A Kalasnyikov-ügy. Magyarország szerepe Jugoszlávia felbomlásában

Kiskunhalas, 1991, a Jugoszláviába vezető 53-as úton

1990 januárban a horvát és szlovén képviselők távozásával és a politikai pluralizmust lehetővé tevő alkotmánymódosítással a Jugoszláv Kommunista Párt elveszítette állampárt jellegét és a Jugoszlávia egésze feletti kontrollt. Ekkor (is) már Koszovóban zavargások zajlottak, tavasszal Szlovéniában és Horvátországban az új, szabad választások az ellenzéki/nemzeti erők győzelmét hozták.

A fiatal, alig néhány hónapos Magyar Köztársaság geopolitikai értelemben abban volt érdekelt, hogy a déli határainál terpeszkedő nagy és vöröscsillagos Jugoszlávia szétessen több kisebb államra.

A budapesti új jobboldali kormány azonnal és egyértelműen le is tette a voksát: júniusban magyar főkonzulátus nyílt Zágrábban. Jugoszlávia várható szétesése a háború rémképét vetítette előre: a szerb államfő Milosevics kijelentése szerint határmódosításra lesz szükség, ha az ország szétesik, hiszen Horvátországban és Boszniában nagyszámú szerb kisebbség él(t). Horvátországban elég kemény horvát nacionalista kurzus kezdődött az új elnök Franjo Tudjman vezetésével (az új horvát hatalom egyik első intézkedése az volt, hogy kivették a horvát alkotmányból azt a passzust, miszerint Horvátország a horvátok és a szerbek állama). A horvátországi szerbek joggal tekintettek bizalmatlanul az új, nacionalista horvát hatalomra (augusztusban a „rönkforradalom” idején gyakorlatilag elbarikádozták a szerbek lakta Krajinát), a horvátok pedig joggal gondolhatták, hogy a függetlenség kivívása nem lesz egyszerű, békés folyamat. A zágrábi vezetés titkos tárgyalásokat kezdett több országgal is arról, hogy fegyvereket szerezne be. Tapogatóztak Izraelnél, a Szovjetunióban, de elutasításra találtak. Csak (?) a magyar kormány volt olyan merész, hogy belement a titkos bizniszbe. Szeptemberben Szokai Imre külügyi államtitkár titkos tárgyalásokat folytatott Zágrábban az esetleges fegyverszállításokról. Október 11-én pedig már meg is indult az első titkos magyar fegyverszállítmány Horvátországba (Jugoszláviába). Kalasnyikov gépkarabélyokról volt szó, a Munkásőrség egykori fegyvereiről – melyek most a (jugoszláv törvények szerint illegálisan) szervezkedő horvát fegyveresek kezébe kerültek.

A jugoszláv hírszerzés természetesen értesült a dologról, s Veljko Kadijevics jugoszláv nemzetvédelmi miniszter októberben levélben kért magyarázatot Für Lajos magyar honvédelmi minisztertől a Horvátországba irányuló magyar fegyverszállításokról. Für Lajos válaszlevelében úgy tett, mint aki nem tud nem semmiről, de október 31-én Magyarország mégis leállította a Horvátországba (Jugoszláviába) irányuló titkos fegyverszállításokat. November elején folytatódott az adok-kapok, Kadijevics több levélben kérte számon a magyarokat, Für, a magyar kormány tagadott. Az év végi jugoszláviai választások, a szlovéniai függetlenségi népszavazás kicsit háttérbe szorította a Kalasnyikov-ügyet, ami azonban 1991 elején újult erővel került felszínre. A budapesti kormány továbbra is tagadott, majd hirtelen február elején mégiscsak beismerte, hogy fegyvereket szállított Horvátországba, de a magyar álláspont szerint a dolog teljesen rendben volt (álnaiv a kérdés: akkor miért kellett hónapokon át tagadni?). Ezután még egy csavar a történetben, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter azt állította a jugoszláv nagykövetnek, hogy a magyar kormány semmit nem tudott a Horvátországba szállított kalasnyikovokról, tehát arról, hogy Magyarország területéről ezrével juttatnak át fegyvereket egy másik országba…

1991. február 7-én Miklós Tibor, a Technika Külkereskedelmi Vállalat igazgatója a Népszabadságnak adott interjúban azt mondta, hogy tavaly októberben Kovács Péter ezredes adott utasítást 30 000 kalasnyikov Horvátországba szállítására. Az ügylet Boross Péter, Raffay Ernő, Bogár László államtitkárok tudtával történt. Miklós azt állította, hogy október 12-én figyelmeztette Borosst, állítsák le a szállítmányozást. Október 31-én érkezett utasítás a fegyverszállítás leállítására, ekkorra már 10 000 géppisztoly került át horvát területre.  

