A magyar médiában is végigfutott a hír, hogy 2020. május 16-án a francia hatóságok őrizetbe vették a 84 éves ruandai Félicien Kabugát, aki nemzetközi körözés alatt állt, és az 1994-es ruandai népirtás egyik gyanúsítottja (helyi médiacézárként, médiái révén egyik feltételezett szervezője). Az USA 25 éve kereste Kabugát, 5 millió dolláros nyomravezetői díjjal.
Az a jogosan felmerülő kérdés, hogy Kabuga hogyan tudott nyugodtan élni Franciaország területén 25 évig, a ruandai népirtás geopolitikai hátterére irányítja figyelmünket.
1994 áprilisától júliusig mintegy 800 000 – 1 000 000 tuszit gyilkoltak le Ruandában hutu milíciák a ruandai hadsereg passzivitása mellett vagy éppen annak aktív közreműködésével. Végül azonban az Ugandából induló, Paul Kagame által vezetett tuszi dominanciájú Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) lassan megszállta az ország területét, júliusban elfoglalták a fővárost, Kigalit. A hutu kormány elmenekült, a tuszi fegyveres erők előrenyomulását is vérengzések követték, és a bosszútól rettegő hutuk milliós számban menekültek el, sokan Zairébe, ahová behatoltak az RPA csapatai is, és a konfliktus átterjedt erre az országra is.
A hutuk és tuszik közötti ellentét régi keletű. Bár nyelvük azonos, de történetük nem. A földműveléssel foglalkozó bantu hutuk is jövevények (I. évezred eleje) a mai Ruanda területén, ahonnan kiszorították az őslakos pigmeus (twa) népességet az akkor még létező dzsungelekbe (ma a twák a népesség 1 %-át adják). A tuszik még később érkeztek, a 15. században, északról, állattartó-katonáskodó népelem voltak. A tuszik általában magasabbak (a világ egyik legmagasabb népe, a férfiak átlagmagassága 190 cm. fölött van), a vélekedés szerint valamivel világosabb bőrűek a hutukhoz képest, keskeny orrúak, nem foglalkoztak földműveléssel (a nomád – nem nomád ellentét a világ minden pontján megtalálható, ahol élnek egymás közelében nomádok és nem nomádok). A régi ruandai „államok” vezetői is a fegyveres-állattartó tuszikból kerültek ki, majd amikor Ruanda 1884-ben német gyarmat lett, a németek nyilván a könnyebbség kedvéért, de állítólag rasszista indoklással is megfűszerezve meghagyták a magas, keskeny orrú, katonáskodó tuszikat a vezető pozícióikban. Az első világháború idején Belgium elfoglalta Ruandát a németektől, és Kongóhoz (Zairéhez) hasonlóan Ruanda is belga gyarmat lett. A belgák ugyancsak a tuszikra tettek, meghagyva őket a vezető pozíciókban. A belgák a németekhez hasonlóan rasszista érvrendszerrel alátámasztva indokolták a magasabb termetű, világosabb bőrű, a feltevések szerint bizonyos „kaukázusi” rasszhatással rendelkező tuszik felsőbbségét. A belga adminisztráció azzal is elmélyítette a hutuk és tuszik közötti ellentétet, hogy az általuk kiadott személyi igazolványokban fel kellett tüntetni minden ember nemzetiségét (hutu vagy tuszi).
Mindez megváltozott az 1950-es években. A náci Németország veresége után a rasszizmus szalonképtelenné vált. A demokratizmus eszméje alapkövetelmény lett. Továbbá mindkét szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió is antikolonialista pozíciót foglalt el, és megerősödtek az afrikai felszabadító mozgalmak. Az 1950-es évektől a belga kormányzat igyekezett demokratizálni az afrikai gyarmatok igazgatási rendszerét, ami értelemszerűen a hutuk számára volt kedvező. Az 1950-es évek végén kitört felkelések hatására függetlenné vált Belga-Kongó, Ruanda, és a szintén hutu többségű Burundi (1962). A függetlenné válás a tuszik üldözésébe fordult, sok ezren menekültek Ugandába, többek között az ekkor kicsi gyermek Paul Kagame szülei is. Az első ruandai elnök, a hutu Gregoire Kayibanda idején a tuszik szisztematikus kirekesztése valósult meg.
