2009. június 7-én második alkalommal rendeztek európai parlamenti választásokat Magyarországon. Ez a választás történelmi volt, hiszen ekkor roggyant meg az 1990 után létrehozott pártrendszer. A korábbi húsz évet jelentős mértékben meghatározó SZDSZ, először története során országos megmérettetésen, nem érte el az 5 %-ot („kiesett”). A szélsőjobboldali Jobbik viszont 14,77 %-ot szerzett (alig három évvel korábban, a MIÉP-pel együtt is csak 2 %-ot kapott). Az nem volt nagy meglepetés, hogy a Fidesz 56 %-ot, az MSZP 17 %-ot kapott, de ezzel most először hivatalosan is rögzítésre került a 2006 óta a közvéleménykutatásokban jelzett állapot, azaz egyetlen nagy párt domináns helyzete, és eltűnt az 1998 óta létező „kétpártrendszer”, amikor is egy nagy bal- és jobboldali párt töltötte be jelentős részt a választói teret. A nagy domináns párt egyeduralmával, a liberálisok felszívódásával, a szélsőjobb példátlan erejű előretörésével (és a periférián a zöldbalos rendszerkritikus, zömmel fiatal elektorátusú LMP megjelenésével) a húsz éven át létező pártrendszer összeomlott (igaz, korábban is kiestek pártok, de jelentős új erő nem tudott felemelkedni, most először a Jobbik). Az EP választás eredménye nemcsak azt vetítette előre, hogy a Fidesz fog győzni 2010-ben, de azt is, hogy ez a győzelem „kétharmados” lesz, és Orbán Viktor pártja nem pusztán többséget, de, mondhatni, teljhatalmat szerez majd.
Az Index két nappal a választások után kemény cikkben búcsúzott az SZDSZ-től (Alagút a fény végén).
Júniusban Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke mélyülő válságot vetített előre, és korrupciós ügyekről beszélt: szavai szerint kivizsgálják, miért nőttek meg jelentős mértékben a 4-es metró építési költségei.
A Fidesz-közeli ideológus, Schmidt Mária azt vetítette előre: új korszak következik. A prognózis helyes volt. Azt hiszem, az a megállapítása is helyes, hogy Gyurcsányékkal egy KISZ-es eredetű, de amúgy elvtelen, velejéig cinikus és intellektuálisan felkészületlen társaság vette át Magyarország irányítását. Ez az elit a neoliberális dogmák feltétlen papja és kiszolgálója lett: „Ennek az elitnek a tagjai meg vannak győződve arról, hogy minden kérdés, minden felmerülő probléma leírható a gazdaság mutatóival, a társadalom pedig a GDP, a BUX és az inflációs adatok Bermuda-háromszögének vonzáskörzetében értelmezhető.” Eközben viszont éppen ők voltak azok, akiknek a gazdaságpolitikája de facto csődbe vitte az országot, úgy, hogy a nem létező szakértelmükre hivatkoztak.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2019/06/05/magyarorszag_2009_junius)