1992 elején a nyugat-ukrajnai Sztrijből érkezett delegáció Kiskunhalasra. Az ukránok célja testvérvárosi viszony kialakítása Halassal, amiből nem lesz semmi, bár később is lesznek próbálkozások a sztrijiek részéről. Ezzel párhuzamosan elhalnak a korábbi kapcsolatok a Krímmel (mivel Kecskemét és Szimferopol testvérvárosok voltak, Bács-Kiskun megye és a szovjet félsziget között szoros kapcsolatok voltak a rendszerváltás előtt). Tóth Zoltán polgármester újévi köszöntőjében az előző év nehézségeit hangsúlyozza: „nem a jó volt jellemző az elmúlt évre. Sajnos rendkívüli feszültségekkel jár egy ország teljes politikai, gazdasági rendszerének átalakítása. […] nem tapsolhatunk annak a folyamatnak, ami az egyre szélesebb kört érintő elszegényedést okozza, de annak sem, ahogyan ma az állami tulajdon gazdát cserél. […] Nem állítom, hogy könnyű. Nem érthetek egyet azzal sem, hogy az átalakítás csaknem minden terhét a fizetésből, nyugdíjból élők viselik. Nem tudom elfogadni azt sem, hogy olyan vállalatok is tönkre mennek, amelyeknek okosabb kormányzati politika, tisztességesebb vezetés mellett létjogosultságuk lenne.” (Halasi Tükör, 1992. január 17.) Vajon Tóth Zoltán tudta, hogy ez még csak a kezdet?
1992 januárjában újra fellángol a vita az 1956-os múltról. Nagy Szeder István a Tükör január 17-i lapszámában azzal vádol egyeseket, hogy érdemtelenül titulálják magukat ’56-osoknak, utalva a politikai üldözöttek szövetségének „kitalált titkárára”, Kövecs Imrére, aki egy hét múlva nyílt levélben tiltakozik, mondván, őt megverték az ávósok, Nagy Szedert viszont nem… „Ön egy igen furcsa természetű, kötözködő, sokakat megbántó vagyis, nehéz ember. […] Megsértődött! Szóval: ha valakivel olyan kesztyűs kézzel bánnak, mint Önnel, minden rab egyre gondol. Mindketten tudjuk miről van szó.” – írja terjedelmes levelében Kövecs.
1992-ben folytatódott a nagyüzemek kálváriája. Januárban jött a hír, hogy teljesen bezár az IKARUS RT. halasi gyára. Március után 300 ember kerül utcára.
1991-et 30 milliós veszteséggel zárja a Vörös Október téesz. Februárban érkezik a hír, hogy a szövetkezet még ebben az évben megszűnik (a tulajdonossá váló vezetők dörzsölhetik a tenyerüket, az alkalmazottá kiszervezett tagság meg mehet ahová akar). Fekete Károly elnök elmondja (február 14.), hogy a téeszvagyont „nevesítik”, azaz magánkezekbe játszák át. A téesznek persze jelen formájában nincs jövője. Megindult a kárpótlás, a téeszeknek kárpótlási földalapot kellet kijelölniük, melyeket a kárpótlási jeggyel rendelkező egykori földtulajdonosok privatizálhattak (más kérdés, hogy a kárpótlási jegyek a szabad piacon kötöttek ki, és jelentős részüket másodlagos befektetők vásárolták fel). Ugyanekkor csődbe jut az Állami Gazdaság. Az adósságállomány 550 millió forint, de a szövetkezet 2 milliárd forintos vagyonnal rendelkezik. A cél most: eladni, pénzzé váltani mindent, amit csak lehet – vagyis a téesz likvidálása (illetve magánosítása). A dolgozókat el fogják bocsátani.
Ugyanekkor csődbe jut az 1980-as évek „szupervállalata”, a KUNÉP is, amely néhány évvel korábban Halas átépítésének dandárját végezte, s ízléses, szép kivitelű épületekkel örvendeztette meg a várost. 1990-ben még 800 dolgozója van a KUNÉP-nek. A cég adóssága 150 millió forint, a rendelkezésre álló fedezet viszont ennél jóval több, mondja Tanács Miklós igazgató. Érdekes, hogy ezekben az években az adósságra hivatkozva likvidálták a korábbi nagy cégeket. Sajnos az építőipar az 1980-as évek aranykora után padlóra került, megrendelések nem nagyon vannak… Aki meg esetleg saját cégben gondolkodik, annak csak akadály (konkurencia) a régi típusú vállalat.
