„Pokolba azokkal, akik a formát többre becsülik, mint a lényeget.”
(Sinclair Lewis)
A borotvaéles logikájú, de sok vitatható nézetet megfogalmazó orosz filozófus, Alekszandr Zinovjev többször beszélt arról, hogy Európa elvesztette eredeti kultúráját, és amerikanizálódott. S valóban, a mai európai ember élete sok tekintetben amerikanizálódott. A tömegtermelés és az ebből következő fogyasztói kultúra, a fogyasztást és termelést serkentő könnyen hozzáférhető személyi hitelek, a felsőoktatás tömegesítése, a média propagandisztikussá válása, az egyes polgárok állam általi fokozott bürokratikus-pénzügyi ellenőrzése mind Amerikából jön, és hát arról nem is beszélve, hogy a populáris kultúránk (amerikai filmek, képregények, zenék, a celebkultúra) és a mindennapi kényelmünket meghatározó technikai eszközök, de legfőképpen technológiák (okostelefonok, laptopok, szinte minden modern technikai kütyü) is jórészt amerikai eredetűek. Mindez jól demonstrálja Amerika, az amerikai kultúra erejét, kikerülhetetlen vonz-erejét. Tulajdonképpen ez adja Amerika (és tágabb értelemben a Nyugat) legyőzhetetlenségét. Ameddig az emberek úgy akarnak élni, mint Amerikában (ahogy a filmekben látják az amerikai középosztály életét), ameddig a világ a Star Warst, a Trónok harcát és az Oscar-díj gálaműsort nézi, addig Amerika legyőzhetetlen (ez adja Amerika igazi erejét, nem a rakéták és repülőgéphordozók, vagy az agresszív külpolitika).
A 17-18. századtól önálló civilizációt kiépítő Amerika és Európa kulturális „vetélkedésében”, vagy inkább együttélésében, „konvergenciájában” tehát az amerikai kultúra bizonyult erősebbnek, életképesebbnek, vonzóbbnak. A régi európai kultúra nagyrészt már elsüllyedt (politikai értelemben azt hiszem, az első világháború idején), romjai itt-ott még láthatók, antik görög szobrok, gótikus templomok, a reneszánsz, a felvilágosodás, a 19. századi eklektika műveiben, de ezeket már más emberek (legyenek fehér vagy barna bőrűek) fogják csodálni, vagy nem csodálni. Amerika győzelme persze érthető, bevallom, nem minden elemében ugyan, de számomra is sok tekintetben vonzóbb az amerikai plebejus tömegkultúra, mint a régi, rendi béklyókat is a lábán hordó európai elitista-sznob műveltség.
Az első amerikai Nobel-díjas író, Sinclair Lewis (1885-1951) 1929-ben megjelent jó regényében, a Dodsworthben az Amerika és Európa közti kulturális különbségre reflektál (akkor még nem dőlt el a két kontinens közti „kultúrharc”). A regény főhőse, Samuel Dodsworth egy közép-nyugati vállalkozó, autóiparral foglalkozik, saját márkát fejleszt ki, ebből meggazdagszik. Harminc évi munka után, 50 évesen, miután mindent elért (és kissé meg is csömörlött) a nála tíz évvel fiatalabb feleségével Európába utaznak.
Samuel Dodsworth tipikus self-made man. Kemény, de becsületes vállalkozó. „Nem volt sem cinikus, sem kenetteljes. Nem szokott ordítozni, nem veregette az emberek vállát. […] Utálta a kubizmust és a hipermodern verseket, de becsülte Dreisert, Cabellt, Proustot is, már amennyire fáradságosan olvasni tudta. Elég jól golfozott, de nem beszélt túl sokat ezen a téren elért sikereiről. Szerette a táborozó halászkirándulásokat az Ontarión, de sohasem hitette el magával, hogy fenyőágaon jobban alszik, mint otthoni kényelmes matracain.” Egyenes, becsületes, józan gondolkodású ember, mindenféle sznobizmus nélkül. Felesége, a csinos Fran viszont elviselhetetlenül zsörtölődő, csipkelődő, a férjét folyton megalázó, egyben gyerekes, hisztis, de legfőképpen sznob (tehát korlátolt, ostoba) teremtés. Dodsworthék egy Zenith nevű (kitalált) kisvárosban élnek. Samuel szereti otthonát, városát, az asszony azonban megvetéssel tekint a „dohos, unalmas, nevetséges kisvárosra.” Pedig a földhöz és saját múlthoz való ragaszkodás a jövő sikerének záloga. „Nagy Sándor kora óta az a felfogás dívik, hogy az utazás kellemes és tanulságos. Valójában pedig az utazás a legfárasztóbb és legunalmasabb időtöltés, kivéve a komoly szakértők esetét, akik speciális tanulmányok okából lépnek a globetrotterek sorába. […] Aki tízszer megnézett egy dómot, az látott valamit. Aki idők során megnézett tíz dómot, kevesebbet látott. De aki végignézett száz dómot egy utazás során, az már nem látott semmit. Mert száz kép a falon kevesebbet mond, mint egy kép.” – írja Sinclair Lewis.
