Illyés Gyula: Kora tavasz

Harmincas évei második felében írta Illyés Gyula Kora tavasz című önéletrajzi ihletésű regényét. Most vasárnap olvastam ki a könyvet, együltő helyemben, nem tudtam letenni, mint gyerek- és ifjúkorom nagy olvasmányait (többek között Illyéstől a Puszták népét). Illyés esztétikai nagyszerűséggel, egyben racionális egyszerűséggel rajzolja meg a kelet-dunántúli szegénynép alakját és sorsát, könyve mintha egy Brueghel-festmény lenne betűbe szedve. A könyv az 1918-1919 sorsdöntő hónapjaival ismerteti meg az olvasót, amikor Magyarország felbomlott, a kamasz Illyés érzelmi fellángolásai tükrében, az emberi élet egyik legszebb szakaszát, a kamaszkort, a felnőtté válást feltárva.

„A legtöbb felnőtt, ha igazán, szellemileg is felnő, vagyis ráébred, hogy ezzel is becsapták, visszaidomul gyermekké, sajnos, leginkább morcossá, örök duzzogóvá, mint az értelmetlenül zsarnokoskodó és felelőtlenül hazudozó szülők gyermekei – az életbe csak úgy jár ki, mint hajdan az iskolába; ha nők nem volnának, azt sem végezné el.”

A könyv egyes szám első személyben íródott, jól felismerhető Illyés személyes környezete, de kitalált helynevekkel.

A háború akkor kezdődik, amikor a könyv főhőse (János – valójában Illyés) éppen gimnáziumba kezd járni, de ott a kicsapatás szélére kerül. Rokonsága adja a pusztai gyereket az iskolába, valami tehetséget vélnek felfedezni benne, mert sokat olvas. „Csodás képességeimmel harminc-negyven trachomás, ótvaras, félállati lelkivilágban tántorgó béresgyerek közt hívtam fel magamra a felsőbbrendűek figyelmét egy lelkes szívű, bár népszínműbe illően iszákos kántorét és egy fizetés nélküli,nyugalomba vonult juhászét, akiről az a hír járta, hogy „már mindent elolvasott”, mert valóban a környék minden naptárát elolvasta, az istállóküszöbön kuporogva. […] De a családnak ennyi is elég volt, hogy elkapassa magát, hogy a jövendő ragyogó mezein férfialakomat máris lakk félcipőben, szalmakalapban lássa, a várhelyi segédjegyzők félisteni sorában. Egyszóval taníttatni akartak.” Pedig a taníttatás nem feltétlen volt presztízs. Persze a vidéki elit, a jegyző fia, a tanító fia, a nagybirtokos fia tanult, de a kis- vagy középbirtokos parasztgazda haszontalanságnak véli a taníttatást, minek, mikor a fiú dolga, hogy továbbvigye a gazdaságot.

Rossz tanuló, az iskola nem inspirálja: „mint általában az iskolák: igazi eredményképpen végül mégsem azt tanultam meg benne, amire tanítottak.” Az iskola csak ostoba tekintélytiszteletre tanít, tehát mint minden iskola, konformizmusra, engedelmességre nevel.

A férfiak elmennek a háborúba, otthon maradnak a gyerekek, az öregek és az asszonyok. Az emberek halni készülnek, összeülnek a családi asztalok, mint „talán századok óta sem.” „A felnőttek, akik egész nap ittak, lelkesedtek és tréfáltak, most egy pillanatra ráébredtek, hogy halni mennek. Végrendelkeztek; nem a maguk dolgában, hanem a családéban, melyet az ősöktől átvettek, s úgy érezték, meg kell őrizniök.”

Apja most tekint először férfiként Jánosra, az asszonyok előtt csak hetyke csetepatéra indult, „de abból, hogy délután újra meg újra bejárta a ház környékét, láttam, hogy esztendőkre készülődik. […] kiballagott a kert végébe, megnézte a sövény alatt felállított rókacsapdát. A csapda a tyúkokra váró rókát várta, már harmadik éve. Hírből nekünk is jó ismerősünk volt a róka. Apám elnézett a dombos erdők felé, elmosolyodott, búcsút vett a rókától.”

„Az idő most meggyorsult, így is hamar öregített. Az idő különösképpen annál könnyebben repül, minél több súlya van, minél több eseményt hordoz.”

A kamasz fiú még nem igazán tudja, mi az a háború. Persze, mi az hogy háború, senki nem tudja, amíg maga személyesen nem látta, tapasztalta, nem égett bele a húsába és a retinájába az emberek szenvedése és a halál. „Kezdetben a háborút semmivel serm tartottam rémesebbnek, akár magát az életet; az volt az élet, az adta és színezte első fogalmaimat. Ágyúdörgést csak hírből hallottam, mégis állandóan a fülemben csengett. Olyan természetes jelenségnek véltem, akár a falusi gyerek a kakaskukorékolást, a városi a villamosbőgést, eszméletem arra ébredt. Később – az elbeszélések és olvasmányok nyomán – veszélyesnek és rémségesnek tartottam. De akkor is csak úgy, mint a tengert, mely szüntelenül tajtékzik és dörög ugyan, de nagy messze veri a sziklákat és töri a hajókat, hozzám nem érhet el. Szigeten tudtam magam, s még vágyakoztam is a kalandra.”

