Valahogy 1986-ban romlott el minden. Pedig milyen szépen indult az év, 1986 hideg márciusában három nullra legyőztük a brazil C-csapatot. Aztán jött Csernobil, Mexikó (Irapuato), s a következő hónapokban, években széthullott minden.
Mexikó – 1986, a kortárs magyar közvéleményben ez már majdnem akkora tragédia (volt) mint Mohács.
1986-ban azért is lehetett olyan nagy az esés, mert azt a magyar válogatottat talán túlságosan is felsztárolták. Ennek részben objektív, a futballon kívül álló okai voltak. Az 1980-as évek a neoliberális/neokonzervatív kapitalizmus és a posztindusztriális forradalom nagy térhódítása volt. Minőségileg új szintre emelkedett a PR, a marketing. Ez a marketing-lázhullám emelte fel a Mezey-féle csapatot, korábban nem látott módon zajlott a csapat és egyes játékosok sztárolása. Törülközőkön, bögréken, szappanokon, újságcikkekben ajnározták a játékosokat, a csapatot. Pedig, objektíve nézve az 1986-os csapat semmivel sem volt jobb, mint az 1982-es, sőt.
A bizakodásnak azonban valódi alapja volt, hogy az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején a magyar futballnak valóban egyfajta felemelkedő periódusa volt. Hosszú szünet, tizenkét év után 1978-ban sikerült kijutnunk a világbajnokságra (a szovjeteket megelőzve). Argentínában történt ami történt – csalásgyanús meccs a házigazdák ellen, vereség az olaszoktól úgy, hogy a magyar csapatnak azért gólhelyzetei is voltak. 1982-ben újra vébérészvétel, történelmi győzelem Salvador ellen (10-1), a Belgium elleni döntő meccsen megint a szerencse (Nyilasi, Törőcsik…) nem volt velünk. Az 1982-es csapat, Mészáros Bubuval a kapuban, a zseni Kiss Lacival a támadósorban jobb volt, mint a felsztárolt 1986-os. Kupaszinten ott volt 1985-ben a Videoton UEFA menetelése, úgy, hogy a Vidi a fináléban a Bernabeuben Májer parádés góljával legyőzte a Reált.
1986. június 2. Irapuato, az első meccs a Szovjetunió (Dinamo Kijev) ellen a mexikói vébén. Az a szovjet válogatott brutálisan jó volt. Lobanovszkij mester együttesét később, a nyolcaddöntőben egy erősen csalásgyanús meccsen verték ki a belgák, két gigantikus lesgóllal (2-2, a hosszabbítás után 4-3). A 4. percben már 2-0 a szovjeteknek. Hidegzuhany, ahogy Vitray mondja a közvetítésben. A kezdeti sokk után azonban a magyar csapat nem omlik össze, Róth le Burcsa be. Burcsa Győző (Videoton) az egyetlen magyar játékos, aki valóban jól játszik, legalábbis egy darabig. Vannak magyar kezdeményezések, akciók. A harmadik szovjet gól tizenegyesből születik, és ezzel bevégeztetett. Megjegyzendő, hogy Agnolli, az olasz bíró egyértelműen a szovjeteknek fújt: leseket engedett el, megadott nekik két tizenegyest, az utolsó gólt gyanús szabálytalanság előzte meg. Nem ezen múlt, de mindegy (a szovjetek a belgák ellen kamatostul visszakapták…). Még 3-0 után is van néhány, egyre bágyadtabb magyar kezdeményezés. Nem tudom, mi hangzott el a szünetben, de a második félidő elején is csak pár gyenge próbálkozásra futotta. Ekkor már a szovjetek se erőltették meg magukat, talán mindenki azt várta, hogy legyen vége. A magyar válogatott ekkor már teljesen szétesett, de szerencsére a szovjetek is bulira vették ekkorra a meccset, s ha jobban koncentrálnak, akár 10-0 is lehetett volna a vége. „A világbajnokság titkos esélyese”, ahogy gyakran nevezték akkor a magyar válogatottat, csúfos blamázsba futott bele. Lényegében az egyetlen, az ellenfél kapuját veszélyztető megmozdulás egy szöglet utáni Détári-fejes volt. Ezt a meccset még most is, több mint harminc év elteltével is lidércnyomás végignézni, főleg, ha nem csak összefoglalót, de az egész 90 percet próbáljuk nyomon követni.
Kanada ellen javíthat a földbe döngölt csapat. Mezey György felforgatja az összeállítást. A kapuban Disztl Péter helyett az újpesti Szendrei Csámpi kezd. Bekerül a védelembe Varga, Burcsa kezdő. Egy gyors gól a kezdetén, majd egy óra szenvedés. A második félidő elején már a kanadaiak veszélyeztetnek. Végül Détári is gólt szerez, a magyar csapat végre felszabadultan kezd el játszani. Jönnek az újabb és újabb magyar támadások, Bognár kapufára perdít. A végén marad a 2-0.
Franciaország ellen kimondottan jól kezdett a magyar csapat. Egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet az Európa-bajnokkal szemben, sőt, aktív, kezdeményező volt. 270 perces világbajnoki szereplésünk legjobb mozzanatai ezek. A franciák teljesen váratlanul és előzmény nélkül szereztek vezetést az addig jobban játszó magyarokkal szemben a 30. percben. A váratlanul bekapott gól megfogta a magyar csapatot, a franciák ezután több ziccert is kihagytak. És akkor jött a második félidő, ahol a magyar csapat, utoljára világbajnoki szerepléseink dicső történetében, még egyszer utoljára, körülbelül 10-15 perc erejéig megint szépen játszott. Dajka gyönyörű kapufát lőtt, a franciákat csak az irtózatos mázli mentette meg, hogy a felső lécről a gólvonalra levágódó labda kifelé pattant. Aztán Varga Kacsa lövését kellett védenie Batsnak. A magyar válogatott nem kapott meg egy teljesen nyilvánvaló tizenegyest. A jó játék a második francia gólig tartott, ezután nyilvánvaló vált, hogy mindennek vége, a csapat összeomlott, kapitulált.
Détári feltűnően gyengén játszott ezen a meccsen (is), olyannyira, hogy alighanem a legrosszabb volt, szinte egy épkézláb megmozdulást nem produkált, az egész csapatból talán csak az 1982-es veteránok, Garaba és Sallai teljesítménye dicsérhető.
Nemzeti katasztrófaként éltük meg 1986 nyarán Mexikót, és az akkori jajvész utólag igazolódott is, hiszen azóta sem jutottunk ki világbajnokságra, noha a résztvevők számát az akkori huszonnégyről harminckettőre emelték. A szocialista Magyar Népköztársasággal a magyar foci is összeomlott.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2020/01/05/korunk_mohacsa_mexiko)