Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Nem mondhatnám, hogy Jancsó Miklós a kedvenc filmrendezőim közé tartozott, még a legjobbnak tartott Szegénylegények (1965) se fogott meg különösen, felejthetetlen képi világa, atmoszférája ellenére sem. A Csillagosok, katonákat (1967) utoljára gyerekkoromban láttam, emlékszem rá, hogy láttam, tehát valamelyest beleivódott a memóriámba, szóval mégis emlékezetes volt. Nemrég újranéztem, és igen, most már felnőtt fejjel meggyőződtem arról, hogy ez egy nagyon bátor, erős, intellektuálisan magas színvonalú film.

A cselekmény, ha lehet ezt mondani, mert a filmnek nincs hagyományos értelemben „sztorija” az oroszországi polgárháború idején játszódik. A filmet szerencsére valóban Oroszországban forgatták, Kosztromában, és nem az etyeki, zuglói stb. stúdióban. Jancsó és Somló Tamás szép képei – az erőd, a régi templomok, a mézeskalács házikókat idéző falusi orosz házak, a folyók, a nyírfaerdő, a rétek – hiteles hátterét festik meg a 20. század eleji Oroszországnak.

A film a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült el, de valójában és a felszínes látszat ellenére pátosztól mentes. A film emléket állít annak a több tízezer, sőt, százezer volt magyar hadifogolynak, akik az oroszországi polgárháború idején a vöröseket támogatták.

Ebből a filmből azonban nem feltétlen derül ki, hogy ki a jó és a rossz, még úgy sem, hogy a legtöbb brutális cselekményt persze a fehérek követik el. A film története azzal indul, hogy a fehérek foglyul ejtenek egy vörös brigádot, amelyben jelentős számban magyarok is vannak. Az egyik magyarnak sikerül megszökni, és segítséget hívni, a film végén a vörösök lecsapnak a fehérekre, de aztán újabb fordulat következik, tehát végső soron nem a vörösök diadaleposzát láthatjuk. A játékidő nagy részében embervadászat zajlik. A fehérek szadista játékot űznek a hadifoglyokkal, miközben a magyarokat, úgymod gálánsan, elengedik – legalábbis egy darabig. Úgy vadásznak a félmeztelenre vetkőztetett foglyokra, mintha valami vaddisznóhajtáson lennénk. Az emberi élet ebben a világban semmit sem ér, a fiatal, egészséges, szép legényeket (a szereplők szinte mindegyike fiatal, és szép külsejű ember) minden szívfájdalom és ingadozás nélkül úgy vágják mint tököt, lövik mint az agyaggalambot, vízbe fojtják mint a kismacskát. A fehérek olykor nemcsak a vörösöket, de megfelelő ürügy esetén egymást is kaszabolják.

A vörösök pedig… nos, ők megszállott fanatikusok, tőlük sem áll távol a kegyetlenkedés, de agressziójuk elsősorban nem az ellenféllel, hanem saját magukkal szemben nyilvánul meg. A vörös parancsnok habozás nélkül kész megtizedelni a saját embereit, amikor azok szerinte gyávaságot mutattak. A film legvégén egy szépen megkomponált képsorban, a háttérben a Volgával, a vörösök, magyar internacionalisták – aligha racionális megfontolásból – rohamot intéznek az ellenük sokszoros túlerőben felsorakozott fehérek ellen, odadobva magukat az ellenséges tűzerőnek, még „hősiesen” a felsőjüket is leveszik, hogy a hófehér ingjeikben jobban láthatók legyenek a szemben álló lövészeknek. Ezeket a képsorokat látva a nézőben inkább az a kérdés merül fel: ennek ugyan mi értelme volt? Nem(csak) bátorság ez, hanem inkább esztelen öngyilkosság. Persze van egy ilyen katona-ethosz, hogy az a hős, aki nem hajol le a golyók elől, hanem egyenes vállal rohan bele az ellenséges puskatűzbe. Lehet, hogy Jancsó ez elé akart szomorú-görbe tükröt tartani (elismerve, nem kigúnyolva ugyanakkor az önfeláldozó katonák hősiességét)?

