Nem vagyok rajongója a James Bond franchise-nak, csak nemrég derült ki számomra, hogy nem is láttam a filmek többségét. Az elmúlt pár hónapban azonban végignéztem az összes Bond-filmet.
A legutóbbi Bond-mozit, a Spectre című alkotást 2015-ben mutatták be, a film rendkívül rossz kritikákat kapott, és a jelek szerint a nézők tetszését sem nyerte el. Én sokáig éppen ezért meg sem néztem a filmet, meg amúgy sem voltam hasraesve a Craig-féle alkotásoktól. Aztán valahogy végül a szemem elé került a Spectre, és meglepő módon elnyerte tetszésesem, már amennyire egy James Bond-film tetszhet az embernek. Mindenestre a Spectre szerintem sokkal jobb volt, mint az ajnározott Skyfall. Hogy miért kapott a Spectre negatív kritikákat? Talán mert a nyugati politikai korrektségbe most nem fér bele egy összeesküvéselméletes film? Mindenesetre a Spectre arra indított, hogy megnézzem a sorozat összes darabját.
A Bond-filmek azért érdekesek, mert mára történeti kordokumentumoknak számítanak. Én is ebből a szemszögből néztem ezeket a filmeket, ha úgy tetszik, történész-szemmel.
Az első film, a Dr. No 1962-ben készült el. Akkor még egészen más világ volt. Amerika déli államaiban még érvényben vannak a faji szegregációs törvények, Kennedy az elnök, épp kamaszkorba ér Nyugaton a háború utáni baby boom generáció, az ajtón már kopogtat a szexuális forradalom. A Dr. No a franchise kezdő darabja feltűnően olcsó, naiv, kezdő, de összességében nem rossz film, legemlékezetesebb, azóta ikonná vált eleme a gyönyörű, a tenger hullámaiból kimászó Bond-girl (Ursula Andress). A negatív hős az őrült gonosz, a Spectre nevű titkos társaság tagja.
A második film, az Oroszországból szeretettel (1963) negatív hősei nem az oroszok, hanem továbbra is a Spectre, a kormányok feletti összeesküvés. A film női főhőse szexi, szőke orosz nő (valójában Daniela Bianchi), a végén a motorcsónakos jelenetben incselkedően ágaskodó keblekkel. A filmben az orosz nők engedelmes rabokként vannak ábrázolva.
A Goldfinger (1964) sokak által a legjobbnak tartott Bond-film. A film mai szemmel elképesztően macsó, szexista. A női főhős neve a sokat mondó Pussy, akit Bond egyszerűen addig pofoz, amíg az le nem fekszik vele (ma elképzelhetetlen lenne egy ilyen jelenet). A Miamiban játszódó kezdő jelenet észveszejtően szexi, fürdőruhás csajok tömkelegével, női fenékre csapkodó Bonddal, a végül aranyba öntött csinos fürdőruhás lánnyal (akinek aranyba öntése tényleg mintegy tárgyiasítja a nőt). A szállodajelenet Miamiban az 1960-as évek Amerikájának jólétét és hedonizmusát demonstrálja (gazdagság, szépség, fiatalság, szex). A negatív főhős Goldfinger tipikus amerikai milliárdos, jellemző, hogy ebben a filmben, ebben a korban a gazdag ember a rossz. Ebben a filmben jelennek meg először a Bond-kütyük.
A Thunderball (1965), ha lehet, még a Goldfingernél is szexibb. Jó nők özönében gyönyörködhet a néző. Domino (Claudine Auger) talán minden idők legszebb Bond-lánya. A történet szerint a Spectre emberei elrabolnak egy brit Vulcan vadászgépet, melyet a tenger mélyén rejtenek el. A brit vadászgép körül kibontakozó, a karibi szigetvilágban játszódó, a gyarmatokon élő fehér ember gazdag-középosztálybeli miliőjét bemutató történet a Nyugat technikai fejlettségét mutatja, a filmet lépten-nyomó átszövő szexualitás a nyugati szabadság üzenete. A Thunderball kétségtelenül az egyik legérdekesebb és legjobb Bond-film. És vele véget is ér a franchise a aranykora.