Május 1-jén megnyílt a Hősök Ligetében a Gomba Grill, az első európai típusú gyorsétterem Halason, magyar-svéd közös vállalkozás eredményeképpen. Nyáron pedig megnyílik a Sóstónál a Bajor Söröző, az Ezerjó Éttermet (az Állami Gazdaság korábbi tulajdonát) fiatal vállalkozók szerzik meg. Azaz lassan (vagy nem is olyan lassan) feltűnik egy fiatal-középkorú vállalkozói réteg, amely alkotó tevékenységbe kezd (az persze más kérdés, hogy honnan jön ez a réteg és miből van – anyagi, szellemi, kapcsolati – tőkéje).
1992-ben a halasi majálison a főtéren Nyers Rezső szónokolt, a tér teljesen megtelt ünneplőkkel.
Nyáron változás a Halasi Tükörnél. A TÜKÖR Lapkiadó Kft. helyett a PRESSCARD PLUS Kft. lesz a lap tulajdonosa. Földi Lajos marad a főszerkesztő, de a tartalom radikálisan változik. Egy időre háttérbe szorul az addig kiegyensúlyozottnak mondható pártpolitika, és a korábban, 1989-től azért meglévő „vidéki értelmiségi” jelleg. Ma talán úgy mondanánk, „bulvárosodik” a lap: rablások, bűnügyek, verekedések, közlekedési balesetek, sport, szabadidő, strandolás, kaszkadőrshow stb. lesznek a hírekben, de mindez felszínesen, tehát kerülve a problematikus megközelítést, a „mélyreásást.” Egyébként országosan is ekkor már egyre inkább propaganadisztikussá válik a sajtó, a minőségi újságírás teret veszít, a Halasi Tükör csak követi a trendeket.
A PRESSCARD PLUS Kft. elnöke, a Kecskemétről importált Farkas P. József ekkor markánsan antikommunista érzelmű embernek mutatja magát, aminek hangot is ad lapjában (Farkas P. József a Kádár-rendszerben a dunavecsei művelődési ház igazgatója volt, neofita, harsány antikommunizmusa eléggé hiteltelennek tűnik, éppen a „bűnös” múltból fakadó hisztériája miatt. A 2000-es években, amikor az MSZP volt hatalmon, Farkas megint köpönyeget fordított, már Kecskeméten, s akkor a jobboldalról, jobboldali emberekről beszélt olyan gyalázatos módon, mint tette az 1990-es évek elején a baloldaliakról). A Halasi Tükör irányváltása mögött viszont az 1990-es évek elején ismertté váló Sepsi László nagyvállalkozó áll.
