Magyarország

Magyar elitek 1945 után

A Mandineren jelent meg Sebes Gábor Rövid kurzus Nagy Imréről című írása, annak kapcsán, hogy a politikus szobrát eltávolították Budapest (az ország) politikai központjából, az Országgyűlés épülete mellől. Az írásban többek között ez olvasható: „Akik nem tudtak Kádár alatt beilleszkedni, azok tartották ébren évtizedekig a nemzeti és demokrata Nagy Imre mítoszát, már csak saját maguk igazolásaképpen is.  A rendszerváltás előtt ezek az emberek a későbbi SZDSZ alapítóinak köréhez csapódtak. Íróként, újságíróként befolyásolták a közvéleményt. A Rendszerváltás programja című kék könyvben, az SZDSZ első programjában szerepel is, hogy az SZDSZ vállalja Nagy Imre örökségét. A mai napig az SZDSZ által kitalált és megszállt Történelmi Igazságtétel Bizottság narratívája az elfogadott a magyar nyilvánosságban.”

Én nem Nagy Imréről akarok írni, hanem az 1945 utáni magyar elitekről, de Sebes Gábor gondolatai részben illeszkednek az én elképzelésemhez is.

1945 után nagyjából teljes elitváltás ment végbe Magyarországon. Noha a régi elit képviselőinek maradványai közül is voltak olyanok, akik túl tudták élni az 1945 utáni időszakot (mint például idősebb Antall József, aki kormánybiztos volt a Horthy-rendszerben és a Magyar Népköztársaságban is, majd a Rákosi-rendszerben parlamenti képviselő, fia pedig múzeumigazgató, majd 1990-től kormányfő lett), de a régi – Magyarországot zsákutcába és újabb vesztes háborúba vezető – elit jelentős mértékben deklasszálódott, ha egyáltalán túlélte a második világégést.

Az 1945 utáni új elit felső csúcsa a moszkovita kommunistákból került ki (ebbe a társaságba tartozott Nagy Imre is). Értelemszerűen a hatalom bástyájaként funkcionáló belügyi-erőszakszervezeti réteg alkotta az új elit legjobban szervezett, kiképzett, diszciplinált (titkosszolgálati-belügyi szocializációjú) csoportját („ávósok”). És 1945 után felemelkedett egy népi eredőjű elit is. Paraszti, munkás származású emberek kerültek nagy számban vezető pozíciókba a gazdasági, művészeti, tudományos élet terén. A háború pusztítása, a régi elit bukása után egyébként ez elkerülhetetlenül bekövetkezett volna, mint ahogyan a bukott első világháború után is feljött egy új elitcsoport a régi arisztokrácia mellé – a vidéki kisbirtokos, jelentős részben sváb származású emberek. Nem véletlen, hogy Szabó Dezső sváb jellegűnek tartotta az általa görénykurzusnak nevezett Horthy-rendszert.

A népi gondolat és eszmeiség megerősödött az 1945 utáni Magyarországon, olyannyira, hogy a hivatalos propaganda és retorika szintjére is „felkerült”. A (Rákosi-)rendszer népieskedését jelezte a népi tánc kultusza, a népi-zsellér világlátást megjelenítő, esetenként a szövetkezeti rendszert is propagáló filmek (pl. Talpalatnyi föld – 1948, Körhinta – 1955, Ludas Matyi – 1949, az első teljesen színes magyar játékfilm) forgatása, A kiskakas gyémánt félkrajcárja rajzfilm (az első magyar rajzfilm – 1951), a népi-patrióta-republikánus érzésvilágot jelenítette meg monumentális módon az Illyés Gyula forgatókönyve alapján készült, az 1848-1849-es forradalmat ábrázoló Föltámadott a tenger – Petőfi és Bem c. film (1952-1953, valószínűleg minden idők legmonumentálisabb magyar történelmi filmje).

A baloldali népi értelmiségiek adminisztratív vezető pozíciókhoz jutottak 1945 után. Erdei Ferenc 1949 és 1953 között földművelésügyi, majd 1953-tól igazságügyi miniszter; Darvas József több tárcát is vezetett 1947 és 1956 között; Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter volt 1947 és 1950 között; Veres Péter pedig egyenesen a honvédelmi minisztériumot irányította 1947-1948-ban.

