Kiskunhalas – 1993

1993-ban még tartott, nem fejeződött be a régi rendszer, struktúrák bomlása. A téeszek folytatódó szétlopása heves indulatokat kavar a Dél-Alföldön. Januárban Balotaszálláson majdnem tettlegességig fajulnak az események. A Kossuth TSZ elnökét, Tubánszki Józsefet megfenyegetik. Egy balotai lakos így panaszkodik (Halasi Tükör, február 5.): „Uram, ez az ember tönkretesz bennünket. A kétszáz tagból húsz sem dolgozik. Azok is az irodában. Tönkrementek a káefték, a föld vetetlen, és eladnak mindent, ami mozdítható. Ezt a házat is valakinek spekulálják. Ezt már nem lehet tűrni.

– Miért tűrték eddig?

– Mert fél a nép. Itt ez úgy van, ha valaki szólni mer, azt kicsinálják, meghurcolják, bíróságra viszik. Legalább huszonöt olyan embert tudok mondani, akit azért rúgott ki Tubánszki, mert megmondta az igazat. Közgyűlésen, ha valaki nem jól szól, lehurrogják a szolgák.” Fortélyos félelem igazgat, az új világ (is) megfélemlítésre épül.

Tubánszki József természetesen cáfol, neki semmi, de semmi köze a sajnálatos eseményekhez, a téeszvagyon eladása pedig teljesen törvényes volt. Tubánszki egyébként áprilisban mint aki jól végezte dolgát (jól végezte dolgát!), egyszerűen lelépett Balotaszállásról, mondván, belefáradt a támadásokba. A volt téesztagok közül ekkor 63 ember jelezte, hogy szeretné újjáalakítani a szövetkezetet a lepusztult, kifosztott, elhagyott maradványokból. A vállalkozás persze merő illúzió volt, a lerabolt téesznek ekkor hivatalosan egy tagja van, az adósság az égig ér, „konganak a kacsatelepek, a varroda, a gépműhely,” mindenesetre a 63 tag szándéka arra utal, „alulról jövő igény” mutatkozott a téeszvilág újjáélesztésére – nyilván elsősorban azok részéről, akik nem kaptak kárpótlást, akik 1945 előtt cseléd-agrárproletárok voltak, vagy abból a szociokulturális közegből származtak. Posztobányi László június 4-én megjelent cikkében részletesen ecseteli a Kossuth TSZ kifosztását: Tubánszki „Balota Holding néven – a küldöttgyűlés által is jóbáhagyva – KFT-t alapított. Kétszemélyest. Ő volt a főnök és a titkárnő a beosztott. Íme a nagy buli részletei: Az alapító vagyonba bevitt a téesz pénzéből ötszázezer forintot. Emellé rakott félmilliót apportként. Az apportban az szerepelt, ami az ő és a titkárnője irodájában találtatott. Így többek között: szőnyegek, bútorok, szövegszerkesztős számítógépek, Panasonic telefonközpont, TV, video, stb…”Ezután ezeket a tárgyakat elszállíttatta, mint magánvagyonát… Vagyis a téesz javaiból alapított magáncéget, melyet a szövetkezeti közösből szerelt fel. Így magánosította a közös vagyont, a 200 fős tagságnak meg maradt az adósság és a kongó kacsatelep. A lényeg azonban abban van, hogy a téesztagok ezt megszavazták. Nyilvánvaló, hogy eredetileg nem ezt mondták nekik, hogy becsapták, esetleg megvesztegették őket (egy részüket talán pár deci pálinkával, néhány köteg százassal, vagy hangzatos ígéretekkel?). Az eset tipikus. Az ügylet eredményeképpen, a közös vagyon magánosításával megjelenik egy tulajdonos vállalkozó, aki jobb esetben pár tucat embernek ad munkát; cserébe leépülnek a meglévő termelő kapacitások, tömegessé válik a munkanélküliség, megjelenik a vidéki roncstársadalom. Újra Posztobányi Lászlót idézzük, a Vádirat című könyvéből (1994): „Még meg sem született a kárpótlás, a téeszelnökökből átvedlett zöldbárók elindították a szocialista mezőgazdasági királyságok privatizációját. Minden téeszben a magánosítás élére állt az az első tíz ember, aki az elnök elvtárs körül legyeskedett, tevékenykedett… […] A zöldbárók hada betegre kereste magát az eladott földből. A tagság nem mert szólni, mert könnyen az utcán találta magát az, aki kérdőre vonta az elnök elvtársat a közgyűlésen. […] Féltek, és még mindig félnek az emberek. […] Zsanán „Az elnök megvette az almást potom pénzért két helyettesével együtt. Azt elfelejtették hangoztatni, hogy néhány évvel ezelőtt telepítettek oda több milliós csepegtető berendezést és az is almással járt…