Amerikában az 1920-as években dübörög a kapitalizmus (még a nagy válság előtt vagyunk), emelkednek a felhőkarcolók, a gyárak szalagjairól ezerszám gördülnek le az autók. Amerikában az autó már az 1920-as években majdhogynem általános, amikor Európa sok részén még a biciklit is megbámulják. A nagy, magabiztos amerikai üzletemberek már megvetik Európát, ahogy egy autógyáros mondja: Európa? „Rothadó dög! Csak asszonyok és hosszú hajú művészek érezhetik ott jól magukat. Nem szeretem a hullaszagot. Ha mi, amerikaiak nem pumpálnánk egy-egy életinjekciót beléjük, már régen el volnának temetve. Művészet, művészet! Egy szép elektronikus autógyertyában több művészet van, mint az összes hájas milói Vénuszokban, amiket Európa produkál.” Egy másik üzletember szerint: „Örülj, hogy amerikai vagy, és fütyülj a világra! […] Amerika nagy kalandja az, ami most folyik! Az európainak biztos a modora, de annál bizonytalanabb a jövője. Nem cserélek vele. Az igényeink napról napra nőnek. Európa koldus, de van még sok mindene, amit használhatunk. Elvesszük tőle, öregem!” S valóban, végül is mindig Amerika volt a vonzó az európaiak számára, és nem Európa az amerikaiaknak. Európából mentek tízmilliók Amerikába, és nem fordítva. És ez kisebb mértékben ugyan, de most is így van (lehet olvasni, hogy sok európai, főleg a jól képzett fiatalok közül, ma is Amerikában keres és talál új életet).
A regény szerint az európaiak ugyanúgy megvetik Amerikát, mint fordítva. Az európai előkelők kimértek, sznobok, megvetők, hiányzik belőlük az amerikaiak közvetlensége. Ha Dodsworth valamilyen vaskos viccet, „földszagú”, kötetlen beszélgetést akar hallani, Európában élő amerikai ismerőséhez kell fordulnia (ma mintha kissé fordítva lenne, ekkor még a – jelentős részt Amerikából eredő – politikai korrektség nem korlátozta a szabadságot).
Az amerikaiak amúgy meglehetősen önkritikusak, látják a saját hibáikat: „Ha leszoknánk arról, hogy komolyan vegyük a maguknak nagy reklámot csapó, műveletlen politikusok, papok és lapkiadók bandáját. Ha megszoknók az önálló gondolkodást, ahelyett, hogy erkölcsi és szellemi csőszök dirigálnának bennünket.” Az amerikai életet megkeseríti a bürokrácia, a folyamatos kontroll: „A mi híres üzleti tempónk gyerekes dobverés és időpocsékolás. Az a bizonyos acélos, modern amerikai üzletember órákat tölt azzal, hogy a leveleit tudományos szisztéma szerint lerakja, aztán megint órákat tölt azzal, hogy megtaláljon valamit a nagy, tökéletes rendben.” Ismerős jelenségek, akár a mai Magyarországról: műveletlen politikusok és újságírók harsány dáridója, könnyen befolyásolható konzumidióták tömegei, a mindenre kiterjedő bürokrácia (1990 előtt nálunk is jóval kisebbek voltak az állampolgárok „adminisztratív terhei”, mint a kapitalizmus világában)…
Az amerikai politika cinikus és képmutató. „Tűrjük, hogy a könyvtárosok cenzúrázzák a könyveket… […] Teleordítjuk a világot azzal, hogy mi vagyunk az egyetlen jóhiszemű barátja a demokráciának és az önrendelkezési jognak, de Haitiban és Nicaraguában elkövetjük mindazt, amivel a németeket vádoltuk, amikor Belgiumban garázdálkodtak.” – mondja Sinclair Lewis egyik amerikai hőse.
Az igazi Amerika a régi pionírok és fundamentális demokraták, a protestáns puritánok és populisták Amerikája. „Az öreg Conover papa, aki valamikor a póni-expressz lovasfutárja volt, és ezerszer kockáztatta az életét az indiánok közt, nyolcvanéves volt… egy kis viskóban élt az én iowai szülővárosomban, sokat részegeskedett; egy liszteshordóból készített magának karosszéket, abban üldögélt. Hej, hogy mesélgetett nekünk, srácoknak, órák hosszat! Ha egy csavargó kopogott be hozzá, befogadta éjszakára, egy királyt sem fogadott volna különben. Eszébe se jutott volna, hogy különb annál a csavargónál, vagy alábbvalóbb annál a királynál.”
Az európai kultúra viszont arisztokratikus – mondja egy német gróf a regényben. A szellemi zsenik fontosabbak, mint az autók és fürdőszobák. Az európai ember legyen művelt, „Legyen bár tőzsdeügynök vagy Mr. Dodsworth kitűnő autóinak terjesztője, értenie kell egy kicsit az irodalomhoz, zenéhez, piktúrához, hogy élvezni tudjon egy jó könyvet, egy koncertet, tárlatot. Ha nem tudja élvezni, mímeli legalább, mert jól tudja, hogy különben lenézik, bármennyi pénze is van.” De Európa az emberi méltóság menedéke a fordizált világban, ennek ellenére, mondja, kétséges, hogy az európai kultúra ellent tud állni az amerikanizálódásnak. Valóban így is történt.
Végül is a regény egyik tanulsága, szembeállítva Fran sznobizmusát és Samuel autentikusságát, hogy mindig az autentikusság, az önállóság a nyerő. Amerikát nem a sznob, korlátolt, bár kifinomult mintakövetők, hanem a saját csapásirányt vágó autonóm személyiségek teszik, tették naggyá, még ha azok időnként káromkodnak és disznó viccet mesélnek is.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2017/06/20/amerika_es_europa_sinclair_lewis_dodsworth)