1992 nyarától drasztikusan megnövekszik a bűncselekményekről szóló beszámolók száma a lapban, mintha maga a pokol szabadult volna rá városunkra… Szinte minden címoldalon halál, rablás, verés, hús-vér erőszak (akár Rendőrségi Tükörnek is át lehetett volna nevezni ekkor a lapot), és mindez elképesztően primitív, alpári stílusban. Ez az új szerkesztőségi politika, közben a város sorskérdéseiről semmi. Ez a hozzáállás természetesen az olvasók megvetéséből, lenézéséből fakad. El akarod adni a lapot? Tegyél bele sok vért, erőszakot, fényképet a levágott lábról, balesetet az 53-as úton, ezeknek ez kell. Szóval ez a szerkesztési politika leginkább a Sepsi László és Farkas P. József vezette társaság szellemi primitivizmusának tükre. Sepsi László az 1990-es évek eleji halasi közélet egyik nehézfiúja. Bács-Kiskun megyében az 1990-es évek elején viszonylag sok újgazdag, sőt hipergazdag ember tűnt fel hirtelen, úgyszólván egyik napról a másikra, sokan közülük az olajbűnözésből szerezték krőzusi vagyonukat (Sepsi Lászlóról is felbukkantak pletykák, miszerint köze lenne az „olajosokhoz”, ő azonban határozottan visszautasította ezeket a vádakat, igaz, azt homályban hagyta, hogy honnan is jött az a bizonyos első millió). Érdekes mindenesetre, hogy Sepsi – az 1990-es évek sok alvilági alakjához hasonlóan – legalábbis Kastyák János halasi rendőrkapitány szerint (Rajnai Attila riportja az Élet és Irodalomban, 2000. január 14.) az 1970-es években még közönséges „pajszeres bűnöző” volt, kocsikat tört föl, és börtönben is ült. Kastyák 1998-ban készített átfogó jelentést Sepsi bűnözői kapcsolatairól (ez, hogy, hogy nem, megjelent a Világgazdaság 1999. május 20-i számában): eszerint Sepsi bennfentes viszonyt ápol az olajmaffiával, de legfelsőbb politikai körökkel is (a Fidesz és a kisgazdapárt vezetőségével), sőt, a cikk szerint 1998 tavaszán Kiskőrösön egy kampányrendezvényen „Az olajosok támogatásukról biztosították Orbán Viktort. Sepsi Halast telekürtölte ezzel a találkozással, hozzátéve, hogy Orbán Viktor rendszeresen jár a zsanai tanyájára lovagolni.” [Sepsi a nyilvános megnyilatkozásaiban nem egyszer hencegett „felső kapcsolataival”, ami tipikusan az outsiderek jellemzője]. Az 1990-es években mindenesetre a dohányüzletben szerez legális vagyont, és két kézzel szórja a pénzt (a pénz mellé nem sok szellemi tőke párosult). Az 1990-es évek helyi oligarchái többnyire a külterületekről jöttek. Egy barátom megfogalmazása szerint: „Egy ilyen sem jött a lakótelepekről! A körüllakók közül kerültek ki. Rekettye-Alsó vagy Felsőöregszőlők, Pirtó, Tázlár etc. roppant elmaradott,lenézett megvetett homokjából kerültek ki a rablóoligarchák. Ezek az emberek gyerekkorukban nem élvezték a rendszer kényelmét mint mi! A panel folyóvizes, fürdőszobás világában az a vadság ami bennük lakozott, az a düh, frusztráltság ami felhalmozódott bennük, az a panelban ismeretlen volt. Mi a rendszer dédelgetett, elkényeztetett, és valljuk be, gyáva gyermekei voltunk. A peremterületeken irgalmatlan volt az élet. Amikor rés támadt a rendszeren, ezek a fiatalok lettek a kupecek, seftesek, csalók, csempészek, zsiványok, maffiózók. Ki-ki gyomra, szíve bátorsága és vérmérséklete szerint. Akár a Kisbosnyák zöldségesei, akár a valutázók, disznókupecek, játékgép-üzemeltetők, olajosok, borosok, kurvafuttatók etc. között nézel szét, azok nem a lakótelepről jöttek.”
1992 nyarán fellángol a vita a gimnázium sorsáról. Mi legyen Kiskunhalas legpatinásabb oktatási intézményének, a Szilády Áron gimnáziumnak a sorsa? A régi (1664 óta működő!) református iskolára igényt tart az egyház, de lenne igény világi gimnáziumra is, ami viszont csak önálló épületben képzelhető el. Vagyis a polgármester amellett érvel, hogy két gimnázium legyen Halason, egy egyházi és egy világi. Elsősorban a jobboldalhoz köthető személyek viszont ellenzik azt, hogy a városban két gimnázium legyen (elég egy is, és az legyen egyházi). Farkas P. József szerint a polgármester a kommunista uralmat restaurálja Halason, a Szilády gimnázium pedig egy bolsevista viperafészek. A magabiztos és pökhendi Farkas úgy hiszi, van elég hatalma, hogy elbánjon a polgármesterrel: „Ígérem, nem hagyom válasz nélkül érveit. Megmérkőzhetünk!”
