1988 elején elkészült a Mátyás téri lakókomplexum szép, ízléses („nyugatias”) házakkal. A felújított vasútállomás is ebben az évben kerül átadásra. A Kossuth utca átalakításának egyik záróakkordjaként lebontják a Központi Óvodát, kivágják az ott lévő levő szép fákat, a terület azóta is bántóan üres, jelenleg parkolásra használják. Június 23-án városunk Hild-érmet kapott, elismerést nyert tehát a belváros teljes átépítése, melynek során, mint láttuk, valóban születtek elismerésre méltó, szép épületek, szemet gyönyörködtetően megújultak utcák (Jósika utca, Mátyás tér, a Kossuth utca déli oldala), de kevésbé látványos elemei is születtek (a Kossuth utca északi oldalán húzódó szürke panelsor).
Az 1987-ben indult Halasi Tükör a nagyvállalatok, a Vízmű, az Állami Gazdaság, a Barnevál, a Vörös Október TSZ, a KUNÉP, a Papíripari Vállalat, és a Városi Tanács kétheti lapja. A szerkesztőbizottság vezetője Földi Lajos, aki, amikor 1992-től meredeken jobboldalivá válik a Halasi Tükör, szintén részt vesz a kommunistaellenes „boszorkányüldözésben.” Most viszont még jól jön a nagyvállalatok pénze. A felelős szerkesztő Hámori Zoltán, aki a Halasi Hírek egyik fő munkatársa volt. Később Földihöz hasonló pályát jár be. Szóval, a Halasi Tükör a nagyvállalatok pénzén jelenik meg, s az egész lapra általában jellemző a munkavállalók világának megjelenítése. Minden lapszámban viszonylag terjedelmes beszámoló olvasható valamely „dolgozó ember” (a bognár, az asztalos, az esztergályos, a pék stb.) életéről és munkájáról. Közben megindulnak az első sikeres magánvállalkozások is, melyekkel szintén foglalkozik az „egyszerű emberek” életét bemutató lap. A rendszerváltás korszaka a hagyományos média fénykora is. A lényegében visszacsatolás nélküli rádió, tévé, a nyomtatott sajtó pozícióit még nem fenyegeti az akkor még nem is létező, interaktív internet. Ugyanakkor évtizedes cenzúra és elhallgatások után az 1980-as évek végén valóban régóta nem észlelt, alkalmasint példátlanul nagy szabadság nyílt meg egyszerre. Mint minden nagy időben, a mintaadó magatartás a nonkonformizmus volt. Régóta elhallgatott fájdalmak és érzések is a felszínre tolultak, de a sérelmek panaszos hangjait ekkor még elnyelte az új várakozás és optimizmus lendülete. A pillanatot uraló újságírók viszont részeg bódulatukban tévesen úgy érezhették, és érezték is, hogy ők az igazi hatalom birtokosai, tőlük függ siker és kudarc, bukás és felemelkedés, múlt, jelen és jövő.
Ebben az évben az a megtiszteltetés éri Balogh István révén városunkat, hogy halasi résztvevője is lehet az 1988-as egyiptomi csillagászati expedíciónak. A nagyvállalatok, a Ganz és a KUNÉP 10-10 ezer forinttal támogatta Baloghot az útra.
1988. október 28-án Pozsgay Imre államminiszterrel jelenik meg interjú a Halasi Tükörben. Pozsgay ekkor már nyíltan beszélt a szocialista rendszer lebontásáról. Szerinte az ország teljes körű válságba került, utat tévesztettünk. Akkor még az emberek jelentős része nem érezte a bőrén, hogy baj lenne, válságról a politikai és médiaelit beszélt, hogy ezzel is megalapozza a rendszer megváltoztatását. Pozsgay amúgy bölcs dolgokat is mondott az interjúban: „ez a nép – megtanultuk már, meg saját tapasztalatunk is van – inaszakadtáig képes dolgozni, ha értelmét látja, viszont azonnal amerikázni kezd, ha nem látja értelmét az erőfeszítésnek.” Továbbá: „A demokrácia nem gyógyszer vagy ráolvasás, hanem intézményi működés…” Az államminiszter szerint további reformokra, liberalizációra van szükség, a vállalatok felszabadítására az állami „diktátum” alól. Most véget ér egy, a korábbiakban meglevő „közmegegyezéses állapot”, megosztottság, konfliktusok jönnek – vetíti előre a borús jövőt Pozsgay. Növekedni fog a munkanélküliség, lehet, hogy lesznek akik érdem nélkül gazdaggá válnak, mások meg elszegényednek. „A veszteségek finanszírozásának ideje lejárt.” Kemény, világos beszéd. Mögöttünk a békés, építő, de a továbbiakban finanszírozhatatlan múlt, előttünk a munkanélküliség, konfliktusok a jövedelmi-társadalmi különbségek megnövekedése. Vagyis a korábbi rendszer véget ért (a Kádár-rendszer 1988 májusában, a főtitkár felfelé buktatásával, nominális MSZMP elnökké való kinevezésével valóban véget ért).
