1991 januárjában Fejes Ákos igazgató és Semsey András, az Ikarus vezérigazgatója bejelentik, hogy szanálják az Ikarus kiskunhalasi gyárüzemét. A dolgozókat egyelőre még azzal kábítják, hogy a cég átalakul, nyugatra fog exportálni, és később is lesz munkalehetőség… Év elején egyébként 1200 fölé nő a munkanélküliek száma Halason, miközben alig pár éve még munkaerőhiány volt…
Közben januárban megnyit a Tutti-Frutti „szexmaszázsszalon”. GARANTÁLT DISZKRÉCIÓ! Január 25-én a Tükör (Ferincz János) riportot készít „az örömök tanyáján.” A lányok hajlandók megszólalni. A „masszázs” 3500 forintba kerül „ajándékitallal”. „Az elegáns pamlagon félszegen ül egy lány. Vakítóan fehér blúzában, fekete szoknyájában egy érettségiző diáklányra emlékeztet. T. úr felkapcsolja a világítást. A barna szempár riadtan néz rám. Ahogy a lány feláll, blúza megfeszül mellén. Teljes nevén bemutatkozik. Legszívesebben megkérdezném, mi a francot keres is itt egy ilyen csodás teremtés, de meggondolom magam…” Egyszerű lány lehetett, riadt tekintetű, fiatal és naiv, aki az első kérdésre elárulja a teljes nevét a helyi újságírónak… Azt mondja: „Eddig három olyan barátom volt, akikkel testi kapcsolatba kerültem.” Elmondása szerint „A pénz, csakis a pénz!” vezette arra, hogy erre a pályára lépjen. Szeretne továbbtanulni, ahhoz pedig pénz kell.
Egy másik lány: „akár egy Madonna. Barna, hosszú, göndör haj, lágy-meleg szemek, ártatlan szűzies mosoly.
– Most nagyon feszült vagyok, teli szorongással. Azt hiszem örülnék, ha nem lenne vendégem – szinte préseli a szavakat magából, amikor megszólítom.”
A harmadik, Anna, orvosi egyetemre jár, azért akar pénzt keresni, hogy ne a szüleit terhelje az albérlet díjával. „Van egy olyan érzésem, hogy nem kellene sokat győzködnöm és egy életre távozna innét. Még sokáig figyelem, ahogy magába roskadva ül az asztalnál és időnként a szeméhez emeli zsebkendőjét.” A szende-szipogós halasi fiatal lányok mellett a Budapestről érkezett Ágnes már tapasztalt. Ő bevallottan örömét is leli munkájában. Aztán van még egy kétgyermekes anyuka, egy kiugrott óvónő és egy igazi „profi” is. Egy ilyesmi intézmény – lényegében egy kupleráj – megnyitása még pár éve is elképzelhetetlen volt. Dehát Nyugatról bejött a nyílt szexipar is, és megtalálta nemcsak azokat, akik valóban örömmel végezték ezt a tevékenységet, hanem a megszeppent, az 1980-as évek naiv erkölcsében felnőtt tizenéves lányokat is, akiknek az összeomló gazdasági viszonyok közepette pénz kellett. Ekkor még, bár a szexuális forradalom első hulláma Magyarországon is átsöpört az 1960-as, 1970-es években, a nők, különösen egy vidéki kisvárosban még nem mindig merték nyilvánosan felvállalni a szexualitás érzését (akkor még sokan úgy gondolták, ha egy nő nyíltan beszél a szexről, biztosan valami rosszlány lehet). 1991-ben egyébként egy másik hasonló „intézmény” is megnyílt Halason, a Bolero.
Mások még könnyebben szereznek pénzt. A „kisbosnyákon” kialakult lengyelpiacon dörzsölt valutaüzérek csapják be a naiv vásárlókat. És, ahogy a Tükör február 22-i száma írja, „Egyre szaporodnak a nagyobb értékű betörések és lopások városunkban.” Durván rúgta rá az ajtót Halasra a félperifériális vadkapitalizmus.