Vagy az sem volt hétköznapi történet, hogy az elnök a közös juhait rokonai kezére játszotta át.” (55-56. old.)

Mai napig megíratlan a téeszek szétverésének históriája, bár lehet, hogy még most is sokan félnek beszélni az akkor történtekről. A termelőszövetkezetek bármennyire is sikeresek voltak az 1960-as 1980-as években (az 1980-as években a magyar mezőgazdaság minőségi mutatóit tekintve a világ élvonalába tartozott, a legtöbb nyugati országot is megelőzve – erről lásd, Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században. Bp., 2005, 444-445. o.), részben mégiscsak erőszakos földeltulajdonítások révén jöttek létre, s ez hordozhatatlan morális terhet jelentett. Másfelől viszont a téeszek sok tekintetben ügyeskedésekkel, átverésekkel vagy nyílt csalásokkal való szétverése, – hiszen a szövetkezeteknek volt egyfajta népességmegtartó ereje – úgy tűnik, visszavonhatatlan módon megroppantotta a vidéki magyar társadalmat és újratermelte az egykori cseléd-agrárproletariátust, abban az értelemben, hogy az egykori cseléd-agrárproletárok utódai kerülnek majd a társadalom peremére, lesznek tartósan munkanélküliek vagy teljesen kiszolgáltatott munkavállalók, segélyezettek, kivándorlók, a 2000-es években sokat emlegetett „roncstársadalom”. A kiszolgáltatott emberekkel bármit meg lehetett tenni. Egy olvasói levél (Halasi Tükör) a július 16-i lapszámból. Írja G. B., Munkaerőt ingyen. A levélíró azt panaszolja, hogy unokáit nyári munkára alkalmazta egy kocsmáros, majd nem fizette ki őket, mondván, eltűnt a pénz a kasszából. Szerződés nem volt, a kocsmáros feljelentést nem tett, a gyerekek feketén dolgoztak. „Kérem, ha lehet nevemet mellőzzék, nem szeretném ha unokámat a tulajdonos megveretné.” Mintha valami latin-amerikai maffiaállamban lennénk.

Az átverések, becsapások, ügyeskedések lassan az élet minden szeletét átfonják. Ismert átverés lesz környékünkön is a „gilisztázás”, amikor arra vesznek rá embereket, hogy tenyésszenek gilisztát, mondván Nyugaton – a Nyugat: varázsszó! – is ezt csinálják, és mekkorát lehet kaszálni a gilisztatenyésztéssel. A giliszták, úgymond, „biohumuszt” állítanak elő. Egy giliszta ára egy forint, a megfelelő mennyiségű biohumuszhoz legalább 200 ezer példány beszerzése szükséges. Van aki banki hitelt vesz föl, zsákszámra vásárolják a gilisztát. Persze ezt nagyszabású kampány előzi meg, élelmes és jól értesült vállalkozók már előre felkészültek, hogy kielégítsék a növekvő gilisztaszükségleteket…. A buliban állítólag benne volt a halasi OTP vezére, J. Sándor is. Néhány hónap múlva kiderül az átverés, egy asszony öngyilkos lesz, mert hitelt vett fel és tönkrement. A giliszta-ügy az 1990-es évek elejének egyik leghitványabb átverése volt. A becsületesség lassan kezd a hülyeség szinonimájává válni, az új, erkölcs nélküli erkölcsben alappozíció, hogy az emberek átverik egymást, hogy „az ember embernek a farkasa.” Posztobányi László Vádirat című könyvének szinopszisában olvashatjuk azt a megállapítást, miszerint a rendszerváltás után „Ráébredtünk, Magyarország körkörösen védtelen, mindenhonnan támad a bűn.