Kayibandát 1973-ban puccsal megdöntötte állambiztonsági minisztere, a szintén hutu Juvenal Habayarimana. Az egypárti diktatúrát kiépítő Habayarimana elnöksége idején átmenetileg oldódott, de nem szűnt meg a tuszikkal szembeni kirekesztés.
Az 1950-es évektől kezdve tehát a tuszik privilegizált szerepének elvesztését figyelhetjük meg, a kor „demokratikus” szellemisége a korábban alacsonyabb szociális státuszú hutukat helyezte vezető pozícióba, s mindezt a „progresszív, demokratikus” egykori fehér urak (Belgium, illetve, frankofónnak nevezhető régióról lévén szó, Franciaország) jóváhagyásával (kicsit fonák módon a korábban rasszista logikával kiemelt tuszik most egy antirasszista retorika keretén belül váltak páriává, a gyakorlatban is megvalósult a fordított – „demokratikus” – rasszizmus).
A hutu Habayarimana elnök fő támaszának is Franciaország tűnt. A hutu többség uralma lényegében Franciaország (és Belgium) posztkoloniális struktúrában is domináns státuszát rögzítette Afrika ezen régiójában.
1990-ben az Ugandában állomásozó RPA betört Észak-Ruandába (1993 augusztusában Tanzániában a felek tűzszünetet kötöttek), 1993-ban pedig Burundi hutu elnökét megölték tuszi katonák, ami miatt Burundiban is polgárháború tört ki a hutuk és a tuszik között.
A helyzetet tehát ez is élezte, amikor 1994. április 6-án bekövetkezett a titokzatos tragédia, amely elindította a ruandai mészárlást. Ezen a napon kora este valakik Kigali közelében rakétával leszedték Habayarimana elnök repülőgépét, amin Burundi új elnöke (és a ruandai katonai vezetés) is utazott Tanzániából visszatérve. Ezen a napon, ennek hatására vette kezdetét a tuszik tömeges, bestiális, a történelemben példátlanul gyorsan zajló kiirtása Ruandában (100 nap alatt mintegy 1 millió embert öltek meg, naponta átlagosan 10 000 főt mészároltak le). A mai napig nem lehet tudni, hogy ki hajtotta végre a merényletet, amivel felrobbantotta az addig is felfűtött ruandai katlant. És akkor most jön a konteó.
Akárki lőtte le a ruandai elnök repülőgépét, tisztában kellett lennie azzal, hogy ezzel a pokol kapuját tárja szélesre. A hutuk miért lőtték le volna a „saját” elnöküket, akit aztán megbosszultak? Igaz, hogy a hutu milíciák nemcsak a tuszikat, hanem a mérsékelt hutukat is öldösték, így a ruandai miniszterelnököt is, tíz, őt védő belga katonával együtt. Az meg, hogy a tuszik provokálták volna ki a vérest konfliktust, első látásra ahhoz hasonlóan képtelen vád, mint amikor egyes őrültek azt mondják, hogy a zsidók érdeke volt a holokauszt, mivel ennek nyomán alapíthatták meg Izrael államot.