1991 a bűnözés tetőpontja országosan is. A rendszerváltás után radikálisan nőtt a bűncselekmények száma Magyarországon, így Bács-Kiskun megyében is. 1989-ben még „csak” 11482 regisztrált bűncselekményt követtek el megyénkben, 1991-ben már 19866-ot (lassú csökkenés 1992-ben kezdődik, érezhető 1993-ban). Az országban elkövetett emberölések száma 1991-ben éri el a csúcspontot (483), a rendszerváltás előtt ez általában 200 körül volt, s majd a 2000-es évektől egyre csökkenő tendenciát mutat majd (2014: 253).
Az emberek még naivak, megbíznak egymásban, hisznek az adott szónak. Hej, tanulni kell még az új világot! És a tanulópénzt sokan megfizetik. Olyan szerződéseket írnak alá, melyekkel a saját fejüket teszik a bakóra – azaz becsapják őket. Azok az apróbetűs részek… Beköszönt a szinte korlátlan átverések, lehúzások világa.
Persze az új világnak vannak látványos jó elemei is, mint például a márciusban megnyílt Shell benzinkút a Malom panzió mellett, a déli kapunál. A nyugati világ egyik jelentős cége hozta létre Halason üzletét, tehát maga a polgármester, Tóth Zoltán vett részt a megnyitón. Nyáron pedig megnyílt a Semmelweis téren az új, elegáns üzletsor.
Halas Nyugaton keres kapcsolatokat, akkortájt még hírszámba ment, hogy halasiak jártak Hollandiában, vagy hollandok Halason. Elsősorban a református kapcsolatokra ráépítve a városvezetés először Hollandia felé tájékozódik.
1991 áprilisában elszállítják – darabokban – a főtérről a szovjet emlékművet. Senki nem sajnálta, vagy legalábbis nem mutatta, hogy sajnálná, senki nem tiltakozott.
Szintén áprilisban lakossági fórum zajlik a Bem utcai (Kossuth II) lakótelep és a polgármester részvételével. A KUNÉP ugyanis garázssort és piacot kíván építeni a tízemeletes és a lovasszobor közti üres parkolóterületen. A lakók azonban leszavazzák a javaslatot. Sokan félnek a megnövekedett autóforgalomtól, hogy a gyerekektől elveszik a mozgásteret, meg amúgy sincs most a népeknek pénze garázst venni. „Amikor Tóth Zoltán bejelentette, hogy mégsem lesz építkezés, a helybéliek nagy tapssal köszönték meg a salamoni döntést.” Ez ám a közvetlen demokrácia! Ilyen jelenetre is csak a naiv demokráciafelfogás jegyében kerülhetett sor, de tulajdonképpen szép és érdekes dologról van szó, még ha lehet, hogy vannak is olyanok, akik szerint jobb lett volna egy újabb beruházás a város központjában a puszta parkoló helyén. Lehet, ma sokan összetennék a kezüket, ha valaki hasonló projektet akarna kivitelezni Halason, dehát az 1980-as évek permanens nagy átalakításai után sokaknak talán elegük lett az építkezésekből…
Az Állami Gazdaság is kénytelen idomulni a megváltozott körülményekhez. A korábbi keleti felvevőpiac lényegében megszűnt a szovjet fizetésképtelenség miatt, a keleti gazdasági integráció felbomlott, Nyugatra pedig nem olyan könnyű betörni. Megkezdődik az Állami Gazdaság privatizációja, a korábbi szövetkezeti tagok „tulajdonosokra” (akinek van tőkéje) és „alkalmazottakra” oszlanak. Valójában a dolog arról szól, hogy a tulajdonossá válók kiszórják a konkurenciát a közös javakból, a tőke nélküli vagy balek alkalmazottakat gyorsan leépítik, a javakat (ingatlanokat, járműparkot, földeket) eladják, vagyis de facto szétrabolják a szövetkezetet („rablóprivatizáció”). Egyelőre nyolc Kft. alakul az Állami Gazdaság helyén, a Kft-k vezetői persze azonnal belengetik, hogy elkerülhetetlen a létszámleépítés, és csak fokozott többletmunkával tudnak esetleg az inflációt elérő bért biztosítani.
