Az elmúlt napokban emberemlékezet óta nem látott dolgok történtek Budapest utcáin. Emberek – főleg fiatalok – tömegei zúdultak ki az utcákra, a Nagykörútra, kezükben magyar zászló, arcukon piros-fehér-zöld festék, mellükön a „Magyarország” póló. Leáll a forgalom, az utcákon hömpölygő emberfolyam egyetlen testté és lélekké forr össze. A jelszó: Magyarország.
Emberemlékezet óta nem történt ilyen, bár Budapest aszfaltja az elmúlt évtizedekben is látott hatalmas tömegeket, de elsősorban valamilyen politikai párt felhívására, lásd pl.: 2002-ben Fidesz-demonstráció a Kossuth téren; 2006, MSZP-s tömegtüntetés az Andrássy úton (amikor még álltak tömegek az MSZP mögött, Gyurcsány Ferenc maga által bizonnyal ravasznak gondolt „húzása”, az őszödi beszéd kiszivárogtatása előtt); békemenetek. De ilyen, hogy spontán módon ünneplő tízezrek fessék nemzeti színűre a Nagykörút szürke-rózsaszín képét, még nem volt.
Mennyire ki volt éhezve az ország a sikerre! Le a kalappal Storck kapitány nagyszerű csapata előtt, de valljuk be, önmagában egy Izland elleni 1-1 csak akkor lehet képes „felrobbantani” a várost, ha amögött valami más tartalom is van. És a folytatás még előttünk áll, mi lesz, ha – legyen úgy! – bejutunk a legjobb nyolc közé! Mindegy, akármi is lesz, egy dolog visszavonhatatlan: azon fiatalok tízezreit (talán százezreit?) akik a budapesti Nagykörúton ünnepeltek őszinte, önfeledt, megható módon, a nemzeti érzés vezette az utcára (kicsit szimbolikus is a dolog, a Nagykörút szónak van egyfajta negatív konnotációja a „vájtfülűek” számára, a „Nagykörúton belüli világ”, a romkocsmák, a „nagykörúti értelmiség” sokak számára egyfajta népmegvető, néptől idegen elitizmus képzetével társul). És hát Magyarországon immáron történelmi hagyományai vannak annak, hogy a futball a nemzeti érzés – legjobb, legnemesebb – katalizátora. A futball nálunk több mint futball: történelem, hagyomány, nemzeti érzés, „nemzeti vallás” – ezért jól csinálja, aki a futballra tesz (Gyurcsány Ferenc sportminiszterként, politikailag rövidlátó módon, a Forma-1-re tett, lásd Baumgartner Zsolt bőkezű állami támogatását). Ahogy láttam a budapesti ünnepről szóló képeket, az jutott eszembe, nem is tudom, miért, ma elképzelhetetlen lenne Magyarországon az, ami 2004 decemberében történt. Egyszerűen elképzelhetetlen. Hogy a miniszterelnök, a kormány, és a körülötte csoportosuló értelmiségi holdudvar a határontúli magyarok ellen kampányoljon, és a nemzeti érzést valamilyen avítt, sovén, ósdi dolognak kiáltsa ki. Azoknak, akik piros-fehér-zöldben utcára vonultak, de azoknak is, akik csak otthon, a képernyő előtt izgulták végig a magyar labdarúgó válogatott szép sikerét, soha többé nem lehet beadni azt, hogy a nemzeti érzés elvetendő, rossz dolog. 2004 decemberében Gyurcsány Ferenc taktikai győzelmet aratott, de stratégiai, és történelmi értelemben visszavonhatatlan vereséget szenvedett el. És ez különösen jól látszik a mostani, történelmi napokban.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2016/06/23/futball_es_nemzeti_erzes)