2009 szeptemberében magyar-szlovák találkozóra került sor Szécsényben. Robert Fico szlovák miniszterelnök megalázta magyar kollégáját, Bajnai Gordont, gúnyt űzött a magyarokból. A nyitott szlovák konvojt demonstratív módon fegyveresek kísérték, mintha nem baráti országba érkeztek volna.
Szeptemberben már az Élet és Irodalom vezércikke is kormányt búcsúztat. Kovács Zoltán szerint (Mi marad?): „Az állam nem korszerűsödött, versenyképessége romlott, a társadalmi szolidaritás a mélyponton van, mindezek tetejébe minden korábbihoz képest fenyegetőbb a kormányokon átívelő társadalmi feszültség: a cigányság helyzetének tragikus romlása. Ami épült, többnyire az is korrupcióval terhes. Az autópálya-nyomvonalak melletti földvásárlások gyanús tömege, a pályázó cégek bizonyított kartellezése, mindez beszakadt alagutakkal, tetemes túlköltekezéssel. Lassan felépül Európa legsűrűbb megálló-hálózatú metróvonala, a Rákóczi tér és Keleti pályaudvar között tíz-tizenkét perc alatt leandalogható szakasz a Köztársaság téren is megszakad. Csak áldhatjuk a sorsot, hogy az úgynevezett kormányzati negyed építése el sem kezdődött, a terület megvásárlása, a pályázatok kiírása, majd az ötlet nyomán keletkezett fölfordulás területrendezése, az eredeti állapot helyreállítása kijött kétmilliárdból, vagyis önmagunkhoz képest egészen jól megúsztuk.”
Október 27-én Nagy József nagy cikke a Népszabadságban az MSZP-SZDSZ kormány korrupciós ügyeiről (Bő harmincmilliárd feketén kerül pártokhoz ciklusonként). Túlárazott autópályaépítések. A Megyeri híd ára méterenként négyszer annyiba került, mint Németországban a Rügen szigetet a szárazfölddel összekötő impozáns létesítmény, „pedig arrafelé aligha olcsóbb a munkaerő.” A Margit híd felújítása többe került, mintha egy újat építettek volna, és nemcsak „német áron”, de még az extrán túlárazott Megyeri hídhoz képest is. A négyes metró eredeti építési költségei két és félszeresére emelkedtek. A BKV és a MÁV bőkezű kifizetőhelyekként funkcionálnak, miközben a „racionalizálás” jelszavával az utasok egyre növekvő tarifákat fizetnek. Az MTV székházügye is (eladott és visszabérelt épület) korrupciótól bűzlik.
Róna Péter közgazdász szerint a magyar gazdaságpolitika a szegényektől vesz el, és a gazdagok javára csoportosítja át az erőforrásokat (ekkor még MSZP-kormány van). A jövőben a forint gyengítésére lenne szükség, ez azonban nehezen mehet a devizahitelek miatt. Róna a Népszavának adott interjúban (Magyarországon soha nem alakult ki olyan elit, amely képes lett volna valamire vinni az országot) a mindenkori magyar eliteket ostorozza: „Az angoloknál és az amerikaiaknál magyar menekültként is tagja lehetsz az elitnek, de a tagság felelősséggel jár, és ez adja az erejüket. Alapszabály, hogy nem szabad hazudni. Külföldön sokkal könnyebben be lehet jutni az elit körökbe, de ki is lehet esni. Itthon ugyanez a közösség meglehetősen zárt, és nagyon védi magát. Viszont nem vállal felelősséget az országért. Kapzsik, önzők, nem törődnek a társadalommal, a társadalom igazi problémáival. Csak az foglalkoztatja őket, hogyan tudják megtartani a pozíciójukat anyagi és társadalmi szempontból.”
Tamás Gáspár Miklós a Kádár-rendszerről fejtette ki gondolatait a Népszabadságban (október 14. Kádározás). „Az 1956-os fölkelést, a megszállást, a munkástanácsi ellenállást zűrzavarként őrzi a népi emlékezet, a konszolidáló, a békítő Kádár alakját államalapítóként tartja számon.
A népi emlékezetben nem 1956 a válasz Sztálin és Rákosi véres epizódjára, hanem Kádár. A tévelygések után eszerint Kádár János teremtett – valamilyen – rendet. Az arccal lefelé fordított, dróttal összekötözött kezű kivégzettek tetemére meszet öntető tirannus képe evvel nem egyeztethető össze, nem is szerepel a magyar nép történeti mitológiájában. Eltakarja az 1957. május elsején a rend mellé álló sokaság, a Macbeth és Lear zavarát elegyítő, halálában hatalmas öregember ravatalához zarándokló tömeg látványa.” Az írás igazi témája a neoliberális értelmiség – ostoba, intellektuálisan nívótlan és önsorsrontó – népmegvetése. „Mit neveznek kádárizmusnak a jelenlegi kultúrahatalmi rezsim dalnokai? Elsősorban mindent, ami nem ellensúlyozza a profitráta süllyedését és nem járul hozzá az értéktöbblet, azaz a kizsákmányolási ráta emelkedéséhez. Másodsorban mindent, ami korlátozza a piac szuverenitását. Harmadsorban mindent, ami állami beavatkozással tartaná fönn a már elért fogyasztási-szolgáltatási színvonalat. De mindenekelőtt a „plebejus” és
„a nép” világszemléleti képzetének a fönntartását és fölmutatását, az egalitárius (egyenlőségi) társadalomerkölcsöt, amely egyébként nélkülözhetetlen a demokrácia – igen: a polgári (!) demokratizmus – megőrzéséhez.” […] „A kádározás – és ez itt egyúttal önbírálat – bohózatként mutatja be a kelet-európai népek tragédiáját, fő funkciója a megvetés és a megvetés elfogadtatása, a nép megrágalmazása.” Magyarország rohamléptekkel halad a premodern rendiség felé – írja TGM már 2010 előtt.
A süllyedő SZDSZ egyik fő ideológusa, Magyar Bálint 2009 októberében is tovább folytatná a magyar társadalmat kizsigerelő megszorításokat. Magyar azt javasolja, hogy az oktatásban és egészségügyben dolgozó nem szakdolgozóktól vegyék el a közalkalmazotti státuszt. Az intézkedés célja a „takarékoskodás” lenne, bevezetése esetén tömeges elbocsátás és a munkabérek lenyomása lenne várható az érintett szférákban.
2009 őszén tehát a korrupció volt a slágertéma (túlárazások, állami intézmények kifizetőhelyként való használata, baráti zsebek megtömése). Már ekkor elhangoztak olyan értékelések, hogy a magyar gazdaságpolitika a szegényektől vesz el és a gazdagok számára csoportosít át erőforrásokat. A magyar elit teljesítménye silány. Az ország rohamléptekben demodernizálódik. Tervek a közszolgák megszorongatására. Noha 2010-ben már mások ültek be a miniszteri bársonyszékekbe, ugyanez folytatódott a következő években is (a politikai struktúra Fidesznek kedvező átalakításával). Mintha nem is lett volna kormányváltás.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2019/12/07/magyarorszag_2009_osze)