Posztobányi László ezt a gyermeki védtelenséget mutatja be könyvében. Azt állítja, a paternalista politikai rendszerben gyermeki létben élt az egész társadalom, s mára ez a közösség úgy reagál a váratlan hatásokra, mintha még mindig a gyermeki létben élne: falánk, agresszív, félős és hisztérikus.” Ez a szinopszis rövidsége ellenére is az egyik legtalálóbb diagnózis a Kádár-rendszer társadalmáról, melynek valóban jellemzője volt egyfajta gyermeki naivitás, infantilizmus, hiszékenység, jólelkűség (van, aki ezt úgy nevezné, elsősorban magát minősítve, hogy tudatlanság, hülyeség). Az ebben a közegben nevelkedett embereket nagyon könnyen be lehetett csapni.  

1993 nyarán kezdenek megjelenni a hírekben az olajhamisítók. Kisszálláson elfogják Csont László „vállalkozót”. Úgy tűnik, Kisszállás az egyik korai központja az olajozásnak. 1992-ben itt derül fény az elsők között az olajszőkítésre – olvasható a Halas Zsaru 1994 áprilisi számában. Az egyik főszereplő Cs. László (azaz Csont László), akinek a nevével később még sokszor találkozhatunk. Lebukik egy neves halasi vállalkozó is, R. Gyula, aki hamis számlákkal manipulálta a gázolaj eredetét. Közben rejtélyes halálesetek zajlanak a halasi határban, melyeknek vagy van közük az olajsötét olajmaffia ügyéhez, vagy nincs (furcsa körülmények között meghal egy határőr tiszt, egy vadászaton lelőnek egy vállalkozót).

Posztobányi László Vádirat című könyvében az olajbűnözésről is írt. Szemtanúja volt egy rendőrségi rajtaütésnek, amelynek során olajszőkítő kamionkonvojt fogtak (a szövegösszefüggés alapján a kisszállási Csont László olajbáró tanyáján – ez 1993 június). „Egy kamionsofőr megemlítette, hogy úgysem lesznek sokáig fogvatartva, mert vannak kapcsolataik – még a rendőrségen is. Sőt mi több, tett egy olyan célzást is, hogy valakik nagyon magas szinten korrumpálódtak az olajügyben. A kamionokban egyébként semmi iratot nem találtak, csupán néhány ügyvéd címét és telefonszámát.

Jogi tanácsadás nélkül nehezen megy az olajszőkítés. Az egyik sofőr leadott egy számlatömböt, amelyen egy kft. fejbélyegzője szerepelt. És sok-sok fantomnév a szállítóleveleken.

Olyanok, akik soha nem is léteztek. […]

Az eddigi adatok szerint sok tízmillió liter fűtőolajat savaztak. Több száz hordó van elásva a földben és néhány tucatnyit a föld felszínén meg is találtak.

Minden jel arra vall, hogy Magyarországon egy cinikus, nemtörődöm és korrupt mechanizmus emelte állami szintre a legutóbbi négy év legnagyobb gazdasági bűncselekményét.” (96-97. old.)

Posztobányi azt írja, hogy őt is megfenyegették, mondván, az olajmaffia likvidálni akarja. De nemcsak az olajmaffia: „bizalmas rendőrségi körökből azt is megtudtam, hogy komplett terv készült ellehetetlenítésemre. Mint újságírót, nem mertek kinyírni. Azt szerették volna, ha először erkölcsileg kerülök padlóra a munkaadóm előtt, azután majd elbeszélgettek volna velem, homlokomon egy pisztoly kíséretében. Nem túlzás, erről volt szó.” (98. old.) Isten hozott az új világban!

