1987 januárja nagy havat hozott Halason is. De mást is, maga Isaura, azaz Lucelia Santos brazil színésznő látogatott el Kiskunhalasra! A brazil tévésorozat, a Rabszolgasors hőse helikopteren érkezett közénk (én akkor az ÁMK-ban voltam kisiskolás, emlékszem, hogy óra közben az ablakhoz rohantunk, amikor megláttuk az égen a helikoptert, jön Isaura!). A művésznőt Szabó Károly tanácselnök fogadta (miközben a Városháza előtt rajongók tömege várta, hogy csak egy pillantást vethessen Isaurára), majd megtekintette a Kötöttárugyárat (a szocialista világban termelési üzemeket mutogattak a vendégeknek) és a Csipkeházat. Csipkét kapott, majd elrepült. Az 1980-as (és majd az 1990-es) évek a televíziózás aranykora volt. Soha olyan hatalma nem volt a televíziónak, mint ebben a bő két évtizedben. Tulajdonképpen csak az számított igazán, amit/akit bemutattak a tévében. A televízió a világ legmanipulatívabb tömegtájékoztatási eszköze, gyakorlatilag a visszacsatolás teljes hiánya nélkül. A televízió ereje hatványozottabbá válik, ha csak egy vagy két csatorna van, mint a korabeli Magyarországon. Nyilvánvaló, hogy a Rabszolgasors című brazil tévésorozat is csak azért válhatott olyan népszerűvé Magyarországon 1986-tól, mert mást nem mutattak… Viszont „Isaura” látogatása a Kiskunhalas iránt megnyilvánuló megkülönböztetett figyelmet is jelezte, azt, hogy a várost „méltónak” találták arra, hogy egy kiemeltnek mondható vendégnek mutogassák.
Szintén nagy befolyása volt akkor még a papírlapoknak. Áprilisban, a „felszabadulás” ünnepére időzítve jelent meg a Halasi Tükör kéthetilap, amely rövidesen monopolhelyzetű kiadvánnyá vált a halasi közönség számára. Szabó Miklós, a városi pártbizottság titkára köszöntötte az első számban az olvasót. „Az olvasó pedig tekintse egyfajta demokratikus fórumnak e lapot.” Valóban kritikus szellemmel indul a halasi sajtót a következő évtizedekben meghatározó lap: zsúfoltság az SZTK-ban, piszkosak a parkok, de Posztobányi László személyes-patrióta jellegű írást közöl a „három tavaszról” – 1848, 1919, 1945, és azok pozitív hatásairól a magyar nemzet szempontjából. Április 4-én „Kiskunhalas politikai és társadalmi szerveinek fegyveres testületeinek, valamint üzemeinek és intézményeinek vezetői, képviselői megkoszorúzzák a Szovjet Hősi Emlékművet.” – most utoljára.
1987-ben szépen felújítják a Béke utca 30. számú ingatlant a Tabánban, az erdészet központját. A 1980-as évek vége felé már az lett a módi, hogy felújítják a régi házakat, nem az, hogy elpusztítják őket.
Februárban 84 éves korában meghalt Zsigray Julianna írónő. A régi idők krónikása volt ő, talán kicsit idegenül nézte a teljesen átalakuló várost, ahová csak az 1960-as években költözött, dehát ezzel minden idős nemzedék így van. Jönnek a fiatalok és megteremtik a maguk világát, aztán az is elvész, és a következő generáció ismét újragondolja a teret és időt amelyben él – már ha van következő generáció.
Tavasszal elkészült a felújított Végh-kúria, nyár elején a vasúti felüljáró. Majd még a nyáron az új tűzoltólaktanya a Sóstó mellett, és az ÁMK új szárnya. Június 24-én jelenik meg a Halasi Hírekben Hajós Teréz szentimentális visszatekintése az elveszett, régi Halasról (Gyökereink). A rövid szövegen átüt nemcsak a nosztalgia, hanem némi keserűség is, látva a megújult, „modernizált” Kossuth utcát. Érdemes egészében idézni a szép írást: „Most érkeztem. Minden érzékszervemmel, minden idegszálammal a gyermekkor törékeny emlékeit vigyázom.