Amúgy az Állami Gazdaság minden probléma ellenére egyelőre nyereséges! 1988-ban 80, 1989-ben 60, de még 1990-ben is, a totális összeomlás közepette 6 millió forint nyereséget realizált! De, mint tudjuk, közös lónak túrós háta, minek osztozni a nyereségen a munkavállalókkal, ha egyedül is zsebre lehet vágni a hasznot? Miért fejlesszünk a közös érdekében, ha magánosítani is lehet a téeszvagyont? A szocializmus más embertípust kívánt, a mindenen osztozó ókeresztények meg már régen kihaltak. Igazságtalan lenne persze a szövetkezetek átalakítását függetleníteni az általános folyamatoktól. Az 1989 előtti rendszer egyik fundamentuma volt a földmagántulajdon hiánya, nyilvánvaló, hogy a kárpótlással, a földtulajdonok visszavételével a szövetkezeteknek sem lehetett jövője, legalábbis nem olyan, mint a múltjuk volt. Vagy csak úgy lehetett (volna) jövőjük, ha elszánt és a szövetkezeti formában valóban hívő vezetésük lett volna, amely vezetőség le tudja küzdeni a csábítást, hogy (saját) magánzsebekbe pakolja át a közös javakat.
A nagy ipari üzemek is átalakulnak (rohadnak). A Ganz székházban, az egykori ebédlő helyén diszkont áruház nyílik (a munkaadó most már nem gondoskodik a dolgozók étkeztetéséről, oldják meg maguk. A munkavállaló csak örüljön, hogy egyáltalán dolgozhat, és nem dobják ki az utcára).
Szintén szétdarabolják a TEXCOOP-ot, azaz a Kötöttárugyárat. Három kft. alakul az egykori mintavállalat helyén. A kisebb cégek bevallott célja a „veszteségek minimalizálása”, ami gyakorlatilag elkerülhetetlen felszámolást jelent, a lassan megszokottá váló módon (munkavállalók kiszervezése a döntéshozói körből; majd minden mozdítható ingóság és ingatlan eladása, a cég bezárása, esetenként a vállalat hiteltartozással történő bedöntése). Szomorúan állapítja meg Váradi Ilona a Halasi Tükörben (augusztus 2.): „Hatalmas beruházás eredményeképpen készült el hajdanán a Kötöttárugyár. Nagy reménységek fűződtek a szocialista iparban hipermodernnek számító üzemhez. Biztosítva számára a szakemberellátást, a helyi szakmunkásképzőben szakmaként oktatták a kötő-hurkoló, valamint a konfekciós ismereteket. Fiatalok százai kapták kézhez az oklevelüket, alapozták rá, és a gyárra a jövőjüket.” Ezeket a fiatalokat pedig becsapta a történelem. 1991 nyarán a Panyova gyár is bezárt. Ősszel a Barneválból 300 embert dobnak utcára.
Ma gyakran elhangzik, mekkora hiba volt a vállalatok tömeges munkanélküliséget okozó szétverése. Másfelől viszont a dolgok csak úgy alakultak, ahogy alakulniuk kellett: ekkora piacvesztést és összeomlást nehéz túlélni. A régi világ teljes egészében széthullott, a gazdasági-politikai összeomlás csak a felszín volt, ennél lényegesebb, hogy megváltozott a társadalom értékrendszere, az ember és ember közötti viszony fundamentális, erkölcsi normarendszere. S ami a legfőbb „probléma”, az emberek nem álltak készen tudásban és lélekben az új viszonyokhoz (hiszen a rendszerváltás jelentős részt felülről, irányítva ment végbe, egy elitista projekt volt). A szocializmusban felnőtt naiv és képzetlen munkavállalókat úgy csapták be, ahogy nem szégyellték. Nyáron a Báthory utcában átmeneti szállás nyílt nehéz helyzetű fiatalok számára. Rövid idő alatt mind a kilenc hely elkelt.