Jórészt férfiak nélkül maradtak a kelet-dunántúli puszták. Kamaszvilág, asszonyvilág maradt a helyén, az öregek jelenléte is súlyosabbá vált. A régi, iskolát járt öregek még tudnak valamit latinul is, mintha középkorias-latinos világ, mint egy dohos pince hűse, csapott volna a felszínre. „Uzdi bácsi kikapart emlékezetéből egy latin szólásmondást, kedélyesen odavetette, s mintha csak egy adag önérzetet vásárolt volna rajta, méltóságosabban haladt tovább.” Még élnek a régi öregek, a középkor hírvivői a kelet-dunántúli dimbes-dombos pusztavilágban, az Árpád-kori templomromok és kápolnák, kőrakások, patakok és ligetek oltalmában, a babonák és mendemondák szövevényében. Mari néni, az apró fekete özvegy „Hitte, hogy a kígyó rossz lélekké ég el a tűzben, hogy a kísértetek félnek a nyírfa seprőtől meg a baltától, hogy a nagypénteki fürdés minden kiütést elmulaszt, hogy a szamóca nem nő tovább, ha emberi pillantás éri, hogy a szilasi hentes kése alatt megszólalt egy disznó, és megmondta, hogy egy vakondtúrás alatt kitúrta a vakondok kincsét.” Nem ismerte az ármányt, „úgy áradt belőle a bizalom és mondom, valamiféle erő, mint a napból a meleg. Minden újsághírt és pletykát elhitt, és elhitte azk cáfolatát is, de úgy, hogy azért az első hallomást is tovább hitte. Ha reggel valaki becsapta, délután már épp attól kért tanácsot. Megrendíthetetlen és kifogyhatatlan volt.”

Amúgy az élet a férfiak nélkül is megy tovább: „Tízéves gyerekek vágták a szemest, hetvenéves nagyanyák kettőztek utánuk. Megszakadásig követi, aki hallja ezt a parancsot. Ijesztő kimondani: de a föld, épp a föld alig érezte a férfiak hiányát.”

A kamaszok persze a gazdaság mellett a lányokkal vannak leginkább elfoglalva. Minden vidéki fiú ismeri az érzést, milyen az a vérbizsergető delejes sugár, elmenni a ház előtt, ahol a nekünk tetsző lány él: „volt ház, amely húsz méterre előreküldte zsibbasztó sugárzását, szinte térdem is megroggyant, midőn átléptem a varázslatos kör határát, görcsbe szorult szívvel támolyogtam el a négy csipkefüggönyös ablak előtt, amelyekből zongoraszó szivárgott ki: Somodi Boriska zongorázott…”

A pusztában (faluban) egy fiatal özvegyasszonyról (ura elesett) járja a hír, hogy szívesen látja a legényeket. Hozzá mennek egy kocsmázás után, de a kelleti magát:

– „Nézd, taníts meg te, hogyan kell együtt lenni.

– Ha én azt tudnám, ha én azt tudnám! – mondta, s pörögni kezdett a vidámságtól. Aztán kituszkolt az ajtón. De még egyszer jól megnézte az arcom, a szemem.

– Eredj az Ilonhoz – mondta. Arcon csókolt, majd hátba vágott.”

Háború, frontok, majd a felbomlás elhozza a politikát is az apolitikus szegény nép közé. Valami új világ bizsergeti az emberek képzetét és velejét. „Lelkünk üres és volt és tiszta, mint a felszántott föld tavasszal, a hó alakzatainak, majd utolsó rajzainak és foltjainak beszívódása után. Kíváncsian vártuk, mi fog kiütközni rajta. […] Azt kerestük, miért érdemes élni.”

A háború lassan megérkezik, jönnek a haza a foglyok, a frontról az emberek: „Meglepett, midőn a felnőttek egy reggel csak szállingózni kezdtek a házakból, borostásan, fürkésző, sőt gyanakvó tekintettel, ahogyan tán a harctéren, egy ellenséges terep elfoglalása után. Az otthon maradtakat különös nyugtalanság fogta el. A falu mintha kiszélesedett, fölemelkedett volna. Megkönnyebbült, gyorsabban szedte a levegőt…[…]

A falu határai most egyszerre Kamcsatkáig értek. A kiskapuk éjjelente Krasznojárszkról vagy Ile d’e Yeu-ből várt vendég miatt nem zárultak be. […]

A hazatérők megfogyva is, mintha többen lettek volna, mint mikor elmentek. Több helyet foglaltak. Betöltötték a szobát, a légkört szinte tapinthatóan sűrűvé, fullasztóvá téve, akkor is, ha hallgattak.”