Igaz, hogy azért van olyan – erősen kisebbségi – vélemény is, miszerint a ruandai népirtásnak a valóságban több hutu, mint tuszi áldozata volt, és az RPA vitte csak végbe az igazi mészárlást…. Igaz, ezekkel a véleményekkel nem árt vigyázni, mert a hivatalos Kigali nagyon érzékenyen reagál az efféle gondolatokra… És az is megtörtént, hogy egy ruandai katonatisztet, Emmanuel Mughisát, aki azzal vádolta meg Kagamét, hogy ő lövette le Habayarimana repülőgépét, és erről tanúvallomást is hajlandó volt tenni, furcsa módon elrabolták a nairobi repülőtéren…
Ebben a konteó verzióban tehát Kagame és a tuszi hadsereg lelöveti az elnök (és a burundi államfő) repülőgépét, arra számítva, hogy a pattanásig feszült helyzetben a hutuk nekimennek a tusziknak. Cinikus módon bevárják, hogy kellően sok áldozat legyen, majd amikor az egész világ a tuszik elleni népirtásról beszél, az RPA felszabadítóként megszállja Ruandát és átveszi a hatalmat. A népirtás miatti káosz jó lehetőséget teremt a tusziknak (akik jelentős része a hutu embervadászok elől menekült Ugandába), hogy több évtizede dédelgetett bosszújukat most megvalósítsák, és tömegesen irtják a pánikszerűen menekülő hutukat (a hullákat most már úgyse számolja senki, a halottakra nincs ráírva hogy kicsodák). Sok-sok ezer tuszi ugyan meghalt, de a mesterterv bevált, a hatalmat másképp úgyse lehetett volna megszerezni, most ráadásul az RPA-t felszabadítóként ünnepli a világ… A tömeggyilkos hutukat meg ki sajnálná?
Ezt a verziót támasztaná alá, hogy a merénylet után gyakorlatilag azonnal az RPA offenzívába kezdett… Nem véletlen, hogy a Kagame ellenes konteók elsősorban francia forrásból származnak. Egy francia nyomozó, Jean-Luis Bruguiere szerint Kagame parancsára lőtték le a gépet, de ezen a véleményen van Paul Barril, Mitterand francia elnök nemzetbiztonsági tanácsadója is, akik 1989-től a ruandai titkosszolgálat újraszervezésében is részt vett (ebből is látszik, hogy a hutu vezetés alatt Ruandában hogyan érvényesültek a francia érdekek).
És akkor itt jön be a franciák szerepe is. Habayarimana ugyanis egy olyan géppel repült, amit a franciák adtak alá. A francia hírszerzés arra figyelmeztette Habayarimanát, hogy meg akarják ölni, ezért adtak neki egy repülőgépet, ami úgymond biztonságosabb… És amit aztán tényleg lelőttek.
Ez viszont csak úgy lehetséges, hogy a francia titkosszolgálattól kiszivárgott az információ (volt vizsgálat?), vagy maga a francia titkosszolgálat volt a merénylet megrendelője, és egyszerűen csőbe húzták Habayarimanát (konteó mellékágként időnként felvetül, hogy összefüggés lehet a Kigaliban történt merénylet, és Mitterand francia elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Francois de Grossouvre másnap, 1994. április 7-én bekövetkezett öngyilkossága között…).
Az viszont nem tűnik logikusnak a franciák részéről, hogy az érdekükben tevékenykedő hutu vezetést likvidálják és polgárháborút provokáljanak ki a baráti Ruandában. Kagame vádjai szerint a franciák később is titkos fegyverszállítmányokkal segítették a hutukat, és amikor az RPA offenzívája már megállíthatatlanná vált, a francia (és belga) hadsereg beavatkozott, Nyugat-Ruandában biztonsági zónát hoztak létre, gyakorlatilag a hutukat mentve. A franciák tették lehetővé, hogy a hutu milíciák átmeneküljenek Zairébe. Szóval, a francia érdek nem tűnik nyilvánvalónak, a francia hírszerzés repülőcsere akciója feltehetőleg vétlenül szivárgott ki, de hogyan?