A következő film, a Csak kétszer élsz (1967) már Ázsiában, Japánban játszódik. A filmben a japán nők szexuális rabok. Maga a történet meglehetősen gyenge. Ezzel a filmmel már megkezdődik a Bond-franchise hanyatlása, átalakulása.
A következő film, az Őfelsége titkosszolgálatában (1969) főszereplőváltással készült, Sean Conneryt George Lazenby váltotta. Lazenby nagyon gyenge színész, a mimikája mint egy betonba ágyazott vécécsésze. Bár ebben a filmben is sok lenge öltözetű nő van, de az egész mégis visszafogottabb. A film az előzőeknél jóval komorabb hangulatú, nemcsak hóban, fagyban, hidegben játszódik, de sok benne a sötét jelenet is. Bond a filmben megházasodik, komoly útra tér, de ez tragikusan végződik.
Úgy látszik, az irányváltás nem volt sikeres, a következő filmbe, Gyémántok az örökkévalóságnak (1971) visszatért Connery. Igaz, ez sem lett jobb, mint az elődje. A Connery-éra kétségkívül leggyengébb alkotása ez. Erős, dinamikus kezdés után a film erősen visszaesik, egy teljesen jelentéktelen, unalmas történetté válik.
Újabb irányváltás, 1973-ban jön Roger Moore. Az Élni és élni hagyni már mintha kezdene a politikai korrektség irányába elmozdulni és nemcsak a fekete szereplők nagy száma miatt. Már Bondnak is színesbőrű nője van. Az amerikai Délen játszódó történet nagyon gyenge. Az 1960-as évek macsó, szexista Bondját kezdi felváltani a politikailag korrekt és humoros Bond. Megjegyzem, az első Bond-filmek markáns szexualitását én nem öncélú testiségként értelmezem, hanem a kor szexuális forradalma és legfőképpen a nyugati szabadság megnyilvánulásaként. De aztán négy év alatt három különböző, és más szemléletű Bond jött, 1969 és 1973 között, gyenge filmekkel.
Az Aranypisztolyos férfi (1974) szintén unalmas Bond-mozi. A Christopher Lee által alakított gonosz egy zakkant, pitiáner alak. Végre ismét lehet fürdőruhás nőt látni, ez talán a film egyetlen kedvező momentuma, de Moore már korántsem az a macsó alak, mint az 1960-as évek aranykorának Connery-féle Bondja.
A kém, aki szeretett engem (1977) a hidegháború korára reflektál. Egy képzelt szovjet-brit titkosszolgálati együttműködés története. Ez a film már jobban sikerült, mint az előző két, Moore főszereplésével készült mozi.
A sokat szidott Moonraker (1979) szerintem nem is olyan rossz. Az első fele kimondottan jó. Bond újra nőfaló macsó. Az acélállkapcsú gonosz óriás, Jaw megjavulása a film végén kimondottan bájos jelenet. Érdekes szüzsé a „tiszta faj” kitenyésztésére irányuló kísérlet. A film főgonosza bár elvetemült, de a maga módján stílusos ember.
Az Only for your eyes (1981) Görögországban játszódik. A történet gyenge. A film aktualitását a Mediterráneum vidékének európai integrációja adja. Ekkor kezdődik az európai Mediterráneum (Portugália, Spanyolország, Görögország) 1980-as, 1990-es éveken át végighúzódó aranykora, mely azt az illúziót adja, hogy ezek a perifériák felzárkóztak az európai centrumhoz (a 2008-as válság megmutatja, hogy ez nem volt több optikai csalódásnál). A film egyetlen pozitívuma a szép fényképezés.
