1989. április 12-én került sor Kádár János, az MSZMP elnöke, évtizedekig de facto Magyarország első számú vezetője utolsó nyilvános fellépésére. Ekkor már nyilvánvaló, hogy az ún. Kádár-rendszer bukni fog (megbukott), a rendszer elvi és gyakorlati alapját képező 1956-os ellenforradalmi narratíva átértékelődik, és ezzel együtt Kádár történelmi szerepe is megváltozik. A rendszerváltás folyamán kitudódik a megtorlások valódi léptéke, az eddigi hősökből árulók lesznek, az eddigi árulókból hősök. Tudta ezt Kádár is, akit élete utolsó szakaszában nagyon emésztett a felelősség gondolata. Valószínűnek tűnik, hogy elméje megbomlásában fontos szerepet játszott ez az önemésztés, a felelősség, sőt, a felelősségrevonás kérdése, lehetősége.
1989-ben, azon az április napon, Kádár mindenki számára váratlanul jelent meg a PB ülésén, az úgynevezett Fehér Házban (ma Képviselői Irodaház, eredetileg az ÁVH központjaként épült). A megborult elméjű öregember hirtelen megjelenése mindenkit zavarba hozott. A szót mégsem lehetett megtagadni tőle, aki vezette országot 32 éven át, és formálisan a párt – akkor még hatalmi párt – elnöke volt.
Ez a drámai, valóban drámai beszéd az igazság pillanata: „Most meg kell, hogy hallgassanak” – mondja a szónok. „Én már mindig az igazat fogom mondani.” Állítja, orvosa megpróbálta lebeszélni a beszédről, de leküzdhetetlen volt a késztetés, hogy kitárja őrlődő lelkét, és elszámoljon (Aczél György szerint Kádár ezt megelőzően már régóta készült a távozásra, lelki értelemben, hosszas, gyötrődő tépelődés előzte tehát meg utolsó nyilvános fellépését).
A beszéd egy óráig tart. Minden mondata értelmes, de összességében zavaros. Kádár szépen ejti a szavakat, kétségkívül jó szónok. És büszke is arra, hogy szabadon beszél, tisztában van azzal, hogy kiváló orátor. „Tudok szabadon akármilyen sajtó előtt nyilatkozni.” Ezt többször is elmondja. Csak hangfelvétel van az eseményről, de így is átjön a beszédet körüllengő döbbent, feszült csend, csak néha egy-egy köhögés hallik a teremben.
A beszéd során végig visszatérő elemként Kádár a betegségéről beszél. Sokszor ismétli, hogy „beteg vagyok, a kezem idegei elsorvadtak”, többször is részletesen beszél a kézműtétjéről, hogy kórházi kezelésre szorul. „Betegállományban vagyok.” Többször is említi, hogy vérteleníteni kellett a karját. Persze egy, a halálra és a bukásra készülő emberről van szó, de mégis, a hallgató érzése, hogy mintha a felelősségrevonás lehetőségét akarná kivédeni azzal, hogy tudatosítja betegségét, öregségét, esendőségét. Egy beteg öregembert akartok megfeszíteni?
Abroncsként feszíti a szónoklat egészét a felelősség kérdése. Mi az én felelősségem? Kádár elárulja, hogy folyamatosan ezen tépelődik. „Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy örökké a felelősségemre gondolok.” „Nekem éjjel-nappal pörög az agyam, hogy milyen felelősségem van.” „Bibliai értelemben bűnbak vagyok.” (Aczél György 1991-es interjújában megrázó módon beszéli el utolsó találkozását Kádárral, nem sokkal annak halála előtt, de már az 1989 áprilisi beszéd után. Kádár ekkor teljesen bomlott állapotban volt, de azt jól érzékelte, hogy milyen sors vár rá. Aczél szerint Kádár ezt mondta neki, utoljára: „Nekem még csak egy feladatom van: hogy bűnbak legyek. Érted? Én leszek az ország bűnbakja. Ez az utolsó szolgálat, amit tehetek a pártért, az országért, a nemzetért. Minden bűn az enyém lesz!”).
Beszél a feleségéről, aki nem tagadta meg őt a börtönben. Talán a börtönélményre gondolt, amikor ezt mondta: „Engem agyonlőhet bárki, én megnevezni senkit nem fogok”.
A beszédben csak fél óra után kerül szóba 1956. Tudjuk, hogy 1956 novemberében maga Kádár is megtört ember volt (Marosán György visszaemlékezése). Pontosan tudta mit vállalt a szovjet csapatok behívásával. Az utolsó beszédben is valószínűleg erre tér ki, amikor azt mondja, Hegedűs elvtárs aláírta azt a levelet, „amit az azóta elhunyt ember” megtagadott. Tehát hogy Hegedűs hívta be a szovjet csapatokat. Ennek kapcsán mondja, hogy a szovjetek ragaszkodtak a miniszterelnök aláírásához. Értsétek emberek: NEM ÉN HíVTAM BE ŐKET. Kádár tehát pontosan tudta és érzékelte, 1989-ben is (1956-ban is), hogy micsoda történelmi ódium idegen csapatokra támaszkodva vezetőnek lenni. Nagy Imre nevét említi, és a Nagy-kormányt is.
1956-ot általában „akkor”-nak nevezi. „Történetileg én is mindent másképp látok.” – mentegetőzik. Azért is mentegetőzik, mert nem teljesíthette két, a jugoszláv követségre menekült ember kérését, hogy a lakásukra távozzanak. (Nyilván ezt megígérte nekik, és harminc évvel később is eszébe jutott ez az árulás). Azt mondja, hogy a diáktüntetés kifejezést használta. Viszont október 28-ától (ezen a napon omlott össze végleg a hatalom) pogromszerű jelenségek zajlottak, amikor spontán öltek meg embereket. „És azokat előbb ölték meg mint Nagy Imrééket.” – mondja. Tehát Nagy Imrét megölték. „Ha harminc év távlatából nézem, hát én mindenkit sajnálok.” Önkritika, megbánás. Lényegében itt ér véget a bukott, beteg, öreg, bűnbánó ember beszéde.
A beszéd egyik legérdekesebb momentuma, amikor 1956 november első napjairól beszél. „Az a négy férfiú, aki szakított a Nagy Imre-kormánnyal, valósággal menekülni kellett.” – mondja. „Amikor én szabadlábra kerültem, kétféle szolnoki lap volt.” – mondja a szolnoki Munkás-Paraszt kormányról. Ez hihetetlenül érdekes elszólás, mert fogságként emlékszik november első napjaira. „Az első vád az volt ellenem, hogy szovjet ügynök vagyok.” Nem volt szovjet ügynök, mondja.
Bírálja a Szovjetuniót is: „Szeretném már megérni, hogy a szovjet vezetés gyakoroljon önkritikát.” – mondja. Csak a XX. Kongresszus idején derült ki, hogy mi volt a személyi kultusz. Hruscsov másfél órás pohárköszöntőben fejtette ki, hogy miért kellett megölni Beriját. Elhitte a kirakatpereket.
Összességében, úgy látszik, hogy egy rettegő, a felelősségrevonástól irtózó, önmentegető, az elmúlásra készülő ember beszéde volt az 1989. április 12-i drámai felszólalás. Kádárt pár héttel később leváltották, majd nem sokkal ezután meghalt. Az ország népének jelentős része őszintén gyászolta, tömegek jelentek meg ravatala előtt, hogy leróják kegyeletüket, tiszteletüket az országot 32 évig vezető Kádár János előtt.