Csont László rövid idő alatt, három hét után szabadult. Gyors szabadulása sok rendőrt is megdöbbentett. A Halas Zsaru olajügyekkel foglalkozó sorozata így fogalmaz (1994 június): „a magyar rendőrség nem képes ezeket a jelentős súlyú, tagadhatatlanul a politikai szférába hatoló, nagy létszámot átfogó, szervezett és konspirált bűnbandák ügyeiben a megfelelő színvonalú felderítésre. Hogy miért jutott ide? – ez már egy másik történet.”

Csont László egyébként az alföldi új-oligarchákhoz hasonlóan (mint a kunbajai polgármester vagy Stadler József) futballcsapatat hoz létre (Csont FC), és szerb verőemberekkel intézi az ügyeket. Amin a legkönnyebben elcsúszhatnak az olajbárók, a számlakönyveket kiállító személyek. Az egyik köp a rendőrségen, de rossz helyre fordul, pár nap múlva három szerb kést szorít a torkához, pisztolyt a homlokához (Vádirat, 100. oldal). Egyesek azt suttogják, az Idegenlégiót is megjárt, a magyar Alföldön gyilkoló, a szegedi cukrász Z. Nagy családot lemészárló Magda Marinko valójában az olajmaffia bérgyilkosa…(Népszava, 1994. 03. 29)

Október 21-én a Halasi Hétben jelenik meg riport az olajozásról, de ennek láthatóan csak az a célja, hogy cáfolja az „összeesküvéselméleteket”. Jáger Levente Eszes Bélával, a halasi vámhivatal parancsnokával készít interjút (talán megrendelésre?). A vámparancsnok elmondja, hogy minden HTO-igénylést ellenőriznek, azokat, akik esetlegesen visszaélésben gondolkodnak, megbüntetik. Az pedig, hogy valami maffia lenne, ugyan már! „A hálózatok és csoportok működése és létezése nem bizonyított, csak fikció szintjén mozognak.” A hatóság szerint tehát minden rendben van. Holott ma már biztosan tudjuk, hogy az olajmaffia a rendszerváltás korának egyik legvisszataszítóbb ügye. Bár az olajmaffia tevékenységének epicentruma a Kecel, Soltvadkert, Kiskőrös „aranyháromszögben” volt (éppen úgy, mint a borhamisításé), de városunkra is kiterjedt. Még ma is keveset lehet tudni az olajügyekről, de ha csak a tizede igaz annak, ami kiszivárgott különböző, kompetensnek tűnő emberek (Nógrádi Zsolt „olajvállalkozó”, Sándor István fedett nyomozó, Katona Béla volt titkosszolgálati miniszter) vallomásaiban,  akkor az annak a jele, hogy az 1990-es évek Magyarországán összefonódott a szervezett bűnözés és a politikai elit.  A rendelkezésre álló szórványos adatok alapján nem zárható ki az sem, hogy az egész olajügy egy körmönfont, soklépéses titkosszolgálati akció volt (még a kommunista „régi gárda” iniciatívájával), éppen azzal a céllal, hogy kompromittálja és sakkban tartsa a rendszerváltás utáni Magyarország új politikai elitjét. Az olajügyek gyökerei még az 1980-as évek második felére nyúlnak vissza, beszámolók szerint már ekkor megindultak a stiklik a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg stratégiai készletének felhasználásával (vagyis a dolognak lehetett egy szovjet katonai-titkosszolgálati háttere is), és a rendszerváltás után is ukrán-orosz szálon zajlott az ügylet jelentős része. Még a rendszerváltás előtti katonai-titkosszolgálati elit kezdhette meg ezeket az ügyeket, és vélhetően folytatta is 1990 után (csakhát más idők, más módszerek). A dolog gyökerei még a szocializmus idejére, az 1980-as évek közepére nyúlnak vissza. 1985 után már megkezdődik a felkészülés egy lehetséges átmenetre. Füzesabonyban a téesz területén már 1986-tól kezdtek megjelenni az olajos vagonok. A Magyarországon állomásozó szovjet hadseregcsoport a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok „raktára” volt, szinte magától kínálta a lehetőséget a manipulációkra. Nem véletlen, hogy a hadsereg volt a melegágya, keltetője az olajos manipulációknak. A jelek szerint – mint egy volt III/II-es tiszt erről beszámolt – már az 1980-as évek második felében titkosszolgálati hátterű akciók indultak a szovjet hadsereg stratégiai készleteinek megcsapolása céljából. Ebből a társaságból nőttek ki az ún. „olajezredesek”, akik már 1989-ben létrehoztak kft-éket a hadsereg(ek) készleteinek megcsapolásával. A szovjet hadsereg magyarországi kivonulása szintén jó alkalmat teremtett az olajos manipulációkra. Mi ekkor persze semmit nem tudtunk erről, és nem is törődtünk volna akkor sem, ha tudunk róla, már-már kamaszodó gyerekek voltunk, élveztük a fiatalságot, a nyarat, a napfényt, a bennünk duzzadó, növekvő fiatalos világmegváltó lendület még hitt az önzetlen jóságban és hogy eljutunk egészen a csillagokig. Nemhogy az olajmaffiáról nem tudtunk, hanem még azt sem értük fel ésszel, mi folyik körülöttünk valójában. Burokban éltünk, a boldog gyermekkor óvásában