E vita volt az első eset, amikor nyíltan szembekerült egymással a polgármester, és a város legjelentősebb médiája, a Halasi Tükör. Éppen e háború idején, 1992-ben indult el a Halas TV. Az első főszerkesztő Huber István. A technika szegényes, a stúdió egy padlástérben van az ÁMK-ban. Az önkormányzati támogatás még várat magára…
Október 24-én népes küldöttség érkezik Halasra, a Nyúl utcába. Mintegy 250 ember jön Mosonmagyaróvárról, hogy Dudás József háza előtt tüntessenek az 1956-os sortűz miatt.
1992 decemberében folytatódott az utcanevek átnevezése Halason. Eltűnt az Április 4., az Ifjúmunkás, a Kun Béla, a Munkásőr, a Münnich Ferenc, a Rajk László utca. Tiltakozásul az utcaátnevezések önkényes (a polgárok részvétele nélküli) módja miatt elhagyta a képviselőtestületi ülést Horváth Etelka (MSZP), Rostás László (MSZP), Várnai László (MSZP), Vas Benő (SZDSZ), Wicker Erika (FIDESZ). Tény, az utcaátnevezés az ott lakók megkérdezése nélkül, vagy éppen azok akarata ellenére – ami igazi bolsevik tempó.
A teljesen jobbratolódott Halasi Tükör ellenpólusaként 1992. december 3-án megindult a Halasi Hét című hetilap. Megkezdődött Kiskunhalason is, kisvárosi léptékben, a médiaháború. A Halasi Hét másfél évig működött, 1994 nyaráig, addig, amíg az MSZP (SZDSZ) került a hatalomba. Mindenesetre érdekes, hogy a kis halasi piacon két hetilap is tudott működni ekkor, igaz, ez csak úgy volt a lehetséges, hogy a két lap ellentétes látásmódot testesített meg (később a Halasi Hétben dolgozók átkerülnek majd a kvázi ismét városivá váló Tükörhöz vagy a Halas TV-hez). A Halasi Hét első számának impresszumában találjuk a Tükörtől érkezett Váradi Ilona (felelős szerkesztő), a csinos Tallér Edina (társszerkesztő), Kohout Zoltán (munkatárs), Csorvási Katalin, Jáger Levente, Mester Sándor, Rigó Béla, Rozsnyai Sarolta, Ternyák Jenő, Venczel József, Veszelszkyné Huszárik Ildikó nevét. A fentiek közül többen is inkább konzervatív érzelműek. A Halasi Hetet a talpon maradt nagyvállalatok és vállalkozók támogatják (HALASPACK, Ganz, Barnevál stb.). A papírja kellemes tapintású, jó minőségű fehér, mellette szintén a kellemes színvilágú sárga tölti be a teret. A címoldalon, a jobb felső sarokban az elmaradhatatlan halasi címer.
A Halasi Hét igyekezett könnyedebb (a szó jó értelmében) stílust megütni, mint a Halasi Tükör, első számai jópofa, szellemes stílust képviselnek, alkalmasint a „lényeglátás” igényével (foglalkozik például a halasi vasútállomáson feltűnő hajléktanokkal), időnként a provinciális – de a maga módján szórakoztató – értelmiségi gőggel. A lap kiáll Kastyják János „betámadott” rendőrkapitány mellett, december 10-én írást közöl a Dallas-jelenségről. A cikk szerzője ócska, silány, hitvány szükségleteket kielégítő szappanoperának tartja a Magyarországon 1991 óta futó, népszerű Dallast, melyet rendes ember (különösen ha sznob) nem néz. A Dallas népszerűsége, úgymond, a társadalom szegénységi bizonyítványa… Bájosan provinciális sznob (korlátolt) értelmiségi nézőpont, holott a Dallas igenis fontos társadalmi-kulturális jelenség volt az 1980-as években Nyugaton és az 1990-es években Magyarországon. A Dallas nem utolsó szerepet játszott az 1980-as évek globális neokonzervatív fordulatában; hiszen nemcsak egy szappanopera volt a sok közül (a világ legnézettebb szappanoperája), hanem az amerikai Dél neokonzervatív világképének és eszményének közvetítője: főszereplője a gátlástalan, ördögien ravasz, de mégis