1988 végére a Halasi Tükör „irányelvei” is jelentősen módosultak. Az év elején a lap még „munkásújság” volt (mint láttuk, az „egyszerű emberek” fóruma), „rendszerhű” szellemmel, év végén, összhangban az országszerte bekövetkezett változásokkal, már sokkal közéletibb jellegű, de könnyedebb, és a piaci igényeket figyelembe vevő is (év vége felé például megjelennek a meztelen nőket ábrázoló vicces képek is a lapban).
Még 1988-ban is nőtt kicsit Halas népessége. Magában a városban 373 gyerek született, 366 fő halt meg. Aztán jött 1989.
A Halasi Tükör 1989. évi első számában (január 6.) érdekes interjú olvasható Szemerédi Lászlóval, az 1984-ben átadott pazar épületű ÁMK igazgatójával. Az igazgató elmondja, az ÁMK halasi beruházásként valósult meg, a megye alig adott segítséget (lokálpatriotizmus). Nagyon érdekes, hogy az igazgató úgy beszél ebben az interjúban, mint egy igazi menedzser, aki nagy gonddal és professzionalizmussal vezeti az által vezetett, teljesen új típusú intézményt, amely nemcsak iskola, de igazi kulturális-közéleti központ is akar lenni. Mérhető optimizmus és hit van ebben az interjúban, hogy egy új, jobb világ épül, és mi leszünk az új világ az építői, és igenis érdemes ezt a világot építeni egy olyan lokális kis közösségben is, mint Halas. Érdemes ebbe a mikroközegbe energiáinkat és legjobb éveinket belefektetni.
A változásokat jelzi, hogy 1989-ben eltávolították a városközpontból az 1919-es mártírok emlékművét (a mai és korábbi országzászló helyén). A városlakók egy csoportja felháborodva, és talán némi félelemmel nyílt levelet írt, magyarázatot várva: „Miért kellett lebontani az emlékművet? Mi volt az alapvető nézet, mely egy ilyen megszokott és központi helyen álló neves emlékművet lerombolt...” Vagyis elkezdődött – az emberek megkérdezése nélkül – a kommunista emlékművek eltávolítása Kiskunhalas belvárosából, ugyanúgy, mint ahogy a kommunista hatalom is önkényesen rombolt és emelt emlékműveket.
1989 januárban véget ért Kiskunhalas belvárosának évekig tartó (sőt, évtizedes távlatokat felölelő) rekonstrukciója. A Halasi Tükör január 20-án Elmentek az építők című keserédes vezércikkében köszönti a munkásokat és munkájukat. Bizony jó, hogy sok család új lakást kapott az 1970-es évek óta tartó nagy lakásépítkezések során: „egészséges lakáshoz jutott több ezer család. Örültünk a száraz és világos otthonoknak, igyekeztünk gyorsan elfelejteni az ágyrajárás, az albérlet, azaz az otthonnélküliség gyötrelmeit.” S bár haragudtunk, amikor csőtörés volt, vagy leszakadt a tapéta, szomorkodhatnak a kocsmák, eltűntek a betonkeverők, a munkásbódék, csendesek a reggelek. „Reméljük rövidesen visszatérnek sokkal szervezettebb munkával és lelkiismeretesebb hozzáállással.” Soha többé nem fognak visszatérni. Halason 1989-cel nagyjából véget értek a nagy építkezések, s bár az 1990-es évek elején is lesznek még látványosabb beruházások (Bibó gimnázium, külvárosi utcák aszfaltozása), ez részben még az 1980-as évek inerciájából adódott.