Eleinte – hazatéréseim kezdetén – minden ismerősöm a messzi világokból érkező vándort üdvözölte bennem öleléssel, hátbaveregetéssel. Úgy árasztottak el apró pletykákkal és porkavaró hírekkel, mintha összefogtak volna lelkem megmentésére, hogy bármikor megelégelvén a komisz idegent, zökkenő nélkül illeszkedjem vissza üresen tátongó helyemre.
Később, évek múltán rövidültek s üresedtek a lelkendező üdvözlések, mígnem összetalálkoztam az első töprengőn összehúzott szemréssel, s az elsőt követte a többi. Hozzá kellett szoknom, hogy hazalátogatva háborítatlanul kóborolhatok a városban, ismerős arcok helyett idegen kölyköket, máshol is föllelhető, egyenszatyrokat cipelő egyenasszonyokat, munkába siető napi gondjaikba merülő idegen embereket kerülget a tekintetem. Már nem kutatom a Kossuth utca lombsátoros árnyait, nincsenek azok sem. Széles szalagként fut végig a városon a megújult főutca büszkén mutogatva a tv-ben megcsodált sajátos házait, taréjos tetőablakait, muskátlis erkélyeit. Lassan úgy járok – ha nem vigyázok – mint kilencvenéves nagyanyám, ki alig-alig merészkedik ki évek óta a házból, s ha mégis, hát eltéved a változó, a megújulásban is arcát kereső városban.
Kettőnk emlékőrizte városképe között anyám a híd, ki még őrzi az én mezítlábas korom mellett a sajátját is, sőt nagyanyám hajdani meséiből néhány elmosodótt képet a századforduló Halasáról is. Ha a formálódó, alakuló település egy-egy újabb létesítményéről ad hírt, a pontos helymeghatározás előbb-utóbb varázslatos múltidézéssé válik.
Jó lenne a több nemzedéknyi emlékezetet megőriznem.” E sorokat olvasva az ember szinte visszakívánja a régi Kossuth utcát, lombsátras árnyaival, dohszagot árasztó falaival…
1987-ben átalakulás következik be a KISZ-ben is. Május végén lemond Mester Sándor KISZ-titkár, helyét az 1959-ben Csongrádon született Gyovai István (2010 – 2014 között majd Kiskunhalas polgármestere lesz) foglalja el.
Augusztus 19-én interjút közöl a Halasi Tükör Tóth Istvánné országgyűlési képviselővel. Szerinte csak három szűk esztendőt kell még kibírni. „Kicsit talán elszaladt velünk a ló. Most jól élünk és… Én annyi emberrel találkozom, aki nem tudja miért veszi fel a fizetését. Jól hangzású beosztások vannak, meg óriási irodahodályok, elegáns nemtudommik, és semmi, de semmi nincs mögötte. Duma van mögötte, áltekintély, meg hazudott érdem.” Elhízott bürokratikus apparátus, ingyenélő „irodisták” vesznek fel jó fizetéseket…
Folytatódott a Fehértó kálváriája. A nemrég még majd 4 kilométer hosszú, 1 kilométer széles tó területe összezsugorodott,a víz csak bokáig ér. Ígéretek vannak szép számmal (mint korábban láttuk), de valójában semmi nem történik. A tó haldoklik, és meg is fog halni, ami ma van, szánalmas – és csak az emberi beavatkozás révén megőrzött – maradványa az egykor nagy vízfelületnek. A Sóstót viszont tömegek lepik el a nyári kánikulában.
Év vége felé már arról szólnak a hírek, hogy bajban vannak a nagyvállalatok, a Ganz-MÁVAG, a TEXCOOP, a nemrég még fényes sikerekről beszámoló üzemek veszteségesek, a szocialista országok pénzügyi válságával szűkülnek a piacok, a nyugati piacra meg nem olyan könnyű kijutni a geopolitikai helyzet miatt.
Ezek a változás első, de csalhatatlan jelei. 1987 volt az utolsó „békés év”, 1988-ban már valóban megbomlanak a régi struktúrák politikai és gazdasági szinten is. Megkezdődik a rendszerváltás.