A magyar kormány tehát nyilvánvalóan hazudodozott és titkolózott, de nem is nagyon tehetett mást. Az Antall-kormány a tűzzel játszott, amikor úgy döntött, hogy a polgárháborús szakadék szélén imbolygó – de Magyarországnál jelentősebb katonai erővel rendelkező – Jugoszláviának ad egy erős lökést a mélység irányába, és felfegyverzi a jugoszláv szempontból nézve szeparatista horvátokat. S ne feledjük, mindez még azelőtt történt, hogy Horvátország egyáltalán kikiáltotta volna a függetlenségét.

Nem sokkal ezután Szabadkán magyarellenes feliratok jelennek meg. Talán az 1991-es barcsi bombázás is egyfajta bosszú lehetett Magyarországnak a kalasnyikov-ügyért, és elrettentő figyelmeztetés az esetleges további lépésektől.

A magyar munkásőr-kalasnyikovokkal felszerelt horvát fegyveresek nekilátnak elüldözni a szerbeket, már 1991 tavaszán mintegy húszezer szerb menekült érkezik a Vajdaságba Horvátországból. Eközben a fősodratú nyugati (és magyar) propagandamédia egyértelműen a horvátok (és szlovének) mellett kampányolt, a két jugoszláv köztársaságot a belgrádi agresszió áldozatának feltüntetve – miután a Jugoszláv Néphadsereg igyekezett beavatkozni a horvátok és a szerbek viszályába, vagy semleges jelleggel, de akár a szerbek ellen (mint például a krajinai horvát többségű településen, Kijevóban), de később, 1991 második felétől már valóban úgy, hogy fegyvereket juttatott a szerbeknek (a jugoszláv hadsereget ekkor már tömegesen hagyták el a horvátok és a szlovének, és egyre inkább szerb hadsereggé változott).

Ekkorra már a Milosevics elnök vezette Szerbia is Jugoszlávia ellen játszott, Tudjman horvát elnökkel közösen támadták a szövetségi kormányt. Március végén fegyveres összecsapások robbannak ki a Plitvicei tavaknál és Vukovár környékén a szerb és horvát fegyveresek között. A krajinai szerb települések sorra kiáltják ki, hogy kiszakadnak Horvátországból, amit Zágráb természetesen nem ismer el. Budapest nyilvánvalóan Zágrábot támogatja, amit jelez Franjo Tudjman magyarországi látogatása 1991 áprilisában. 1991 tavaszán Horvátország napról napra sodródik bele a háborúba: Krajinában a Belgrád által is támogatott szerb fegyveresek átveszik az ellenőrzést, népszavazást tartanak arról, hogy a terület Szerbiához csatlakozna; Tudjman a szerbek ellen szónokol; Zadarban szerbellenes pogrom zajlik; május 19-én Horvátországban is a függetlenségi népszavazás óriási többséggel az önállóság mellett voksol; Horvátország nem szerb fegyveresek által ellenőrzött részeiről tömegesen üldözik el a szerbeket, a szövetségi kormány tehetetlenül vergődik… Miután június 25-én Szlovénia és Horvátország kikiáltja függetlenségét, a Jugoszláv Néphadsereg katonai akciót kezd Szlovénia ellen. A dicstelen „tíznapos háború” nemcsak a szlovének bátor ellenállása miatt végződött a szövetségi hadsereg vereségével, hanem legfőképpen azért, mert a jugoszláv hadsereg maradványai a hadjárat közben olvadtak szét. A szövetségi államért már nem nagyon akartak harcolni (milyen állam az, amelynek hadserege a saját országát bombázza?), a jugoszláv katonák tömegesen adták meg magukat, vagy éppen álltak át a szlovének oldalára…

Júliusban teljes intenzitással zajlanak a horvát-szerb összetűzések Eszék, Sisak, Sibenik, Glina, Vukovár környékén, és a jugoszláv hadsereg immáron szerb hadsereg. A frontvonalak megmerevednek, Horvátország majd csak 1995 nyarán „szabadítja fel” a szerb lakosságű Krajinát, ami a gyakorlatban az ott élő szerbek tömeges elüldözését vonja maga után. A krajinai táj a mai napig vérző sebként, háborús romövezetként éktelenkedik Plitvice és Knin között (ahová nem nagyon jutnak el turisták).

A magyar kalasnyikovok fontos szerepet játszottak abban, hogy Jugoszláviában polgárháború tört ki, vagyis hogy Horvátország sikerrel vívhatta meg függetlenségi harcát – bár a horvátok nyilván nagy számban zsákmányoltak a jugoszláv laktanyákból is fegyvereket. Budapestről adtak egy szép nagy lökést a szakadék szélén haláltáncot járó Jugoszláviának. Nagyon veszélyes és kockázatos lépés volt, de végül sikerrel járt, és akárhogy is nézzük, siker ez az inkább  kudarcokban bővelkedő magyar külpolitika történetében.