Augusztus 20-án Kiskunhalas díszpolgára lett Nagy Szeder István amatőr helytörténész, korábbi országgyűlési képviselő (1947), az 1956-os forradalom egyik halasi vezéralakja, akit az 1940-es és 1950-es években a kommunista hatalom repressziókkal sújtott.
Ősszel szétbontják a Hősök ligetében a játszóteret, épül a Gomba étkezde. A Halasi Tükör felháborodott cikkben közli a játszótér szétszerelését. Még nem tudják, hogy pár év múlva olyan ritka lesz a gyerek a közeli, az 1980-as években még gyerekektől hemzsegő Kuruc vitézek terén, mint a fehér holló.
Ezen a helyen (Kuruc vitézek tere) focipálya és nagy játszótér volt az 1980-as években. A kapuk, hinták, mászókák, homokozó helyét mára benőtte a fű. A természet visszaveszi a magáét.
Októberben a pirtói erdőben elhagyott „orosz katonai furgon” kerül elő, benne „különböző tartalmú és színű üvegcséket találtak.” A vegyszerek ismeretlenek. Kiderül, hogy a kocsi nem is az oroszoké, a tulajdonosa F. Béla, aki azt egy téesztől vette. Rejtélyes a dolog, mindenesetre a pirtói homokban talált vegyszeres kocsi már az olajbűnözés korát vetítik előre.
Az előbb azt írtam, hogy az emberek naivak voltak. Azonban 1991 vége felé már sokak tudatáig eljutott, hogy átverik őket. Novemberben rendkívüli közgyűlésre került sor az akkor még létező Vörös Október téeszben. Úgy tűnik, a melósok lázadni kezdtek, és követeléseket nyújtottak be a vezetőséghez. Hol a lóvé? Hol vannak az eladott erőgépek, munkagépek? Miért titkolják a tagság elől az összegeket? Miért adták bérbe a villamosgépjavítót, mikor az nyereségesen üzemelt? (Ebben a torz rendszerben azt privatizálják, ami nyereséges, a tagság csak a veszteséget kell hogy finanszírozza, a nyereségből viszont csak az élelmesek részesedhetnek.) A vezetés mintha semmibe venné a demokráciát… Miért a tagság tudta nélkül adják el a téesz javait, a gépeket, jószágokat? Hova lett a pénz?
A panaszkodók persze jobban tették volna, ha professzionális jogi segítséget kérnek, most jönnek ugyanis az „apróbetűs részek”. A téesz vezetősége az előző adminisztrációra hárította a felelősséget a munkagépek eladása miatt. A probléma amúgy is abban van, hogy a szövetkezet veszteséges, mi mást lehetne ebben a helyzetben tenni, mint eladni mindent, ami van. Egyszerűbb, mint dolgozni (és így legalább garantált, hogy a téesz soha nem áll már talpra). A villamosgépjavító ugyan nyereséges volt, de „nem sikerült a dolgozókkal megegyezni” – hárít a vezetőség. Ezért a szövetkezet vezetősége úgy döntött, ezt a részleget is inkább bedöntik, és „takaréküzemre” állítják (a nyereség vagy privatizált módon a vezetőké, vagy senkié). A szocialista nagyüzemek élére olyan menedzsment került, mely érdekelt volt a kezelésük alá került vállalatok szétverésében. Heltai Gáspár szavai a 20. század végén is aktuálisak: „mint nyomorítják meg a hamis és kegyetlen emberek a szegényeket, kik ártatlanok lévén, nem tudják ügyüket forgatni, se magokat megoltalmazni nem tudják se törvényben, se törvényen kívül. Mindenekokáért a szegény mindenha bűnös és bőrével kell füzessen mindenért. Egy pokolban valók mind az hamis bírák, mind az hamis tanuk.” (A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái és oktató beszédei)
