A szakértelem bukása

Az 1990-es évekből származik Csurka István elhíresült és sokat megmosolygott mondata, miszerint “a szakértelem bolsevik trükk.” Csurka kijelentésében sejthetően nem a szakértelem, hanem a trükk szón van a hangsúly. Az 1990-es években a posztkommunista elit a szakértelem jelszavával és ígéretével tudott meggyőző lenni a társadalom jelentős része számára. S valóban, a korábbi évtizedek monopolisztikus hatalomgyakorlása után nem volt alternatív vezető gárda, amely nem a későkádári elitből nőtt volna ki, az MDF-kormány „kriptohorthysta” vagy hiteltelen új jobboldali társaságának uralmát pedig a magyar társadalom csalódással szenvedte végig.

Jöjjön tehát a jól bevált szocialista vezető gárda, amelynek az 1960-as–1980-as évek aranykorát köszönhetjük, s amely jól érti a magyar társadalmat: a lakótelepek népét, a közalkalmazottakat, munkavállalókat, kiskeresetűeket, de ugyanakkor bejáratott kapcsolatokkal rendelkezik a nyugati világ és a nagytőke irányába is. Igaz, hogy az 1980-as évek közepe táján a régi kádárista elitet kezdte felváltani egy új, 1960 körül született társaság: fiatal farkasok, éhesek, cinikusak, elkötelezettek a nyugati világ és a kapitalizmus (neoliberalizmus) irányába. Dogmatikusan hisznek a közgazdaságtan Szent Gráljában, nem ismerik a népet és nem bíznak benne. Elitista felsőbbségtudattal, jozefinista gőggel úgy gondolják, „csak néhányan ülhetjük körül az asztalt”, ahol az ország sorskérdéseiről szóló nagy döntések eldőlnek, s noha magukat demokratának nevezik, megvetően „populistának” nevezik a köznép értékeit és érdekeit megjelenítőket.

A posztkommunista elit aranykora volt az 1990-es évek. Riválisok nélkül, monopolhelyzetben, „szakértelemmel” felvértezve, ugyanakkor egy formálisan demokratikus rendszerben.

Ma már, történelmi távlatból tekintve kimondható az ítélet felettük: ez a nárcisztikus, sok tekintetben kontraszelektív úton helyzetbe kerülő társaság teljes csődöt mondott. A közgazdaságtan felkent papjai csődbe vitték a magyar gazdaságot, miközben évtizedeken át igyekeztek ellehetetleníteni azokat, akik nem hittek az általuk képviselt kamu (neoliberális) dogmában. Történelmi léptékben összehasonlítva a posztkommunista elit szellemi teljesítménye jelentősen elmarad a Kádár-kori, vagy az azt megelőző korszakok produkcióitól. A rendszerváltás után eltűntek a jó magyar filmek (jellemző, hogy Maár Gyula Hoppá! című filmjét, amely már az 1990-es évek elején kritikusan szemlélte a rendszerváltást, hogyan igyekeztek elhallgatni), a tudományos-ipari potenciál jelentős részét felszámolták, az oktatás színvonala visszaesett, az állam védelmi rendszerét leépítették, sportteljesítményünk összességében háttérbe szorult, és a hőn áhított szabadságot is inkább egy rafinált zsarnokság váltotta. Egyetértve Farkas Attila Mártonnal: „sajtószabadság a liberális érában éppúgy nem volt, ahogyan az államszocializmus időszakában se, és utána se. Pár színvonaltalan (és részben tiszavirág életű) jobboldali és kommunista lapon és folyóiraton kívül nem volt ellenzéki orgánum. Helyette a csapból is folyt a kioktatás arról, hogy miért természetes a kelet-európai újkapitalizmus a maga összes gusztustalanságával, legyen az ordító nyomor és munkanélküliség, vagy épp a maffiafilmekből ismert gengsztervilág. A szegénykérdést romakérdéssé szűkítették, s ezzel éppúgy etnicizálták, mint a fasiszták, csak fordított előjellel. A hajléktalankérdést esztétizálták, mint a másság egyik megnyilvánulását. Bevezették a politikai korrektséget, a „nem állunk veled szóba” divatját. […] Pimasz belvárosi sznobok okították a jónépet mindenre: mi a helyes művészet, mi a helyes szóhasználat, mi a helyes gondolkodás és értékrend, „ha mi Európához akarunk tartozni”, „ha civilizáltak akarunk lenni”. Ha cigányt mondasz roma helyett, rasszista vagy, ha pedig a vidéki nem cigány lakosság napi félelmeiről mukkansz meg, egyenesen fasiszta, sőt náci. Ha a hagyományos családmodellt véded, nőellenes vagy és homofób, ha felemlíted a bezárt és elkótyavetyélt gyárakat és a munkanélküliséget, kádárista. Szalonképtelen és szélsőséges volt mindenki, még az a liberális is, aki nem úgy volt liberális, mint ők.”

A posztkommunista elit szerencsére a múlté, 2010-ben végleg megbuktak. A jövő kutatói undorral és elborzadva fogják majd olvasni formalista, de szellemileg üres, semmitmondó, vagy kolosszális bakokat lövő műveiket. Igaz, ami helyette jön, sok tekintetben ugyanolyan, vagy másként visszataszító.

Mindez csak az Akadémia körüli viták miatt jutott eszembe. Hogy a kormány miért akarja ledarálni az Akadémiát, az persze komplexebb kérdés. Van ebben egy jó adag voluntarizmus, számomra elfogadhatatlan (bár bizonyos mértékig érthető) értelmiségellenes megvetés (miszerint az – elsősorban humán – értelmiségiek úgyis csak afféle láncos kutyák, tegnap azoknak csaholtak, ma ezeknek, mindig éppen annak, aki dob nekik egy falatot), amelynek gyökerei a posztkommunista elit (kamu) “szakértelmének” kritikájából erednek.

A posztkommunista elittel mindig is szemben álló fideszes vezetés a saját szemeivel látta, hogy a nagy szakértelem mit is ér valójában. Hogy a “szakértő közgazdászok” és az “értelmiségi holduvar” hogyan juttatták általános gazdasági-társadalmi csődhelyzetbe Magyarországot. Azt hiszem, jelentős részben innen ered az Akadémia elleni fellépés is.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2019/05/03/a_szakertelem_bukasa)