Az Octopussy (1983) sok helyszínen játszódik (India, NDK, London), igazi kalandmozi. A történet középpontjában a cári Faberget-tojások, a régiségek, az árverés, Moore kifinomult játéka eleganciát kölcsönöznek a filmnek. A hidegháború erre a filmre is rányomja bélyegét, a főgonosz egy elmebeteg orosz főtiszt, akinek azonban a felettesei józanok. Ebben a filmben határozott elmozdulás észlelhető az 1980-as években népszerűvé váló, amúgy egyre abszurdabb formát öltő akciómozik irányába (harc a repülőn). A film zenéje kiváló.
A Halálvágta (1985) az utolsó film a megöregedett Moore-ral. Ez az első Bond-film, melyben a főhős oroszországi akcióban vesz részt – reflexió az 1980-as évek elején kiéleződő hidegháborúra. És ez az első kimondottan oroszellenes Bond-mozi. A fő ellenség az oroszok, a KGB, akik beépülnek az amerikai számítógépiparba. A főgonosz ezúttal valóban gonosz, nem a korábbi Bond-filmekre jellemző karikaturisztikus figura. A film poénos, reflexív, modern, de arisztokratikus. Talán ez a leghumorosabb Bond-film mind közül, de a történet így is gyenge és nagyon túlnyújtott, a vége kimondottan rossz, a Bond-girl felejthető.
Roger Moore-t a fiatalabb Timothy Dalton váltja. Szükség is volt az újításra, mert a mozi egyre inkább az akció irányába haladt. A Halálos rémületben (1987) az első a Bond-filmek sorában, mely nyíltan, kendőzetlenül politikai propaganda alkotás. Bond Afganisztánba is eljut, ahol a korabeli nyugati propagandának megfelelően bátor, derék szabadságharcosként ábrázolják a muszlim fegyvereseket. A fő ellenség megint egy álnok orosz, de aki szemben áll szovjet feletteseivel is. A történetfűzést tekintve amúgy ez az egyik legjobb Bond-mozi, trükkös, csavaros, szellemes. A filmben kevés az erotika, sok az erőszak, de vicces, humoros elemekben is bővelkedik.
A második és utolsó Dalton-film, a Licence to kill (1989) jó, és az előzőtől eltérően a nyílt politikától mentes akciómozi. Egy, az 1980-as években divatos bosszútörténetről van szó. A film ugyanakkor reflektál a közép-amerikai korrupcióra; az 1980-as években divatossá váló, embereket szédítő vallási szekták jelenségére; a japán „térhódításra.”
Az 1980-as évek második felében Timothy Dalton főszereplésével készült Bond-filmek összességében jók voltak. A sorozat mégis megszakadt, sokak szerint a Szovjetunió felbomlása, a hidegháború vége miatt. Nem tudom, ez mennyire igaz, hiszen a Bond-filmek 1985 és 1987 kivételével nem voltak oroszellenesek.
A franchise mindenesetre példátlanul hosszú szünet után tért vissza, 1995-ben. Daltont sajnos Pierce Brosnan váltotta (Lazenby mellett a leggyengébb Bond). Az Aranyszemben nemcsak Bond új, hanem a főnöke, M is, ezúttal egy nő, aki nyíltan megmondja, hogy szexistának tartja Bondot, és ennek a jövőben nincs helye. A politikai korrektség ismét (továbbra is) felülkerekedik, az új Bond-moziból már az utolsó nyomait is kiirtották az erotikának. Sok jelenet játszódik sötétben. Ennek a filmnek is van politikai mögöttes tartalma. A cselekmény a legyőzött Oroszországban, Szentpéterváron játszódik, az oroszok rituális megalázásának is tekinthető, hogy James Bond egy páncélossal szétveri az orosz kulturális fővárost (egy magára valamit is adó városban szerintem nem engedtek volna meg egy ilyen forgatást, ez olyan, mintha mondjuk valaki pornót filmezne egy parlamentben. Egyébként amikor ez a film készült, bizonyos Vlagyimir Putyinnak hívták a pétervári külügyekért felelős vezetőt…).