Február 15-én a Halasi Hírekben Pajor Kálmán, a Sóstó-Fürdő Idegenforgalmi Kft. vezetője panaszkodik. Azt mondja, 1945 után a régi Sóstót tönkretették, s bár az 1970-es évektől történtek ugyan fejlesztések, de nem elégséges mértékben, pedig „a közelmúltban feltártak itt egy termálforrást.” Már csak pénz kellene, nagyon sok pénz. Sajnos a Sóstó újjászületéséről álmodó Pajor Kálmán tervei később sem válnak valóra, még az 1986-ban felhúzott kiszolgálókomplexum is hamarosan rohadásnak indul, a tó vizét leminősítik, a kiszáradástól is úgy kell megmenteni…
1989-ben Kiskunhalason is megjelennek az alternatív politikai szervezetek, ezek közül legjelentősebb az MDF, melynek egyik halasi vezetője, Ö. Kovács József levéltáros (később egyetemi tanár Budapesten), harciasan követel több médiamegjelenést a pártnak. Az MDF, az MSZMP és a Hazafias Népfront mindenesetre még közösen szervezik az 1989. március 15-i városi ünnepséget. 1989 tavaszán válságba került a KISZ is, új titkárnak Kristóf Imrét (később, az 1990-es években a Halas TV főszerkesztője) választották.
1989 tavaszán már az összeomlás szélén a szocialista nagyüzemek. A TEXCOOP üzemben egész gyártósorok állnak, nincs megrendelés, a műszaki utánpótlás akadozik. Embereket kell elküldeni. Még jó, hogy megjelent az amerikai Levi Strauss cég, amely átvette a Kötöttárugyár egyik részlegét. Itt folyamatos és zavartalan a munka, ami érthető, hiszen ez a gyár jól bejáratott nyugati piacokkal rendelkezett, míg az összeomló szocialista világrend piacaira termelő (vagy azok eszközeit felhasználó) vállalatok alól kicsúszott a talaj. A halasi Levi Strauss sikere mindenesetre azt demonstrálta dolgozóknak és vezetőknek egyaránt, csak nyugati partnerekkel (és nyugati technológiával) érdemes üzletelni.
1989 áprilisában megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, elsőként éppen Kiskunhalasról (április 25.). Az eseményt színesítette Staller Ilona, azaz Cicciolina pornósztár megjelenése. Cicciolina az Olasz Radikális Pártot képviselte a jeles eseményen. Személye elhomályosította a szovjet csapatkivonást, lehet, hogy éppen ezért is hívták meg őt. A Halasi Tükörben az eseményről csak négy kisebb és barátságos fotó jelent meg a lapban, senki nem beszélt „megszállókról”, senki nem adott ki magasztos nyilatkozatokat, nem volt ünnep, egyszerűen csak elmentek (egy részük) és kész. Csak Rébék Benő bácsi örült, akinek a háza a szovjet tankok gyakorló-felvonulási útja mellett feküdt, és a haditechnika vonulása miatt megrepedt a háza fala. A Sóstó mellett levő szovjet laktanya, vagyis „orosz laktanya”, ahogy a nép hívta, külön entitásként létezett, lakói nem nagyon jártak ki a városba, nem voltak részei a város belső életének. Én is csak egyszer láttam szovjet katonákat a rút méregzöld egyenruhájukban, amikor meghívták őket valamilyen iskolai ünnepségre, és mosolyogva semmit nem érő kopejkákat osztogattak…
1989 májusában az egész országban Dudás Istvánról beszélnek. Dudás István 1956-ban a mosonmagyaróvári laktanya parancsnoka volt, 1956. október 26-án ő rendelte el, hogy nyissanak tüzet a laktanya előtt tüntető emberekre. Dudás Halason élt, a Tabánban lakott, a Tükör tisztázására szólítja fel. Magyarázó levele a június 9-i számban jelenik meg. Ebben tragédiának minősíti az akkor történteket és késznek mutatkozik bármilyen vizsgálatra (szerinte tettét az indokolta, hogy az óvári tömeg lincselésre készült). Az MDF a Dudás-ügy további kivizsgálását követeli. Az, hogy a Dudás-ügy közbeszéd centrumába került, már az 1956-os eseményekre hívja fel a figyelmet. Június 26-án a helyi MDF a zsúfolásig megtelt moziban, 500 néző előtt rendezett fórumot a mosonmagyaróvári tragédiáról. A rendezvényre meghívót kapott Dudás István is, aki el is ment a fórumra, és szabadon kifejthette véleményét, és meghallgatták. A rendezvény után az MDF tovább kezdeményezte az 1956-os halasi események feltárását is. A Halasi Hírekben június 28-én közölték az 1956-os halasi sortűz két áldozatának nevét: Polozsnyik Kálmán 61 éves borbély és a 19 éves Gyöngyösi Pap Ida 1956. október 27-én a kommunista karhatalom által a Városháza előtt az emberekre nyitott sortűz áldozatai lettek.