1993 márciusában szakadás következett be a halasi SZDSZ-ben. Tóth Zoltán polgármester kapcsolata már korábban megromlott az SZDSZ-vezetőséggel, most viszont kenyértörésre került sor a városvezető, hívei és az SZDSZ között, és Tóth kilépett a liberális pártból (a pártban maradt viszont továbbra is vezetőként Szabó Erika, aki később majd a Fidesz politikusa lesz). A Szabó Erika mellé álló Halasi Tükör „puccsistának” nevezi a kiválókat.

Márciusban időközi önkormányzati képviselőválasztásra kerül sor Kiskunhalason (6. választókörzet). Nyertes az MDF jelöltje, Gál István (243 szavazat), második a független Kalmár Benőné (194 szavazat), harmadik az MSZP-s Király György (175 szavazat).

1993-ban folytatódott a Halasi Tükör jobbratolódása. A gyüttment Farkas P. József indulatos és pocskondiázó cikkekben gyalázta a halasi másgondolkodásúakat, a gimnázium igazgatóját, Szabó Miklóst; a költő Rigó Bélát meglehetősen otromba, primitív, de határozottan gyűlöletkeltő stílusú írásokban. A Szabó Miklóst gyalázó írás ellen tiltakozott Tóth Zoltán polgármester és Vas Benő alpolgármester is egy nyílt levélben (május 7.), mondván, Farkas P. uszító jellegű cikkei  amellett, hogy gyűlöletkeltőek, zaklatóak, veszélyeztetik az iskola munkáját is (egyébként Farkas P. cikkeire mindvégig jellemző marad a bántó személyeskedés, a rosszindulatú acsarkodás, provokáló kötözködés, ami egy pszichikailag meglehetősen instabil személy képét vetíti elénk).

A Halasi Tükör ismét csak ordenáré stílusú válaszcikkben reagált (a cikk szerzője, mint ez a szövegkörnyezetből kiderül, maga Sepsi László. Az aláírás: A szerkesztőség): „Tóth Zoltán a stílust kéri rajtunk számon. Márpedig ez olyan, mintha a görény kérdezné, miért büdös a lábunk.” Pedig Tóth Zoltán  írása valóban kulturált hangvételű volt.

