Mihail Bahtyin és a szabadság

A 20. század egyik eredeti gondolkodója volt Mihail Bahtyin (1895 – 1965) orosz irodalomtörténész, vagy ahogy inkább magát szerette tartani, filozófus. Talán leghíresebb könyve, a Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája eredetileg 1946-ban megvédett kandidátusi disszertáció volt, amely későbbi bővítések után 1965-ben jelenhetett meg. Ez a mű már 1946-ban lenyűgözte bírálóit, Bahtyint eleve nagydoktornak akarták felterjeszteni, ám ezt az illetékes bizottságok nem támogatták. Mint ahogy az Kelet-Európában gyakran megesik, Bahtyin élete jelentős részében a mordóviai Szaranszkba „száműzve” tevékenykedett, szinte elfeledve a periférián, kortársai nem vettek róla tudomást, már 70 éves kora után „vitték fel” Moszkvába, és életműve csak utolsó éveiben, és főleg halála után nyert elismerést, méltó helyet az irodalomtörténetben, filozófiában.

Ez az ember könyvében a távoli, erdős Mordóviából (és Tver környékéről) valójában a koraújkori, újkori európai kultúrtörténet elegáns, nagyvonalú de elmélyült, sziporkázó összefoglalását adja. Különös módon az a történeti koncepció, amit Bahtyin felvázol, nagyban emlékeztet arra amit Németh László írt a Kisebbségben című nagy vihart kavart tanulmányában, előbbi persze mellőzi a magyar szerző művében fellelhető bántó faji etűdöket.

Közös viszont a felvilágosodás-kritika, amit Bahtyin értelemszerűen jobban dokumentálva vezet fel művében. Emlékeztetőül: Németh László szerint a 18. század második fele a magyar kultúra romlásának ideje, a pesti (főleg sváb) neofita magyarkodó értelmiség, meg úgy általában az újkeletű, idegen gyökerű értelmiség átvette a kultúra, az irodalom irányítását; s nemcsak hogy „átvette”, hanem Pest központtal ő maga alkotta meg az új elit kultúra intézményrendszerét, eszközeit és technikáit. Az új értelmiség műve a magyar népi nyelvet eltorzító „nyelvújítás” (Móricz és Németh is megjegyzi, hogy a 18. század előtti magyar nyelv mennyivel szebb, természetesebb, elegánsabb volt, mint Kazinczyék „virágnyelve”, amiről egyébként valóban bárki meggyőződhet, aki régi magyar irodalmat olvas), aminek révén a bennszülötteknek éppen úgy tanulniuk kellett az új magyar nyelvet, mint az újaknak; az a történelemszemlélet, miszerint minden, ami Kazinczy előtt volt, az elmaradott és sötét; és ekkor vált Magyarország is kulturális értelemben egyközpontúvá (Pest) a korábbi sokközpontúság (Debrecen, Patak, Kolozsvár, Kassa stb.) helyett.

Bahtyinnál is hasonló értelmiség-kritika jelenik meg. Francois Rabelais (1490 k.– 1553) a 16. század ünnepelt írója volt a kortárs „elit” és „köznép” számára is. A kortárs alkotóknak pedig iránytűként szolgált Rabelais művészete. A 17-18. század kritikája azonban már inkább negatívan és egyre negatívabban ítélte meg Rabelais „alpári,” túlzottan testinek tartott munkásságát. Ennek oka, hogy a Rabelais által is képviselt groteszket, ünnepi, vásári, komédiás, „karneváli irodalmat” a 17-18. századi irodalomkritika száműzte az új elit kultúrából. Ez összefüggésben van a 17-18. században az államok megerősödésével, az ünnepek elállamiasodásával, az ünnepek állami kisajátításával, vagyis azzal, hogy az „ünnep” az ember és ember közé hierarchikus gátakat emelő állam reprezentációjává változott; legalábbis tehát az új elitkultúra szintjén az ünnepből kiszorult a groteszk, a nevetés. De nemcsak az ünnepből szorult ki, hanem általában véve az elitkultúrából is.

A 17-18. századi kritikusok számára Rabelais csak egy afféle bohém tollforgató, jobb esetben, Voltaire szerint már csak egy durva, faragatlan, részeges, mocskos és unalmas hőzöngő, akit komoly ember figyelemre sem méltat.

