt György Péter felszólalása is. Mintegy megtestesítette az SZDSZ-közeli értelmiség Fidesszel szembeni bizalmatlanságát. A valós probléma természetesen az volt a Fidesszel, hogy nem kívánt alárendelődni a posztkommunista, akkor már liberális-SZDSZ-es dominanciájú értelmiség világlátásának. Mást gondolt nemzetről, határon túli magyarokról, a sorskérdésekről. A felszólalást sznob-értelmiségi, a mondanivaló szempontjából funkció nélküli kikacsintások sora övezte („rémlett valami a Kormos egynémely verséből a fiatalokról”, „nem gondolom, hogy a kanti etikának sok köze van a politikai filozófiához”). Orbán Viktor válaszolt: „Tessék megmondani, hogy mi a baj. Konkrétan. Egyenként.” Mint mondta, a székházügyben semmi olyan nem történt, ami rendkívüli lenne. György Péter viszontválasza. Kioktató, sznob, émelyítően visszataszító. „Én azt akarom csak neked mondani, ha azt akarod, hogy ne legyen hideg polgárháború, akkor hidd el nekem.” „Azt mondja a Rejtő Jenő, hogy nem fogok közlekedési rendőrt állítani minden mondatomhoz, pofonomhoz, emlékszel ugye?” Egy sznob döfése. Orbán láthatóan kelletlenül érzi magát a kígyóveremben. Vannak morális kérdések – mondja a szónok. És azt persze ő mondja meg, mi a morális kérdés. Én most felkínáltam egy lehetőséget a párbeszédre, mondja (én kínáltam fel). Az egész beszéd hangvétele tanáros-kioktató.

Orbán erre már plenárisan nem válaszolt, és mint ahogy György Péter jelezte, a Fidesz vezetője elzárkózott a további párbeszédtől. Az esztéta szerint Orbán paranoiás és sértődékeny. Orbán szerint György Péter nyílt támadása morálisan elfogadhatatlan volt. Mint mondta, a „másik liberális párthoz” kötődő értelmiség sohasem volt igazán Fidesz-párti, legfeljebb csak kényszerűségből álltak a párt mellé, amikor az SZDSZ gyenge volt.

Azóta eltelt 25 év. A posztkommunista elit csődbe vezette az országot és megbukott. Tehetségtelensége és intellektuális deficitje folytán felszámolta saját, rendíthetetlennek tűnő pozícióit. Az egykor kispárt, 1994-ben a megsemmisülés szélére sodródott Fideszből az országot évtizedekre meghatározó hatalmi párt lett, Orbán pedig, immáron úgy tűnik, egy korszak névadója. Furcsa érzés ennek tudatában nézni György Péter Orbán Viktor felé megnyilvánuló kioktató, fensőbbséges, lenéző, számonkérő felszólalását. Csak egy rövid, néhány percig tartó vita zajlott 1993-ban György és Orbán között, önmagában nem feltétlen kell túldimenzionálni, mégis, erős fényt vet az „értelmiség” és a Fidesz kapcsolatára.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2018/07/05/a_fidesz_es_az_ertelmiseg)