És azok az emberek, akik a saját életüket ennyire nem becsülik, vajon mire lesznek képesek másokkal?

A film nagy részében tehát mészárlás zajlik, ennek ábrázolása „természetes”, de a rendező nem a holttesteket, nyöszörgő sebesülteket, pulzáló sebeket, oszló vízihullákat akarja a néző arcába tolni. Azt hiszem, ha valaki megnézi ezt a filmet, inkább a gyönyörű orosz táj ég bele a retinájába.

Jancsó Miklós filmjeiben gyakran megjelenik a szexualitás. A Csillagosok, katonákban ennek különös jelentősége van. Ennek az esztelen, öldöklő, polgárháborús világnak az aberráltságát jól mutatja a szereplők szexualitáshoz (nőkhöz) való viszonya. Ebben a húsdarálóban, a – degeneráltnak tűnő – „katonabecsület” militarisztikus közegében éppen a szexualitás számít elhajlásnak. A film jelentős része egy katonakórház mellett zajlik, s az orosz népi faépítészet e remekében sok csinos, fiatal ápolónő dolgozik. A katonák többsége azonban, miközben ipari méretekben irtja egymást, rá se hederít a lányokra, holott, mint kiderül a filmből, maguknak a lányoknak se lenne ellenére időnként a testi közelség. (A Juhász Jácint által alakított magyar vöröskatona sikeresen közeledik a Kristina Mikolajewska lengyel színésznő által megformált Olga nővérhez, aki előtte verbálisan és nonverbálisan is szinte felkínálja magát a kórházban fekvőknek, majd azt mondja Lászlónak: „Ne mondd azt, hogy szeress, csak le akarok vetkőzni előtted.”).

A vörös parancsnok a film végén szenvedélyesen csókolózik egy lánnyal, de aztán ellöki magától és otthagyja őt, inkább elmegy – értelmetlenül – meghalni.

Az egyik kozák levetkőztet egy lányt, de ezért azonnal agyonlövik a „katonabecsület” nevében – az emberi élet itt annyit sem ér, mint egy alsószoknya.

A film egyik legbizarrabb – és azt hiszem, egyik legfontosabb – jelenete, amikor a fehérek kiválogatják a legszebb ápolónőket, elviszik őket egy nyírfaerdőbe, átöltöztetik őket báli ruhába, a katonazenekar keringőt játszik, szépen táncolnak egyet, majd a nőket hazaküldik… Szemérmes formalizmus, szégyellős illem, aszexualitás.

Összességében egy degenerált, aberrált, az emberi életet semmibe vevő, militarisztikus, aszexuális (ez utóbbi tekintetben kicsit olyan, mint egy mai hollywoodi film, ahol ölni rendben van, a szex viszont bűn) közeg tárul elénk a filmben. (Lehet, hogy Jancsó a brezsnyevi kor hivatalos militarizmusára és aszexualitására is reflektálni akart?) Minden hősiesség és önfeláldozás mellett, és annak ellenére is, hogy a vörösök „humánusabbak” (elengedik a foglyokat, felajánlják az átállás lehetőségét a fehéreknek), éppenséggel nem mondhatni, hogy a „jó és a rossz harcát” láthatjuk. A vörösök fanatikus, öncsonkító, a szó legszorosabb értelmében önfeláldozó heroizmusa inkább taszító, mint vonzó (a szovjet történelem egészére vonatkozó reflexió?). Ez a film nemcsak az oroszországi polgárháború tükre, hanem annál sokkal mélyebb és szélesebb értelmű, és igen, aktuális és intellektuálisan provokatív napjainkban is (nem a vörösök és fehérek miatt). Ez egy zseniális film, az 1990 előtt oly gazdag és nagyszerű magyar filmművészet kiemelkedő, jelentős darabja. Jancsó pedig mostantól a kedvencek közé tartozik.

(https://nepibaloldal.blog.hu/2020/04/11/jancso_miklos_csillagosok_katonak)