Magyarország

Az LMP bukása

A Lehet Más a Politika (LMP) rendkívül szimpatikus volt számomra, olyannyira, hogy egyszer majdnem be is léptem a pártba. Az LMP a 2009-es EU parlamenti választásokon tűnt fel először, akkor még a mára már a teljesen feledésbe merült Humanista Párttal együtt, és 75 ezer szavazatot szerzett (2,6 %). A párt rendszerkritikus volt, de inkább balos irányból, erős szociális töltettel, az akkor még nem lejáratott, Magyarországon újszerűen ökopolitikai megközelítéssel, valamint egészséges, nem kirekesztő patriotizmussal. Tagsága és elektorátusa főleg fiatalokból állt, az 1970-es években, 1980 körül született, a rendszerváltás rendszerében csalódott fiatal emberekből, akiknek a rendszerkritikája inkább balos volt (szemben a szintén főleg ezen frusztált, csalódott generációt felszívó szélsőjobboldali Jobbikkal). Az LMP és a Jobbik is nemzedéki pártok (voltak?), bukásuk egy teljes generáció kudarca is, mint erről korábban már írtam.

Érdekes, hogy az LMP és a Jobbik bukása is éppen akkor következett be, amikor szavazatok számát tekintve a legsikeresebbek voltak, amit a következő táblázat mutat.

 LMPJobbik
2009 EP75 ezer2,61 %427 ezer14,77 %
2010 OGY383 ezer7,48 %855 ezer16,7 %
2014 OGY269 ezer5,34 %1,020 millió20,22 %
2014 EP116 ezer5 %340 ezer14,67 %
2018 OGY404 ezer7 %1,092 millió19 %
2019 EP75 ezer2,18 %220 ezer6,34 %

Az LMP és a Jobbik is rekord számú szavazatot szerzett 2018-ban, ennek ellenére ők és a közvélemény is kudarcként értékelték a mindennél sikeresebb választási szereplést, aminek oka, hogy nem következett be a várt nemzedéki áttörés, hogy ráeszméltek, nem tudják legyőzni az uralkodó pártot (ahogy Vona Gábor, a Jobbik volt elnöke nemrég nyilatkozta, hogy Orbán Viktort nem lehet leváltani). Alig egy évvel a nominálisan jó eredményeket hozó 2018-as választások után következett a földcsuszamlásszerű összeomlás. Azt hiszem, mostanra kijelenthető, az LMP-nek és a Jobbiknak is vége: mindkét párt kiüresedett szellemileg, olyanok, mint a kiszáradt, zörgő méhgubó, a belső ellentétek, viszályok szétzilálták őket.

Az LMP és a Jobbik gyors összeomlása a 2018-as sikeres szereplés után csak úgy érthető, ha feltételezzük: a bukást magukban rejtő problémák már megvoltak akkor is. Az LMP 2012-ben egyszer már szétszakadt, kivált belőle Párbeszéd néven a liberális szárny, amely elképzelhetőnek tartotta az együttműködést az akkor még MSZP vezette balliberális tömbbel, pedig az LMP nem utolsósorban az MSZP és “Gyurcsány” ellen jött létre. Az eredeti irányvonalat az elmúlt évtizedek magyar politikájának talán legnagyszerűbb alakja, Schiffer András vitte tovább az LMP-vel, az ő vezetésével a párt nagy nehezen 2014-ben megugrotta az 5 %-os küszöböt. Nagy eredmény volt ez a pártszakadás után. Azt hiszem, a fordulópont Schiffer András 2016-os távozása volt. Ezzel az LMP eredeti irányvonala is összecsuklott, annak ellenére, hogy a párt szervezeti függetlensége formálisan fennmaradt. A megszállott intrikus, zsebében hangfelvevővel járó volt fideszes Hadházy Ákos és a párt társelnökeként 2013 óta tevékenykedő Szél Bernadett vezetésével az LMP jelentős átalakuláson ment át.

Gyakorlatilag teljesen eltűnt a párt retorikájából a Schiffer által gyakran hangoztatott “globalizációkritika.” Ezzel szemben az LMP az amerikai geopolitikai érdekek egyik fő megjelenítőjévé vált, a párt (a Momentum mellett) a leghangosabb ruszkizó-Putyinozó párttá vált, a plakátjain az orosz elnök kacsintgatott a választókra (Szél Bernadett – a Momentum-vezér Fekete-Győr András mellett – meg is kapta a jutalmat amerikai ösztöndíj formájában). Ekkorra az LMP, ahogy Róna Péter fogalmazott, szellemileg kiüresedett, eredetiségét elvesztette, retorikája szépen lassan belesimult a hagyományos balliberális tematikába. Ezzel a párt a könnyebb utat követte, abba az irányba ment, ahol kisebb a közegellenállás, és a hagyományos balliberális elektorátus felé elmozdulása hozott is szavazatokat, de értelemszerűen kiélezte a belső feszültséget, hiszen a “régi gárda” nehezen viselte a balliberális oldal felé való “riszálást” (Sallai Róbert Benedek). A 2018-ban kiújuló, tettlegességig fajuló belháború az LMP történetének már dicstelen lapja. A 2017 után a párt színeiben egyre aktívabban megnyilvánuló oligarcha csemete, Ungár Péter a mögötte álló milliárdos vagyonnal mintha felvásárolta volna az ellenállási közeggel már nem rendelkező pártot, és félelmetes intrikasorozatba kezdett (sokat elmond erről az emberről, hogyan verte át szándékosan Ron Werbert, az LMP kampánytanácsadóját), a pártban megindult kizárási és eltiltási cunami (ami a látszat kedvéért magát Ungárt is érintette), kavarások eredményeképpen Szél és Hadházy távozott az LMP-ből, a párt élére a jellegtelen, üres tekintetű Keresztes László Lóránt és a bóhozatba illő módon az LMP-be felvett volt szocialista Demeter Márta került. Az LMP és a Jobbik ezután erőltetett szövetsége olyan volt, mint 2010-ben az MDF-SZDSZ összefogás, inkább csak a közös generációs élmény diktálta. A jelentős részt Ungár által szétintrikált LMP-nek pedig azt hiszem, semmi jövője nincs, Ungár Péter felülhet a romok tetejére (talán van annyi esze, hogy nem fog, inkább ő is elmenekül).

Lehetett-e volna másképp a politika? Schiffer András nyilván azért mondott le 2016-ban, mert úgy érzékelte, nincs meg az az erő mögötte, ami elég lehet a tartós sikerre, az áttörésre. Nem sikerült létrehozni egy új elitet, szellemi csoportosulást, ami legalább jelen lenne a jobboldali, liberális és szélsőjobboldali véleményformálók mellett (Schiffer 2016-ban azt mondta, ezen szellemi erőtér megteremtése céljából vonul vissza). Egy olyan szellemi közeget, ami egyszerre lenne patrióta és modern, zöld és szociálisan érzékeny. Nagyon sajnálom, ami az LMP-vel történt, főleg, hogy ez egy generációs kudarc is. Az a politikus nemzedék, amely a 2000-es évek második felében robbant be a közéletbe – elbukott. Az okosabbak önként távoztak, a többiek a csatamezőn véreztek, véreznek el. Azt hiszem, mélyebb elemzést igényelne, miért nem sikerült nekik, nekünk.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2019/06/07/az_lmp_bukasa)