Május 4-én Tóth Mihályt és feleségét, Farkas Emerenciát köszönti a népes család és a város, 70. (!) házassági évfordulójuk alkalmából… Júniusból egy reményteli hír, talán-talán pozitív változás következik be a haldokló Fehértón. Utolsó kétségbeesett próbálkozásként fúrt kutakkal próbálják pótolni az 1988 őszére csaknem teljesen eltűnő vizet, másrészt áprilisban és májusban viszonylag sok csapadék hullott, a vízszint lassan-lassan emelkedni kezdett, folytatni lehetett a kotrást. Kár, hogy ez csak hiú reménynek bizonyult.
Júniusban indul a Műhely Napló, „a Városi Ifjúsági Műhely Kultúrális lapja.” Szeptemberi számában elsiratja a régi halasi belvárost. A Műhely Napló 1995-ig fog működni, elég színvonalas, sok helytörténettel (bár ezek elsősorban az „öreg” helytörténészek Sütő József, Nagy Szeder István régebbi írásai), kulturális-művészeti újraközlésekkel (versek, prózarészletek), de éppen ez a hibája. Utólag olvasva kevés benne a reflexió, az eredetiség: az első, 1989-es számok még telve vannak demokratikus lendülettel és optimizmussal, később beszürkül és konformizálódik az egész, az eredetiséget felváltja a csendes sznobizmus és műviség, végül, hogy a lap kénytelen lesz a piacon megélni, ki is múlik.
1989 nyarán a helyi SZDSZ is aktivizálódni kezdett, de nem ideológiai-politikai, hanem a mindennapi életet érintő kérdésekben. A Halasi Tükör 1989 nyarától már szinte teljes egészében a korábban teljesen ismeretlen politikai közélet ügyeinek vonzásába kerül. Pártok, intrikák, lakossági fórumok veszik át a szerepet. Mindenki az újonnan megalakuló pártok és pártpolitika lázában ég, s ez az ártalmas mákony még vagy 15-20 évig befedi, gátolja, megbénítja, helyettesíti a valódi közéletet.
1989 nyarán, részben éppen a Dudás-ügy miatt is, felerősödik a kommunista-ellenes retorika. A helyi MDF egyik elnökségi tagja, az 1985 óta tanácstag Pajor Kálmán kijelenti, hogy a kommunisták gyilkosságokkal alapozták meg hatalmukat. Sorra kerülnek elő a régi bűnös ügyek: 1956, a sortüzek, repressziók, kivégzések. A sajtó ekkor még leginkább „nemzeti tragédiaként” emlékezik meg 1956-ról. Sok párttag sem tudott a terror, az 1956 utáni megtorlás valódi méreteiről. Érezhető, hogy az MSZMP-hez köthető személyek elkezdenek félni. Szabó Józsefné, a helyi pártszerv egyik vezetője (történelemtanár a Tekóban) magyarázkodó nyílt levelet közölt a Halasi Tükör július 21. számában. A levél érdekes kordokumentum. „1971-ben lettem párttag. Magyar-történelem szakos tanári diplomával jelenleg az MSZMP városi bizottságának titkára vagyok. Szüleim munkásemberek voltak. Sajnos már meghaltak. Sose felejtem el anyám szavait, amikor elmesélte, hogy a hatodik elemi után dolgozni ment, ő és három lánytestvére is, mert kellett. Apám öt testvérével szoba konyhás lakásban nőtt fel soha nem értettem meg, hogy fértek el – s a szülők csak felnőtt fiai segítségével tudtak kutat fúratni, pincét építeni. Várták – hitték – az új Magyarországot az én fiatal szüleim 1945-ben, és dolgoztak érte lelkesen. Nem leszámolni akartak, nem emberhez méltatlan megoldásokat, hanem olyan Magyarországot, ahol gyermeküket fel tudják nevelni, ahol becsületes munkával tisztességesen megélhetnek, ahol elemi iskolás gyerekeknek nem kell cselédkednie egy kis levesért, ahol az inasnak is ember a neve, sőt tanult ember is lehet belőle. […] Nevezzük nevén az elkövetőket! De a 700 ezer kommunistát – tiltakozom ellene – nem lehet, nem szabad gyilkosnak, vagy akárcsak bűnösnek is kikiáltani.” Ebben a levélben nem is annyira a párttag, a kommunista szólal meg, hanem a cseléd-agrárproletár, az a társadalmi csoport – számát tekintve a legnagyobb, „fajtájában” a legmagyarabb, a népi baloldal – mely valóban felemelkedésként élte meg a megelőző bő 40 évet.