Az az alpári, visszataszító ámokfutás, amit ezidőtájt folytatott a Halasi Tükör (és személyesen Sepsi László helyi oligarcha), más problémára is felhívja a figyelmet. Mint láttuk, az 1990-es évek elején – többnyire kétes módon – helyzetbe került vidéken is (főleg a nagyon zűrös Bács-Kiskun megyében) egy új vagyonos, mondhatni oligarcha-réteg. Ezek az emberek igyekeztek saját üzleti vállalkozásaik kialakításán túl pozíciót szerezni az élet más területein is: a kultúrában, tudományban, sportban, médiában, közéletben, államigazgatásban, sőt, a politikában. Bár erős a gyanú, hogy valójában a politika – és a mögötte levő, rejtett erőcsoportok  –  használta ezeket a meglehetős mélységből hirtelen nagy csúcsra – talán bizony strómanként? – felfuttatott, gyakran zavaros múltú, tanulatlan, képzetlen embereket és nem fordítva. Ezek az emberek viszont az esetek többségében nem rendelkeztek a legalább minimális intellektuális felkészültséggel sem ahhoz, hogy sikerrel tudják realizálni céljaikat a közéletben. Sepsi László például felvásárolta a sikeres Halasi Tükröt, majd mintegy beleülve a készbe (hiszen a Tükörrel márkanevet, piacot is szerzett) egy elképesztően primitív színvonalú, agresszív stílusú bűnügyi-bulvár szennylapot csinált az újságból.

De azért ne legyünk igazságtalanok. Ekkor is jelentek meg érdekes, színvonalas cikkek a Halasi Tükörben, ezek szerzője Posztobányi László volt, az ő írásaiban olykor a minőségi, „oknyomozó” újságírás remekeit olvashatjuk ma is. 1993 végére pedig jelentősen mérséklődött a Halasi Tükör korábban ordenáré hangneme: Farkas P. Józsefet mindenki megkönnyebbülésére takarékba rakták. A rivális Halasi Hét pedig gyorsan ellaposodott és üressé vált, szinte csak akkor volt érdekes, ha a Tükörrel kellett vitatkozni. Szabó Miklósnak a védelmére keltek volt tanítványok, kollégák is. 1993. május 4-én a tantesület nyílt levélben állt ki az igazgató mellett. Földi Lajos felelős szerkesztő viszont a szólásszabadságra hivatkozva védte Farkas P. Józsefet. 1993-ban végig folytatódott az össztűz a Tükörben Tóth Zoltán polgármester ellen.

Májusban megszűnik a gyorsvonati közlekedés Kiskunhalas és Budapest között. A pálya annyira elromlott, hogy fenntarthatatlan a klasszikus gyorsvonati üzem. A helyzet a következő években csak romlani, és romlani fog, a menetidő egyre nő, egyre nő…

1993 májusában feljutott az NB I-be a női kézilabda csapat, a korábbi Tisza Füszért, melynek finanszírozását 1992-től Sepsi László segítette. Vasas József edző 1990-től kezdve szinte a nulláról, helyi erőkből épített fel egy klassz kézilabdacsapatot (később Vasas kapcsolata megromlik a lányokkal), de sajnos ekkor mégsem tudott indulni az első osztályban a csapat.

Nyáron eldől, hogy a Szász Károly utcában, a keceli út felé, tehát nem éppen a belvárosban lesz az új gimnázium.

Nyáron Halason járt Horn Gyula, az MSZP elnöke. A sportcsarnokban lényegében telt ház, 500 ember előtt beszélt. És milyen okosakat mondott! Szerinte Magyarország legnagyobb gondja a munkanélküliség. Igen! Valóban az 1990-es évek elején alakult ki a ma is létező 3-4 milliós roncstársadalom, azokból az emberekből, akik alól akkor kihúzták a talajt. És azt hiszem, ma senki nem vitatja, milyen óriási, a későbbi évtizedeket is meghatározó katasztrófa volt a milliós munkanélküliség megjelenése. Horn „Kijelentette, hogy a lakosság 90 %-a egyre jobban elszegényedik és élősködőknek nevezte azokat, akik közben gazdagodnak, és ebből hasznot húznak. A privatizációról szólva kijelentette, hogy ez nem felel meg a társadalom érdekeinek és túl sok visszaélésre ad lehetőséget.” Bizony, ezek kemény szavak, és Horn jól tudta, hogy kell beszélni a néphez. A lakossági fórum után feltehetőleg sokan azzal távoztak, hogy jövőre az MSZP-re szavaznak, és azután nyilván sokan csalódtak akkor, amikor a Horn-kormány ráébresztette őket, egy dolog ellenzékben szónokolni, és más dolog kormányon cselekedni.