A tényleges vezető szerepet azonban nem a népi értelmiség játszotta, hanem a „moszkoviták” klikkje, amely igyekezett népies-nemzeties húrokon játszani, s közben szigorúan kijelölni az elfogadható, és nem elfogadható határait. Miközben tehát Rákosi, Farkas Mihály, Révai József megnyilvánulásai csak úgy ragyogtak a nemzeti színektől, ezen megnyilvánulások célja az volt, hogy „kijelöljék a kereteket” és a nemzeti retorika hatalmi értelemben egyetlen legitim képviselőiként ábrázolja Rákosiékat (ők mondják meg, mi a jó nemzeti, és mi a rossz nemzeti). Az ideológiai munka terhe jórészt Révai József vállára esett. Az ő feladata volt „irányt szabni.” Ő mondta meg, hogy ki a jó és ki a rossz, tudatosította a hatalmi pozícióból eredő kizárólagosan helyesnek tekinthető értelmezés valóságát.

1956-ban azonban az 1945 után felemelkedő új elit jelentős része a rendszer ellen fordult. Németh László megállapítása szerint 1956-ban nem a régi, levitézlett horthysta-jobboldali társaság aktivizálódott, hanem az 1945 utáni új vezető réteg kívánta a szocializmus reformját. (1956-ban nem is voltak horthysta-jobboldali követelések, pedig Horthy akkor még élt). Az 1956-os események során az 1945 utáni új elit tagjai voltak a legaktívabbak – élükön Nagy Imrével. Ki más is lehetett volna az 1956-as események vezéralakja, mint az egykori moszkovita, de 1953 után – moszkvai parancsra! – reformkurzust hirdető Nagy Imre? Vagy éppen a Rákosi-rendszer kitüntetett alakjai, mint Háy Gyula, Vásárhelyi Miklós, Zelk Zoltán (az Irodalmi Ujság korabeli számai érzékletes képet adnak ezen alkotók gondolkodásáról).

1956 kapcsán amúgy nekem az a külön bejáratú véleményem van, hogy nem a felkelés döntötte meg a rendszert, hanem a rendszer tényleges bomlása tette lehetővé a felkelést. Valójában a rendszer Nagy Imre félreállítása, reformprogramjának kifulladása után zsákutcába jutott, 1956 folyamán már érezhető nemcsak a csendes oszlás, hanem az egyre erősödő halk morajlás. Februárban az MDP KV már azt követeli, hogy a magyar vezetés Magyarország számára előnyösen módosítsa a magyar-szovjet megállapodásokat; júniusban a Partizánszövetség kizárja soraiból Farkas Vladimirt az önkényeskedések miatt; nyáron az Írószövetségben gyakorlatilag nyílt konfliktus alakul ki az értelmiség és a hatalom között; júliusban Rákosi elhagyja – végleg – az országot stb.  Október elejére pedig a folyamat a nyílt bomlás állapotába érkezik (erről Marosán György általam is idézett visszaemlékezései plasztikusan árulkodnak). Az erősen provokációgyanús fegyveres felkelés kirobban(t)ása talán azt célozta, hogy kimozdítsa a holtpontról a helyzetet, egyfajta tabula rasát teremtsen.

Mindenesetre 1956 ismét elitváltást hozott. Noha némi folytonosság azért fennmaradt, mert Kádár, Marosán is tulajdonképpen 1956 előtti elit tagja volt, mégha ezek az emberek Rákosi börtönében ültek is.

1956-ban tehát megbukott a régi „ávós” elit. Felelősségre ugyan nem vonták őket, de tagjai háttérbe kerültek, kikerülve a közvetlen politikai irányításból sokan a kultúra, média területére eveztek át (mint például Berkesi András író; vagy Ipper Pál, a legendás 168 óra rádióműsor – az 1980-as évek ellenzéki zászlóshajója – atyja). Ezek az emberek mindvégig gyűlölték az őket háttérbe szorító Kádárt, és ahogy Sebes Gábor is írja, ők őrizték a „demokratikus” Nagy Imre emlékét. Nem kis részt az egykori „ávósok” utódaiból verbuválódik majd későbbi SZDSZ magja. Ezek az az emberek tényleg gyűlölték Kádárt és a Kádár-rendszert, és amikor eljött az idő a válságkommunikációra, az 1980-as évek végén, léptek is, antikommunista hisztériájuk tehát őszinte volt, de éppen a szocializációjuk miatt is később óvatosságra intettek a számonkérést illetően (a hírhedt 1991-es Kónya-Pető vita legérzékenyebb, érzelmeket felkorbácsoló eleme is ez volt).

