A kudarcosnak tekintett választási szereplés után nemcsak hogy a lemondását jelentette be Vona Gábor, a Jobbik (volt) elnöke, hanem a politikából való visszavonulását is. Szintén lemondott Hadházy Ákos, az LMP társelnöke, igaz, ő maradna a közéletben.
A két párt vezetősége elégedetlen a 19 és 7 %-os eredményekkel, az 1-1 megnyert egyéni választókörzettel. Pedig nagy utat jártak meg kb. tíz, tizenöt éves történetük során, és mára a magyar politikai élet meghatározó pártjaivá váltak.
A Jobbik és az LMP nemzedéki pártok is. A Jobbik története régibb, az egykori egyetemi egylet már a 2006-os parlamenti választásokon is indult, együtt a Magyar Igazság és Élet Pártjával, de közösen is alig 2 %-ot értek el. A nagy áttörést a 2009-es EU-választások hozták meg, amikor a Jobbik majd 15 %-ot szerzett, és ekkor tűnt fel az LMP is, a Humanista Párttal közösen (2,6 %). 2010-ben, amikor összeomlott a „rendszerváltás rendszere” a Jobbik (16 %) és LMP (7 %) képviseletet szereztek az Országgyűlésben.
A Jobbik és az LMP megteremtői és támogatói azok az akkor huszonéves fiatalok voltak, akik a 2000-es években csalódtak a rendszerváltás rendszerében (a rendszerváltás utáni Magyarországban). Akiknek semmit nem tudott adni a neoliberális Magyarország, melynek akkori ostoba és pökhendi urai azt üzenték nekik, el lehet innen menni, vagy azt, hogy „piacképtelenek”, ha többdiplomásan, nyelvvizsgákkal nem tudnak állást szerezni (Tamás Gáspár Miklós remekszabott írása, a 2004-es Szegény náci gyermekeink pontos látleletét adja ennek a társadalmi képződménynek). Ezek a fiatalok azért nem balra húztak, mert az 1990 utáni politikai elit, a jobboldal és liberálisok (SZDSZ) az MSZP teljes passzivitása mellett közösen sikeresen elérték a lakosság többsége által pozitív korszaknak gondolt Kádár-rendszer diszkreditálását. Az 1970-es, 1980-as években született ifjak lázadó lendülete hozta létre a Jobbikot és LMP-t – és mostanra lett deklarálva a beteljesülés vágya („Szél-kormány”, „Vona-kormány”). A beteljesülés azonban nem következett be, az immáron a negyvenes éveikbe érkező lázadók betonfalnak ütköztek (míg Orbán Viktor 35 évesen már miniszterelnök volt).
Vona Gábor előre belengette lemondását arra az esetre, ha a Jobbik nem jut hatalomra. De hogyan is gondolhatta a Jobbik győzelmét? Semmi nem támasztotta alá, hogy a Jobbik hatalomra kerülhet. Győzelemre csak annak van esélye, aki viszi legalább az egyéni választókörzetek felét, és a pártlistán is első. A Jobbiknak esélye sem volt még csak megközelíteni sem ezt az elvárást, és ezt Vona Gábor nyilvánvalóan pontosan tudta. Ebben az esetben viszont Vona lemondása és távozása csak úgy érthető, ha ő erre tudatosan készült. Ő valamikor, talán már évekkel ezelőtt, meghozta a döntést, hogy lelép a választások után, ezért jól megemelte a lécet, hogy kényelmesen át lehessen bújni alatta (ha meg sikerült volna átugorni, azaz megnyerni a választásokat, az aztán győzelem lett volna a javából). Hogy mi áll a döntés mögött, ki tudja, nyilvánvalóan lehettek személyes okai is (amikor például egy családos embert vádolnak azzal, amit Vona Gábor kapott a kampány során, az bizony összetörheti az embert), de most inkább a személyes okoknál túl tekintenék.
Nem akarom túldimenzionálni Vona visszavonulását, vagy a parlamenti választások eredményét, ezek csak szemek a láncban. Ezek csak egyes elemei annak, hogy ez a generáció, a mi generációnk, az 1970-es, 1980-as években születettek nemzedéke, ma már nem is fiatalok, hanem középkorúak, mi egy bukott generáció vagyunk. Én is ebbe a nemzedékbe tartozom. Még gyerekek voltunk, amikor bekövetkezett a rendszerváltás, de már nem olyan kicsik, hogy ne emlékeznénk. Mi vagyunk a rendszerváltás áldozatai. Amikor Orbán Viktor 1989-ben elmondta nevezetes beszédét, Nagy Imre újratemetésén, az 1956-os áldozatok mellé odatettek egy üres koporsót, a Kádár-rendszerben felnőtt fiatalok nevében, akiktől, úgymond, „elvették a fiatalságát.” Pedig az 1960-as években születettek (a „fideszes-generáció”) az igazi aranynemzedék. Ez volt az első nemzedék Magyarországon, amely nem ismerte az éhezést, és jólétben nevelkedett. Ezek az emberek egyébként nagyjából hívei is voltak a Magyar Népköztársaság rendszerének, egészen addig, amíg be nem hívták őket a hadseregbe. Az jól dokumentálhatóan megállapítható, hogy a későbbi fideszesek jelentős része a hadseregben lett ellenzéki, ami nem is csoda, hiszen a Magyar Néphadsereg orosz mintára szerveződő katonai alakulat volt, amelynek legfőbb szervező elve I. Péter kora óta az újoncok megalázása és betörése. De mégis, a hadseregben történt megaláztatások ellenére, ezek a fiatalok az 1980-as években álltak munkába, diplomával a kezükben biztos egzisztenciára számíthattak, a rendszerváltás nyertesei közé tartoztak, gyorsan tudtak adaptálódni az új viszonyokhoz. És övék lett végül az ország politikusként, vállalkozóként, értelmiségiként. Igazi aranygeneráció ez.
A mi nemzedékünk gyerekként élte meg a rendszerváltást. Gyerekként persze nem a politika érdekelt minket, de mégis törést jelentett a rendszerváltás fiatal lelkeinkben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy elkezdtünk felnőni egyfajta világban, azt tanultuk bizonyos dolgokról, hogy az jó; majd egy hirtelen kanyarral „kiderült”, hogy ami eddig jó volt, az most rossz és fordítva. Meggyőződésem, hogy ez az oka, hogy a mi nemzedékünk velejéig cinikus lett. Mi már 15-18 évesen olyan cinikusak voltunk, mint a Muppet-show fogatlan, kopasz öregjei. Tizenévesként, az 1990-es években még talán optimizmussal néztük a körülöttünk levő világot, szüleink és nagyszüleink széthulló világát, de a 2000-es években, fiatal huszonévesként nemhogy pofonokat, de lórúgásokat kaptunk az élettől. Mi lett velünk? Nagyon sokan külföldre mentek, és már kint alapítottak családot, már aki, mert sokaknak ez még most sem jött össze. Sokan „elestek”, „elcsúsztak”, padlóra kerültek, a felemelkedés esélye nélkül. Persze páran befutottak, de a mi nemzedékünk nagyon megszívta, és generációnk bukásának egy újabb jele a mostani választási eredmény.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2018/04/14/menekulo_emberek_bukott_nemzedek)