Szintén Halason járt Pozsgay Imre, a Nemzeti Demokrata Szövetség elnöke. A Halasi Hét készít vele interjút (július 1.). Pozsgay többek között éles kritikával illeti a téeszek szétverését. Szerinte a farmergazdálkodási forma „anakronizmus”. A politikus kiáll az 1956 utáni szövetkezesítés mellett is. Szerinte 1956 után a magyar nép „olyan kooperációt hozott létre, ahol volt első és második gazdaság, háztáji és szövetkezeti, és a termelésben jól együtt tudtak működni, sőt piacot találni.” Pozsgay bírálja az oktatáspolitikát is, szerinte Magyarországnak igenis szüksége van sok és jól képzett, minőségi értelmiségre.

Nyáron AFU-kamerát és Foucault-ingát kap a csillagvizsgáló (év végén pedig úgy tűnik, Napfizikai Kutatóintézet nyílik Halason a csillagvizsgáló alapján). És megnyílik a Joker, az első modern diszkó Halason.

Júliusban Vas Benő alpolgármester is kilép a helyi SZDSZ-ből, úgy, hogy összevész a helyi szervezet vezetőjével, Szabó Erikával. Vas azzal vádolja Szabót, hogy elvtelen karrierista. A FIDESZ is kettészakad, ahogy a párt egésze 1993-ban, a „liberálisok” kiválnak, a párt helyi legismertebb alakja, Wicker Erika régész, muzeológus előbb kiválik, majd novemberben visszatér az egyre inkább konzervatív irányba húzó párthoz.

Augusztusban az egykori szovjet emlékmű helyén felavatják a Hunyadi-szökőkutat, a Hollók elnevezésű szobor arra emlékeztet, hogy Halas valaha Hunyadi-birtok volt… A szobor-szökőkutat hamar ellepte a hínár és a szemét, talán elátkozott e hely, mindenesetre a szobrot a halasi belváros 2014-2015-ös rekonstrukciója során eltávolították, és „előkelőbb” helyre, a Városháza elé helyezték, de már a vízfelület nélkül. Szintén Halas történetéhez kapcsolódó fejlemény, hogy 1993-ban létrehozták a Kiskunhalas Történeti Kutatása Alapítványt, azzal a céllal, hogy egy nagyszabású feldolgozás keretében új narratívában tekintse át Kiskunhalas történetét.

Szeptemberben incidens a Szüreti Fesztiválon. „A szüreti vigadalom második napján már a koradélelőtti órákban összetűzésre került sor cigány randalírozók kisebb csoportja és a rend őrei között. Délután látványos felvonulást követően a polgármester ünnepi köszöntője alatt újabb incidensre került sor a cigányok körében a szökőkút közelében. A haragos szóváltást és lökdösődést követően valaki gázsprayvel próbált meg rendet tenni.” (Halasi Tükör, szeptember 22.)

A Kossuth utcán megint lebontanak egy régi polgárházat (a Gyenizse-házat, ahol ma egy bank épülete van), hivatalos tájékoztatás szerint az épületet nem lehetett volna megmenteni.

December 10-én a rendőrök lecsapnak egy Zsana közeli tanyán egy földalatti olajtárolóhelyre. Csaknem 100 ezer liter savazott fűtőolajat foglaltak le. Ezt az évet, de még a következőt is beárnyékolja az olajbűnözés.

(nyitókép: a női kézilabdacsapat szurkolói Kiskunhalason)