vonzó, macsó, whiskyvedelő, nőfaló olajbáró; középpontjában a tradicionális, hierarchikusan szerveződő nagycsalád (ahol a férfiak irányítanak, dolgoznak és isznak, a nők otthon ülnek, pletykálnak, vetkőznek és gyereket szülnek), a farm, a cowbolyromantika, és persze az egyszerre mennybe és pokolba juttató business. A Dallas a Reagan-korszak eposza volt, az 1990-es évek Magyarországán pedig sokan – sajnos – a Dallasból tanulták a kapitalizmust. Ez persze érthető, máshonnan nem is nagyon volt tanulni, hiszen a második világháború alatt és után a magyar kapitalizmus legtöbb „hordozóját”, a városokban lakó zsidóságot és svábokat kiirtották vagy kitelepítették, a tulajdonos parasztságot pedig szövetkezetekbe kényszerítették. Negyven évig szocializmusban éltünk, majd egy hirtelen váltás – honnan is tudhatták volna az emberek, hogyan működik a kapitalizmus? Mindenki Jockey Ewing akart lenni, normává vált, hogy az üzletnek elengedhetetlen része, majdhogynem alapja a másik átverése, a másikon való átgázolás (az átverésekre és igénytelen gányolásra alapozott magyar vadkapitalizmus szellemes tükre lesz majd a Tímár Péter rendezte Zimmer Feri című film – 1997).
1992 végén már nem is annyira pártok folytatnak közéletet, hanem bizonyos eszméket megjelenítő irányzatok, emberek. A pártokba alulról irányuló passzionaritás lassan kimúlt, a struktúrák megmerevedtek, a pártok egyre inkább elitistává váltak. Az 1990-es évek elején még szellemileg-szervezetileg gyenge jobboldal tagjai harsány antikommunista szónoklatokat tartanak, miközben az emberek jelentős része már csalódott a rendszerváltásban, és visszasírja a Kádár-rendszert (szociológiai kutatások szerint 1992-ben vált dominánssá a magyar társadalomban a vélemény arról, hogy a Kádár-rendszer jobb volt, vagyis ekkorra a magyar emberek többsége már csalódott a „rendszerváltás rendszerében”, és ez az érzület végig fenn fog maradni 2010-ig). Az új jobboldal tagjai azt hiányolják, hogy nem következett be teljes elitváltás. Érdekes és jellemző ebből a szempontból Sepsi László nagyvállalkozó 1992. december 18-án megjelent kifakadása: „Fölháborít, hogy minden városi, hatalmi poszton a régi, levitézlett, népirtó és gyilkos rendszer kiképzett emberei működnek. Nem tetszik, hogy a jövő generációt, gyermekeink lelkét az MSZMP-s megyei első titkárra, a jelenlegi rendszer ellenségére kell bízzunk, ha nem kívánjuk más városba, gimnáziumba küldeni gyermekeinket. Ősi barátság, elvtársi és bajtársi kapcsolat köti a rendőrség bolsevik főnökét az ügyészség bolsevik főnökéhez. […] Remélem eljön az a kor, amikor felszabadul városunk a kommunisták, illetve a vörösnél is vörösebb, kommunistákat mindenben kiszolgáló, magát SZDSZ-eseknek titulálók uralma alól.” A politikai rendszerváltás ugyan megtörtént – de az apparátus helyén maradt. Sepsi valójában teljes elitváltást követel, azt, hogy a gimnáziumtól kezdve a rendőrségig kádercsere történjen, a megbízható elvtársakat megbízható elvtársak váltsák. E vágy beteljesülésére még majd 20 évet kell várnia Sepsinek, aki azonban valóban érzékelteti azt a problémát, hogy a rendszerváltás után a posztkommunista elit kezében maradt a tényleges irányítás számos eszköze és a valódi hatalom.
És ez így is lesz 2010-ig, a Magyarországot csődbe juttató, egyre inkább elitista-dogmatikus-neoliberális pozícióba sodródó, a saját intellektuális és népi bázisát ostoba, vak módon elfojtó posztkommunista elit végleges, visszafordíthatatlan bukásáig.