Párizsban az RPA-t az angolszász érdekek kiszolgálójának látták. És valóban, Kagame, miután hatalomra került, eltávolította Ruandát Franciaországtól (mely ellen időnként kirohanásokat intéz) és Amerikához vitte közel országát (Kagamét sokan egy Amerika-barát diktátornak tartják). Támogatja a kongói tuszi lázadókat. A ruandai népirtás ürügyén sakkban tartja hutu politikai ellenfeleit. Ugyanakkor Ruandában szép gazdasági fejlődést sikerült elérni a hivatalosan 2000 óta államfői tisztséget betöltő Kagame uralma idején. Bevallottan az a cél, hogy Ruanda Afrika Szingapúrja legyen. Nagy figyelmet fordítanak a modern technológiákra, a környezetvédelemre. Igyekeznek széles körűen kibeszélni az 1994-es tragédiát. Ruandai diákok tanulnak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában. Gondot fordítanak arra, hogy sok nő kerüljön vezető pozíciókba. Külpolitikájában Kigali Washington és London felé fordult Párizs és Brüsszel helyett. A francia helyett már az angol nyelvet preferálják. A katolikus vallás helyett az angolszász mintájú protestantizmus hódít teret Ruandában (a katolikus egyház ruandai tekintélyvesztéséhez hozzájárult, hogy az egyik pap aktív szerepet játszott a népirtásban, és az egyház nem tudta megvédeni a szenvedőket). A tuszik pedig visszaszerezték a hatalmat és a népirtás miatt morálisan érinthetetlenek. A sikeres Ruanda egyfajta kirakatállam, mely azt üzeni a tőle nyugatra levőknek: megéri Párizs helyett Washington felé orientálódni.
Egyszóval, a ruandai népirtás mögött egy amerikai (brit) – francia (belga) geopolitikai mérkőzés is zajlott, amit az amerikaiak fényesen megnyertek – Francois Mitterand elnöksége idején Franciaország meglehetősen aktív, sokak által neokolonialistának nevezett Afrika-politikát folytatott, mely a ruandai üggyel látványos vereséget szenvedett. Az amerikaiak kiszorították a francia befolyást Ruandából. Mint egykoron a németek és a belgák, ők is a tuszikra tettek, de nem rasszista alapon, hanem mint a népirtás áldozataiként. A HBO nagyszerűen kivitelezett, megrázó, de kicsit propagandaízű filmje (Sometimes in April – 2005) is azt üzeni: az európaiak alapozták meg a hutu-tuszi szembenállást, a franciák és a belgák csak a fehéreket mentették ki (ami valóban így volt, a rettegő tuszikat, akikről pedig pontosan tudták, hogy a halál vár rájuk, sorsukra hagyták), a franciák a gyilkosokat mentegetik, a kínaiak tömték fegyverekkel a válság idején az országot, és egyedül az amerikaiak voltak, akik legalább megpróbáltak valamit tenni. Tíz évvel az események után pedig Ruanda az amerikai befolyás alatt lesz békés. Amikor a ruandai gyerekek az iskolában Bill Clinton beszédét hallgatják, és amerikai rapzenét hallgatnak. (Ha már filmek, nagyszerű ruandai alkotások születtek az 1994-es tragédiáról. Érdekes, hogy a ruandai filmek nyelvezete és megközelítésmódja mennyiben eltérő a nyugatiaktól. A nyugati filmek felelősségkeresők és a nyugati országok, illetve az ENSZ szerepét vizslatják, az amerikai és brit filmek jellemtő módon a franciákra tolják a fő felelősséget, a kanadai filmekben már árnyaltabb megközelítés észlelhető. Ellenben olyan csodálatos ruandai filmekben, mint a Munyurangabo – 2007, vagy a Kinyarwanda – 2010 a külföldiek egyáltalán nem jelennek meg, a hangsúly a belső konfliktuson és legfőképpen a megbocsátáson van. A Kinyarwanda is gyönyörű film, de a Munyurangabo talán még azt is felmülmúlóan erős, „filmnyelvileg” inkább olyan „oroszos” – vagy inkább mélyebb – szemben az inkább „hollywoodias” – harsányabb – Kinyarwandával).
Érdekes, hogy a ruandai népirtással egyidőben zajlott Európában a balkáni háború, ahol eléggé hasonló séma szerint zajlottak az események. Az 1990-es évek balkáni háborúi geopolitikai értelemben Amerika nagy nagy győzelmét jelentették, éppenséggel Európa ellen – hiszen az amerikaiak meggátolták az európai béketervet, csak azért, hogy a Balkánon ne valamiféle Pax Europeana, hanem a Pax Americana valósuljon meg. És a Balkánon is volt népirtás, ahol az áldozat szerepében az Amerika által támogatott csoportok jelentek meg… Hm. Mindenesetre a Balkánon, és Ruandában is Amerika győzött.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2020/05/19/a_ruandai_nepirtas_konteo)