A Halasi Tükör hasábjait egyébként ebben az időben az ostoba és jelentéktelen pártügyek töltik be. Dehát az egész ország így volt ezzel akkoriban. Negyven évig nem volt belpolitika, és most hirtelen, hipp-hopp, pártok, választások, politikusok, intrikák, a „politikai boszorkánykonyha” (vagy inkább politikai telemarketing show), népszerűségi mutatók tartják lázban a közélet iránt érdeklődőket. Az igazán fontos dolgokra (a tömegesség váló munkanélküliségre, pauperizációra, a termelő kapacitások felszámolására, a társadalmi viszonyok megváltozásának mikéntjére) kevéssé figyel a média. A politikai csinnadratta fontosabbnak tűnik. A Halasi Tükör ekkor impresszuma szerint „független közéleti hetilap”, s valóban, a lap tényleg független volt, helyet adott mindenféle pártpolitikai megszólalásoknak, vitáknak, véleményeknek. Ez szintén illeszkedett az országos tendenciákhoz, nagyjából 1989 és 1991 között a magyar sajtó jelentős része valóban függetlenségre törekvő volt (ez más, országos lapoknál is látszik), aztán 1992 után szép lassan, majd egyre gyorsuló ütemben a magyarországi újságírás egyre inkább pártossá és propagandisztikussá válik, eljutva mai formájáig, a tisztán propaganda tevékenységig és hiéna-újságírásig (ebben megint csak nincs semmi új, a régi struktúrák merevednek vissza a zsurnalisztika tekintetében is, aki nem hiszi olvassa el Kosztolányi Aranysárkányát, vagy Szekfű Gyula Három nemzedékét).
1991 végén Halason is megalakul a Demokratikus Charta mozgalom, mely az MDF-kormány, úgymond, „fasizmusa”, és „demokráciaellenessége” ellen lép fel. Demokráciából kívánja tanítja az új jobboldalt (mely kritikusai szerint éppen hogy nem új, hanem régi, naftalinszagú horthysta ójobboldal) a liberális és baloldali „reformkommunista” értelmiség. Ma már jól tudjuk, hogy politikai értelemben a Demokratikus Charta célja az volt, hogy kivegye a rendszerváltás utáni „karanténból” az utódpárti MSZP-t, és előkészítse az MSZP és SZDSZ szervezetileg is megvalósuló összefogását.
A halasi Demokratikus Chartához csatlakozott néhány fizikai dolgozó is, de zömmel az akkor még létező kisvárosi értelmiség tagjai. Az aláírók zömmel már ott voltak az 1980-as évek halasi közéletében is, a KISZ-ben vagy az MSZMP-ben, tehát kétségtelenül volt egyfajta „utódpárti” jellege a Chartának, de talán precízebb úgy fogalmazni, hogy olyan emberek írták alá, akik lelkiségben még a léket kapott és lassan süllyedő szocialista világhoz tartoztak. Sajnálták azt a világot, és értetlenkedéssel, borzongással, de talán egy kis rémülettel is nézték azt a valami újat, régi-újat, ami az 1980-as, 1990-es években megszokott viszonyok helyén sarjadt, és a beígért egyenes ívű fejlődés helyett bizony sok megpróbáltatást és nehézséget, emberi tragédiákat is hozott. De aláírták a Chartát a liberális ellenzék (Halason kormányerő) vezetői, illetve azok a közalkalmazottak, akik vesztesei lettek a rendszerváltásnak, vagy csak jó szimattal megérezték, hogy az MDF bukni fog (az aláírók között szereplő levéltáros, Ö. Kovács József néhány éve még az MDF radikális jobbszárnyának szellemében szónokolt…).
Egyre élesedő politikai cirkusszal és mélyülő válsággal lépünk át az 1992-es évbe.