I. Rákóczi György

Aki foglalkozik (magyar) történelemmel, bizonyára megvannak a kedvenc (történelmi) személyiségei. Nekem is, mint Julianus barát, Luxemburgi Zsigmond király (bár ő tulajdonképpen etnikai értelemben inkább nem volt magyar), vagy az újabb korokból az e blog ajánlójában felsorolt személyek. Amikor Magyarország történetét értelmezem, a népiség szempontjai vezérelnek, mert ami jó a népnek, az jó az országnak.

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630 – 1648) a magyar történelem nem túl közismert alakja. A „bibliás, őrálló fejedelem” talán kissé méltatlanul merült feledésbe. Igaz, ennek az is oka lehet, hogy politikája nagyjából azon a nyomvonalon haladt, amit Bethlen Gábor fejedelem (1613 – 1629) taposott ki előtte: azaz „reálpolitika” az Oszmán Birodalom irányába, a protestánsok védelme, a magyar kultúra támogatása.

Mégis, Rákóczi nem volt egy intrikus, szemben Bethlennel, aki oszmán-török segítséggel távolította el elődjét, Báthori Gábort, 1616-ban már erdélyi fejedelemként ő maga vívta meg Lippa várát, hogy átadja a töröknek…Joggal írták az 1980-as évek nevezetes Erdély-történetének írói: „Ha Bethlen Gábor most [1616] meghal, történelmünk legsötétebb alakjai között emlegetnénk. Mivel azonban nem így történt, és még tizenhárom esztendőt kapott az uralkodásra, a legnagyobb történelmi személyiségek sorába került.”

Rákóczi György már fejedelemsége előtt Bethlen Gábor politikájának következetes híve volt. Bethlen halála után csak akkor volt hajlandó kimozdulni Sárospatakról, és elfoglalni Erdély fejedelemségét, miután garanciákat kapott, hogy meghívását illetőn „csalárdság a dologban nem lenne”. Bethlen Gábor öccse, István, aki 1630 őszén rövid időre megszerezte a fejedelemséget, végül decemberben Segesváron lemondott (az erdélyi politikai elit inkább Rákóczit támogatta). Bethlen visszavonult Husztra, ahol „magános, csendes életet élt vala.” (legalábbis egy ideig).

I. Rákóczi György Bethlen Gáborhoz hasonlóan „jó gazda” volt. Jól működő kancelláriát, igazgatást vezetett be. Elfogadva a politikai realitásokat, lojális volt a törökhöz. 1634-ben a szultán arra szólította fel, tartsa készenlétben a csapatait, mert Lengyelország ellen indul. S bár I. Rákóczi Györgynek némi gondot okozott a kérés, mert „a hadakozás jó szomszédságtartó keresztyén ország ellen lenne”, de mégis eleget tett a szultáni akaratnak. Ugyanakkor, amikor Bethlen István 1636-ban török támogatással megpróbálta visszaszerezni a trónt, kész volt a törökökkel is szembeszállni.

Bethlen Gáborhoz hasonlóan Rákóczi is beszállt a harmincéves háborúba, a katolikus Habsburgok ellen. „Demokratikus”, népi-plebejus meggyőződését mutatja, hogy elérte, az 1645-ös linzi békében nemcsak a protestáns urak, de a parasztok számára is, akik a protestáns vallást akarták követni, biztosítani kellett ennek a lehetőségét

I. Rákóczi György uralma valóban Erdély aranykora volt. A protestáns fejedelem fontosnak tartotta a művelődés, iskoláztatás fejlesztését (Bethlen Gáborhoz hasonlóan), de nemcsak az udvari elit számára, hanem a lakosság egészét megtermékenyítő módon. Rákóczi kezdeményezte a protestáns „népiskolák” felállítását, méghozzá úgy, hogy nemcsak a fiúk, de a leányok iskolába járását is kívánatosnak tartotta. I. Rákóczi György 1646 júniusában Szatmárra református zsinatot hívott össze, mely a kálvinista népműveltség ügyét mozdította előre. Határozatot hoztak, hogy nemcsak a fiúk, de a leányok részére is „magyar írás, olvasás tanítására való oskolák” jöjjenek létre. „Hogy az hit ágazatiban azokra alkalmaztandó tanítások által a nép mindenütt szorgalmatosan taníttassék.” Az „egész magyar nemzet” hite szerint taníttassék. A kolozsvári templomot balti (kurlandiai) mesterek munkájával ékesítette. I. Rákóczi György bizalmasa volt Szalárdi János, akinek Siralmas magyar krónikája a magyar nyelvű történetírás egyik le darabja, de a magyar természettudományosság is a protestáns Erdélyben került új pályára (Csanaki Máté: Az döghalálról – 1634).

A valaha volt magyar uralkodók közül I. Rákóczi György az egyik, aki a legtöbbet tette a magyar kultúra, műveltség felvirágoztatásáért, méghozzá a nép egészének érdekében. Rákóczi uralmára ugyanakkor árnyékot vet a szombatosok üldözése (amiben Geleji Katona István, a türelmetlen református erdélyi püspök játszott fő szerepet), és 1632-ben Császár Péter parasztfelkelő csapatainak szétverése.

I. Rákóczi Györgynek gyengéje volt: szenvedélyesen vadászott, néha az államügyeket is hátrahagyva fiának. Ahogy Szalárdi János írt a maga szép nyelvén: „maga gyakrabban itt való kinn birodalomiban hol Szatmárt, hol Munkácsban, Patakon, Tokajban lakik, de hogy szörnyű vadász- és nyughatatlan serény ember volna, ha mikor valami kiváltképp való okoktul meg nem gátoltatnék, egy háznál két hétnél tovább egy végben ritkán lakhatik vala, hanem egyik házátul másikhoz szerén-szerte járván, valahol vadászásra alkalmas helyek volnának, azokra valóban rátart vala, úgy, hogy azok mellől vadászatlan el nem mehetne, és hogy a szörnyű erdők meghajtására sok helyekben a maga kopói (noha ollyak három s négy nagy seregekkel egynéhányszázan volnának) tizedrészére sem érkeznének, főképpen Erdélyben, kétszáz, háromszáz parasztságot is, többet is, hajtani felvesznek, és az erdőket szélben vevén, iszonyú kiáltással úgy űzik, kergetik, hajtják vala a szegény különb vadakat az elejekbe vetett hálókba… […] az igen nagy medvéket, erdei disznókat; úgy, hogy Szerdahely és Szászsebes között egy Sina nevű havas erdején többi között egykor csak medvét egy nap huszonnégyet veretne, kik közül csak négy vagy öt lévén középszerű s nevedékenyek, mind hatalmas nagyok, öreg medvék voltanak.” De kedvelte a horgászatot is, egyik kedvenc helye a Körös torkolatánál fekvő, „amint Révnél a hegyekből kiszakad” Jád nevű pisztrángos víz volt, ahol egyszer csodálatra méltó, ötarasznyi pisztrángot fogott.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2017/08/20/i_rakoczi_gyorgy)