1918 tavaszán lényegében megindult Magyarország felbomlása. A hazatérő foglyok tömegei, az egyre inkább értelmetlennek tartott háborúból visszatérő elvadult szabadságos katonák, és a nem hazatérők távoli, ismeretlenbe vesző tömegsírjai, a hazai hátországi háborús viszonyok (a városi középosztály pauperizálódása, élelmiszerjegyek, az apokalipszis előérzetekor az erkölcsök mindenkor bekövetkező bomlása) a régi rend felbomlásához vezettek már akkor, amikor a hagyományos politikai rend formálisan még fennállt. „A vidék elvadult. Elvadult vagy felszabadult? Egy hét alatt ezer esztendő fejlődését érzékeltette, játszotta el visszafelé, ahogy a szervezett állam kötelékeiből kibújt s visszavedlett – ördög tudja, mivé is vedlett vissza, nehezen lehetett követni. […] A környező puszták végtelen dűlői a vérszerződés előtti korba ugrottak vissza, szabad települési területek lettek, legalábbis a parasztok szemében. A folyó hídján azelőtt vámot kellett fizetni, fogatonként négy fillért, az uradalomnak. A hidat ez fellegvárszerűvé tette: megilletődve hajtottunk rá. A vám eltörlésével a híd közönséges faalkotmány lett.”

[…]

A legkáprázatosabb az volt, hogy éppilyen változáson estek át a gondolatok, e megfoghatatlan, lengeteg eszközök is. A szavak hirtelen megtelítődtek, legtöbbjük ősi tartalmát kapta vissza. A népies Petőfi-kiadást akkor már szamárfülesre olvastam, gyanútlanul ütöttem fel tehát akkoriban is egy este, előre készítgetve ínyemet a ritmusok édes ízeire, félhangosan szoktam olvasni. Most az első sorok után hirtelen fölkaptam fejem, nyelvem megbénult, mintha paprikás bundapálinkát hörpintettem volna. Amit eddig csak élveztem, most értettem. A betűk farkasszemet néztek velem.

Még kér a nép, most adjatok neki,

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép…

Már transzban olvastam. Mit transzban, közönséges részegségben. Sziszegtem.

Nem hallottátok Dózsa György hírét?

Izzó vastrónon őt elégetétek…

Az eladdig ködös fogalom, a nép egyszeriben érzékelhető valóság lett. A vers megtelített valamivel, a lehető legnagyobb önteltséggel: saját magamat éreztem népnek. A vers – teljesen indokolatlanul – olyan haragot öntött belém, hogy kitoltam alólam a széket, kimentem az udvarra.”

Az egész könyv egyik legszebb része a tél leírása. „A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást, az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer meg ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valaképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Legszebb játékával kezdte a tél is. Egyheti havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött; a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorságai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor napközben az árkokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte ezt az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fenn az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett meg a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.” Aztán kikorcsolyázik a „pusztába”, egy szegény pusztai közösséghez érkezik. „Hát ezek aztán igazán olyanok voltak, mintha csak tegnap érkeztek volna ide Első Istvánnal, ha nem Negyedik Bélával, a kitakarodó tatár nyomán. Leejtett állal és szögletes  állak és pofacsontok felett azokkal a lapos szemekkel hétszáz esztendő távolságából bámultak rám. Számukra – az ő korukban – az acélkorcsolyát még nem találták fel. Sok minden nem volt még feltalálva.

A lányok a szegények megható nevetgélésével helyezgették pucér karjukat a mellen átkötött nagykendő két ágába. A legények a hónuk alá vagy a hidas nadrág nyílásába dugdosták kezüket, könyökig. Egy találékony öregmama macskát ölelgetett, azzal védte magát a széltől. Mások összebújtak, mint a juhok. Meg-megpördültem, az előbbi szélroham-kölyök visszatért, megint magával cipelt volna. Pörögtem, úgy emlékszem az egész jelenetre, mint mikor körhintáról lát valamit az ember. A lányok vidám kiáltozással hajkurásztak egy mezítlábas kisfiút befelé, a hosszú cselédház felé, amelynek tiszteletemre megnyílt ablakaiban a verőce felett úgy hajladoztak és csivogtak több sorban is a gyermekfejek, akár a fecskefiókák, mikor az anya a fészek körül repked.”

Illyés Gyula, Kora tavasz. Regény. Mint a darvak. Visszaemlékezések, rajzok [Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó]

(https://nepibaloldal.blog.hu/2016/06/05/illyes_gyula_kora_tavasz)