A következő, 1997-es Bond-film, a Holnap markában a médiavilág jogos kritikáját adja, azt, amikor médiamágnások azt hiszik, ők irányítják a világot. Ennyiben ki is merül a film erénye, mely a franchise addigi mélypontjának tekinthető elviselhetetlen, nézhetetlen förmedvény. Jellemző, hogy a film játékidejének mintegy felét fegyverropogás tölti ki, a végére még egy jobb idegzetű nézőnek is belefájdul a feje…
Az 1999-es A világ nem elég már javított valamit a Brosnan-éra silány teljesítményén. A szüzsé ismét izgalmas, lendületes, a posztszovjet térségben játszódó geopolitikai kémfilmet láthatunk. A Brosnan-féle filmek közül ez az egyetlen, ami jónak tekinthető, de a 2002-es förmedvény, a Halj meg máskor! talán még az 1997-es szörnyűséget is alúlmúlta. Az a film annyira gyalázatosan rossz volt, hogy Brosnannak is mennie kellett.
A rossz emlékű Pierce Brosnant az első szőke Bond, Daniel Craig váltotta. A 2006-os Casino Royale, úgymond, az alapokhoz nyúlt vissza, az ötletgazda Ian Fleming regényéhez, amit egyszer már megfilmesítettek az 1950-es években David Niven főszereplésével. A film egy teljesen új Bondot mutatott be, a megszokott bondianizmusok nélkül, és, úgymond, „komoly” formában. A főgonosz háttere nem teljesen világos, a szögletes arcú Bond egyszerre kamaszosan érzelmes és robotszerű, a filmből hiányzik a humor, az erotika, a politika. A brosnani mélypont után a kritika kedvezően fogadta a filmet, ami azonban szerintem jóindulattal is csak közepesnek mondható.
A 2008-as Quantum csendjét már jóval kevésbé fogadta el a közönség, pedig a franchise egyik legérdekesebb darabjáról van szó. Ez az első Amerika-ellenes Bond film, egészen pontosan a bolíviai vízkincset privatizálni akaró homályos hátterű multinacionális szervezetek, melyek afféle világméretű összeesküvést formálnak, ellen folyik a harc. Ezt leszámítva a történetvezetés valóban gyenge, az ukrán Bond-girl felejthető, erotika továbbra is nulla (az 1960-as évek fűtő erotikájából napjainkra semmi nem maradt, a Bond-girlök is inkább katonás arcvonású, géppisztolysorozatokat lövő, guruló, ugráló, bukfencező aszexuális harcosok, semmint kívánatos lányok, dehát valószínűleg ezt követeli a politikai korrektség).
A 2012-es Skyfall sokaknak tetszett, pedig a film nem más, mint egy kikacsintásözön. Visszatérnek a bondiana tárgyai, ismét egy konkrét, „hibbant agyú zseni” a főgonosz, megismerhetjük Bond származását, de az egész film összességében szerintem gyenge.
A 2015-ös Spectre viszont szerintem a franchise egyik legjobb darabja. Nemcsak a gyönyörűen megkomponált nyitójelenet miatt, de Sam Mendez rendező szépen összefűzi az előző Craig-filmek szálait. Visszatér a Spectre-szerveződés, a kormányok feletti világösszeesküvés. A film tulajdonképpen a nemzetállamok és a transznacionális szervezetek közötti viszonyra reflektál, egyértelműen a nemzetállami szerveződések javára (ebben az értelemben a Spectre a Brexit egyik előkészítője volt?). Lehet, hogy éppen ezért kapott megsemmisítő negatív kritikákat a „globalizmus” erőitől? A film másik „témája” a titkosszolgálatok mostanság sokat emlegetett problémáját fejtegeti, miszerint az élőerőt nem lehet pótolni számítógépes trükkökkel és hálózatokkal.
Hát, ezek azok a skiccszerű dolgok, amik nekem, mint történésznek elsőre eszembe ötlöttek a Bond-filmek megtekintése közben. Érdekes kordokumentumokról van szó, melyek hatásuknál fogva akár alaposabb elemzést is megérdemelnének.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2017/01/18/a_james_bond_franchise_kulturtorteneti_szemszogbol)