A Kádár-rendszer elitjét a hatalmi párt MSZMP fogta szervezeti keretbe. Persze nem mind az egykori 800 ezer párttag tekinthető az akkori elit tagjának. A Kádár-rendszer elitjét főként vidéki parasztgyerekek alkották. Soha a magyar történelemben nem volt még annyi falusi, vidéki a legfelső elitben, mint a Kádár-rendszerben. A rendszer emblematikus alakjai közül sokan faluról jöttek. Biszku Béla, Lázár György, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Puja Frigyes stb. mind falusi, vidéki parasztgyerekek voltak. A magyar történelem legnépibb elitje volt a Kádár-korabeli (és a magyar történelem egyik legsikeresebb időszaka volt a Kádár-rendszer).

Az 1980-as években egy lassú elitváltás zajlik Magyarországon, mint ezt Szalai Erzsébet több írásában feltárta. A régi, már kiöregedő generációt egy technokrata, nyugatos, fiatalos csoport váltja. Ennek tagjai csodálattal szemlélték a nyugaton akkor domináns pozícióba kerülő neoliberálisokat (neokonzervatívokat): fétisükké válik a megszorítás, a kiadáscsökkentés, a szociális ellátások megkurtítása, az elitista, népmegvető, kioktató „modernizálás” (aminek a jozefinizmus képében idehaza van régi hagyománya). Ennek a csoportnak tipikus képviselője Bokros Lajos vagy Gyurcsány Ferenc.

Az így vagy úgy, de kommunista gyökerű, a múltját szégyellő/megtagadó MSZP (az üres fejű technokraták) és az SZDSZ (ideologikus technokraták) összeborulása tulajdonképpen természetes volt (az MSZP-ben csak halvány ellenállást tanúsítottak az akkor még létező népiek), bár ennek a szövetségnek a vesztese valójában nem az SZDSZ volt, hanem az MSZP. Igaz, hogy az SZDSZ elitjének is le kellett törnie az elégedetlenkedőket, s a párt akkor még széles vidéki tábora, a vidéki-polgári Magyarország (elsősorban a Dunántúlon) még 1994-ben is jelentős számban a szabaddemokratákat választó szavazóközönsége hátat fordított a pártnak. Nem baj, az egy helyben koncentrált elektorátus fegyelmezettebb, könnyebben kordában tartható, s az SZDSZ, felmászva az MSZP hátára, éppen csak becsúszva a parlamentbe, még 15 évig meghatározta az ország sorsát. Az MSZP-SZDSZ körül tömörülő posztkommunista elit 2010-ig vezető pozícióban maradt, s valójában ők határozták meg az ország sorsát (mégha közben voltak jobboldali adminisztrációk is). Az MSZP-SZDSZ konglomerátumban, tekintettel az MSZP-s elit szellemi ürességére, mindig az SZDSZ volt a meghatározó. Ha volt „szellem” és gondolat ebben a társaságban, az az SZDSZ-től jött.

Az egykori MSZMP-sek egy része, akiknek nem tetszett a technokrata-neoliberális kurzus, átmentek a Fidesz táborába. Így végül is aztán az MSZMP egyik leágazása a Fideszbe torkollott bele. Azt ugyan nem mondanám, hogy a Fidesz az MSZMP örököse, hiszen ideológiája más (egyre leplezetlenebbül horthysta, de ez csak máz. A szobrok és utcanevek meg amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűnhetnek, és el is fognak tűnni), és a Fidesz jogász vezetői (a Fidesz vezetőinek észjárása is tipikusan jogász) a kezdetektől, 1988-tól fogva azt vallják, hogy Magyarország 1944 és 1990 között idegen megszállás alatt volt, s ami ebben az időszakban történt, „illegitim”. Mégis, azért érdekes, hogy a Fidesz tele van egykori MSZMP-tagokkal, és hogy éppen a Fidesz vitette el Nagy Imre szobrát a parlament elől.

2010-től pedig megindult egy új elit felépítése az adófizetők pénzéből. Igaz, ennek az elitnek a minősége eléggé kétséges (enyhén szólva), de a Fidesz-közeli emberek társadalmi és gazdasági pozíciói biztosítani fogják, hogy a Fidesz akkor is hatalomban maradjon, ha formálisan nincs kormányon (mint 1990 és 2010 között a posztkommunista elit).

(https://nepibaloldal.blog.hu/2019/01/10/magyar_elitek_1945_utan)

Vélemény, hozzászólás?