1956 után az egykori „ávósok” jelentős része a kultúra területére került át, „parkolópályára”. A politikai, és gazdasági kulcspozíciókat lassan egy új, népi származású elit foglalta el. A politika és a gazdaság persze alap egy ország működtetése szempontjából, de az igazán fontos és hosszabb távon meghatározó mégis a kultúra.
Ezen „félreállított” egykori állambiztonsági emberek közé tartozott az íróvá avanzsált Berkesi András, és a Kádár-rendszer nagyhatalmú könyvkiadója, Kardos György. Berkesi az 1960-as, 1980-as évek egyik legnépszerűbb írója volt Magyarországon. Ismeretségi körömben, családtagjaim között nem nagyon van olyan, akiknél a könyvespolcon ne lett volna Berkesi-könyv. Persze akkor nekünk fogalmunk se volt róla, hogy ki az a Berkesi, legfeljebb csak a hülye könyvcímen szórakoztunk (Akik nyáron is fáztak).
Berkesi nem pusztán krimiket, hanem valódi kémregényeket írt, felhasználva korábbi szakmája tapasztalatait, beleszőve könyveibe az elhárítómunka különböző fogásait. Figyelemre méltó, hogy ezek a könyvek valóban népszerűek voltak a szocialista Magyarországon, nem túlzás azt állítani, hogy sok százezer ember falta ezeket a lapokat – egyben megismerkedve a kémelhárítás és hírszerzés fortélyaival. Ezeknek a könyveknek természetesen meghatározott politikai háttere is volt, amiben, mondjuk úgy, a „jó fiúk” a Magyar Népköztársaság védelmezői voltak, a „rossz fiúk” pedig a szeretett hazánk és a népi demokrácia ellen áskálódók. Feltételezem, hogy a Berkesi-könyvek sikeréhez az is hozzájárult, hogy ezekben a regényekben eléggé nyíltan megjelent a szex, az erotika (ami persze kicsit a kor tükre is).
Berkesi (és Kardos) egyik első könyve az 1958-ban írt Kopjások volt. A könyv számos kiadást megélt, és az 1970-es években még film készült róla. A Kopjások alapszüzséje igaz történetre épül, azon horthysta-antikommunista, egykori katonatisztekből álló szervezetről van szó (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége), amely külföldi bázisairól (Münchenből) a második világháború után diverzáns akciókat szervezett hazánk ellen.
A regény főszereplője bizonyos Rajnay Ákos (a történet szerint erdélyi származású), aki a két világháború között létrehozott ún. Kopjások fedőnevű szervezet egyik vezetője. Ennek a mélyfedésben levő titkos szervezetnek az a feladata, hogy különböző diverzáns akciókat hajtson végre a Magyarországgal szomszédos államokban, Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában. Rajnay történetét az NSZK-ból kicsempészett naplója alapján ismerhetjük meg.
A korabeli hivatalos környezet azt diktálta, hogy Rajnay Ákos legyen a rosszfiú ebben a történetben. Rajnay kegyetlen manipulátor, intrikus, bábjátékosként mozgatja az embereket. Ha kell, hidegvérrel legyilkoltatja ellenfeleit. Mégis, Rajnay alakja nem csak a gonosz archetípusa. Feltáródnak motivációi, őrlődései, gyengéi. Olyasmi szeretve gyűlölt alakká válhat az olvasó szemében, mint Jockey (J. R.) a Dallasban. Rajnay végül is ízléses, stílusos ember. Merész, kalandvágyó. Kimondottan jómódú, „tud élni.” Magas fizetés, saját gépkocsi, zuglói villa, előkelő feleség, két gyerek. Noha a történet szerint nem egy szépség, mégis szeretők sokasága fordul meg karjaiban. Ha kell neki egy nő, utánamegy és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Hozzá képest a rá vadászó kommunista rendőrök karótnyelt, sótlan, szürke emberek. Ebben az összehasonlításban szinte elkerülhetetlen, hogy az olvasó ne kezdjen el – minden gaztette ellenére – bizonyos szimpátiát érezni Rajnay iránt. Berkesi és Kardos regénye tehát bonyolultabb annál, hogy egyszerűen sematikus ábrázolásnak lehessen tekinteni.
Rajnay ráadásul hazafias ügyön munkálkodik, a Trianonban megcsonkított ország sebeit igyekszik gyógyítgatni. A regényben ez a tevékenysége inkább semleges tónusban kerül bemutatásra (a horvát függetlenségi mozgalom szítása, a Magyarország elleni csehszlovák kémtevékenység bemutatása), az igazi gonosztettnek a kommunisták és baloldaliak üldözése minősül. Elterjedt nézet, hogy a Kádár-rendszerben tabu volt Trianon. A majd tucatszor utánnyomott Kopjások mintha erre cáfolna rá (persze, a nyílt irredentizmus tilos volt Magyarországon 1989 előtt). Ebben a könyvben az olvasó sajátos történelmi tablót kap Magyarországról 1918-tól 1958-ig. Trianon, a revízió, a zsidókérdés, a Horthy-rendszer egésze a kor aktív szereplőinek gondolataiba adva és nyíltan jelenik meg, ami azért mégiscsak egyfajta dialógus. Kritikus megjegyzések olvashatók a Rákosi-rendszer tekintetében, és persze a regény („hivatalosan”) az 1956 utáni új Magyarországba vetett hitet jeleníti meg. A mű utolsó soraiban ez a pábeszéd olvasható, amikor a regény két szereplője a Gellért-hegyről szemléli az alattuk fekvő Budapestet:
- Csak egy dolgon csodálkozom, Miklós. Mikor elmentem, még 1949-ben, több volt a kivilágított vörös csillag.
A férfi megállt, lenézett a városra.
- Igaza van, Mária. Kisebb a dekoráció, kevesebb a vörös csillag. De sokkal fényesebben ragyognak.
Az meg az olvasó dolga lesz, hogy szimpátiájával osztja-e a hivatalosan elvárt nézőpontot – hiszen a könyv kétféle narratívát tartalmaz. Szóval, ebben az értelemben a Kopjások egy bátor, és az olvasó szabadságát tiszteletben tartó könyv.