Az e véleményeket megfogalmazók semmit nem értettek meg Rabelais művészetéből, állítja Bahtyin. Saját koruk világlátását tükrözték vissza, amelyben a nevetés, a groteszk a priori nem lehet az elit kultúra része. Holott egészen a 17-18. századig, egészen az antikvitástól kezdve (lásd pl. Demokritoszt, a nevető filozófust), az új elit kultúra megjelenéséig a nevetés a világ megismerésének egyik fontos eszköze – a nevetés világlátás. A nevetés, a groteszk éppen komoly, mint a komolyság. A 17. századtól úgy tartották az elit kultúra képviselői, hogy ami komoly, az nem lehet nevetséges. A groteszk és nevetés az alacsony, hitvány, „vásári” kultúra ismérve.

Ebben az értelemben az 17-18. századi új elit kultúra a korai keresztény aszketizmushoz tért vissza, ami a nevetést bűnnek tartotta, és úgy vélte, a komolyság lehet a világlátás egyetlen kifejező eszköze (Tertullianus, Aranyszájú Szent János – utóbbi szerint a nevetés a sátán műve). Holott a nevetés, a nevetés kultúrája a szabadság kifejeződése. Ahogy Bahtyin írta: „Szerfölött érdekes lenne megírni a nevetés történetét. A templomban; a palotában; a fronton, az ügyosztály vezetője, a főnök vagy a német megszálló előtt senki nem nevet. A röghözkötött szolgák nem nevethetnek a földesúr előtt. Csak az egyenlőek nevethetnek egymás között.” Ezért a NEVETÉS = SZABADSÁG.

A 9-10. században „rehabilitálódott” a nevetés, a groteszk, a vidámság, amiről a középkori európai irodalom különböző művei tanúskodnak az egekben lakomázó Krisztusról, a folyamatosan részeges pápáról és főpapokról stb. Ezek a komikus szövegek nem éppen „antifeudálisak”, bizonyos fokú elismerés is érezhető bennük a hedonizmus iránt (pl. a 12. századi „szeretők zsinatáról” szóló elbeszélésben, melyben a nők azt állítják, a papok jobb szeretők mint a lovagok). A papokat kigúnyoló középkori szimpozionok nemcsak „társadalomkritikák”, de a szabadság megnyilvánulásai is.

A 16. század a nevetés kultúrájának csúcspontja. Mindez a racionalizmus (Descartes) koráig. Az új korszak, a racionalizmus és a klasszicizmus imádata az autoriter komolyságot vitte diadalra. Vagyis mentálisan éppen a középkor kultúráját hozta vissza, bár annak meghaladását, sőt, tagadását hirdette. A 17-18. század, az empirizmus és tipizálás kora új világmodell születését hozta. Ebben a világmodellben pedig Rabelaist már nem értették, a vad  16. század gyermekének tartották.

Rabelais a SZABADSÁG írója. Mentes mindenféle kötöttségtől, de intellektuálisan színvonalas: műve enciklopédikus jellegű, mindenre kiterjedő tudást közvetítő. Nyelvi értelemben forradalmi, nemcsak először írt le, hanem első alkalommal rakott kontextusba és „terjesztett” szavakat, melyek addig csak lokális nyelvjárási szinten léteztek. Mindez persze összefügg azzal, hogy a reformáció a nyelvváltás kora. Az európai kultúra történetében ez az egyetlen korszak, amikor radikális nyelvváltás történt (az irodalomban), s amikor a latin halott nyelvvé vált, mert a modern élő nyelvek kiszorították őt. Ez a kor, a 16. század, a reformáció kora a nyelvi szabadság ideje, nemcsak a nagy földrajzi, de a nagy nyelvi felfedezések kora is. Minden addigi létező hierarchia és kötöttség eltűnt az írott nyelvből, leomlottak a határok a megengedett és tiltott között, és ennek a kifejezője volt Rabelais művészete is.

S valóban, a reformáció kora Magyarországon is elementáris erejű kulturális robbanást hozott, addig példátlanul kiterjedt magyar NÉPI irodalommal (legyen az Szerémi György vagy Heltai Gáspár).

Mihail Bahtyin a nevetés kultúrájának elméletével a szabadság egy koncepcióját is felvázolta. Érdekes, ha a szabadság filozófiája kerül szóba, milyen sok érdekes gondolatot találunk éppen az oroszoknál…

(https://nepibaloldal.blog.hu/2018/10/07/europarol_mordoviabol)