Az MDF 1989 őszén egyre inkább harcos antikommunista irányba tolódik. Támadást intéznek az 1985-ben megválasztott képviselő, Tóth Istvánné ellen, mondván, eddig mindenben támogatta az MSZMP politikáját. A képviselőasszony behódoló hangvételű nyílt levélben válaszolt, melyben „szerencsétlennek” nevezte Magyarország elmúlt negyven évi történetét, de bizodalmát fejezte ki abban, hogy „Isten újabb lehetőséget adott Magyarországnak”. A képviselőasszony még csak nem is mentegetőzött.
1989 nyarán tömegesen léptek ki az MSZMP-ből az emberek – Halason is. Néhányuk szeptember végén (szeptember 29.) csak név nélkül mert nyilatkozni a kilépés okairól. Egy szakmunkás szerint egy szűk klikk uralma volt az MSZMP-ben, ezért lép ki. Egy nyugállományú hivatásos katona, aki 1954 óta kommunista párttag, azt mondta, protekciós rendszer van a pártban. Érvelése inkább szélsőbaloldali: „Miattuk árusítják ki az országot, ők kínálják fel a hatalmat és csempészik vissza a tőkés termelési módot.” A párttagok tehát menekültek, ki ezért, ki azért, annak ellenére, hogy még 1989 októberében is erős volt a párt népszerűsége (egy 1989 júniusi felmérés szerint az MSZMP simán nyert volna egy többpárti parlamenti választáson). Még Halason is bízott a többség a helyi hatalomban: a városi MDF egy – mérsékelt érdeklődésű – próbaválasztást tartott, melyen 308 próbaszavazó adta le voksát, de a legtöbben így is Tóth Istvánnét jelölték volna képviselőnek (61 fő)…
Szeptemberre kidobták a Munkásőrséget a pártházból, és ekkor már az MSZMP is utolsó heteit éli. 1989 októberében az MSZMP átalakult MSZP-vé (illetve ez utóbbi jogutódként kiszakadt az MSZMP-ből), a párttagok többsége országosan és Halason is követte a „reformkommunistákat.” Az MSZP kiválására az MSZMP-ből az erősödő kommunistaellenes hangulat miatt van szükség. Úgymond, új párt jön létre, amely nem tartozik felelősséggel a múlt bűneiért. Vannak páran, akik megváltoztatják a külsejüket (szakállt növesztenek, szemüveget kezdenek viselni), esetleg a nevüket.
Október 23-án megemlékeztek az 1956-os forradalomról Halason is. De a hivatalosságok még november 7-ét is ünneplik – idén utoljára. Budapesten Horn Gyula külügyminiszter, Horváth István belügyminiszter koszorúzza meg a Szabadság téri szovjet emlékművet, Kecskeméten a megyei vezetők Lenin szobránál helyezik el a megemlékezés virágait 1989 novemberében.
1989 nyarán egy nagy „szenzáció” tompítja a kommunistaellenes magyarországi közbeszédet. Kiszely István régész-antropológus, Borzák Tibor és csapata azt állítják, a szibériai Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait! A Petőfi Népében Borzák Tibor sorozatban számol be a hatalmas „felfedezésről”.
Egy üdítő hír: 1989 őszén Balogh István csillagász szíriai expedícióra indul Kis Polski gépkocsijával. Több mint 30 óra filmfelvételt készít majd az úton, melyek mára kordokumentum értékűvé váltak.
A közhangulatot jól jelzi az is, hogy 1989 év végén sorra jelennek meg a lapokban cikkek csodadoktorokról, csontkovácsokról. Az emberek szomjazzák a csodát, s az elmúlt évtizedek racionális-„földhözragadt” sajtóközbeszéde után vulkánként törnek ki a csodaváró, horoszkópos, UFÓ-s hírek.
Ebben az évben egyébként nemcsak az MSZMP szűnt meg, hanem a Tükör sikere után jórészt teret veszítő Halasi Hírek is.