A 20. századi irodalom egyik legismertebb könyve Jaroslav Hašek Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban című – a szerző korai halála miatt – befejezetlenül maradt regénye.
A hagyományos értelmezés szerint a humoros, szatíra-szerű történet pacifista indíttatású, a kisember Švejken keresztül leleplezi és nevetségessé teszi az Ausztria-Magyarországot, de a mindenkori országokat háborúba vezérlő bürokratákat és hadsereget. Švejk egy kicsit együgyű, de tipikus nyárspolgár, aki a hadseregbe kerülve szó szerint veszi a parancsokat, és ezzel kifigurázza az első világháborús Osztrák-Magyar Monarchiát, meg az egész képmutató polgári világot. Švejk tehát végül is pozitív hős, antihős szerű hős lenne, a „nép fia”, aki katonaként megtestesíti a háborúellenességet, cseh hazafiként a Monarchia-ellenességet (és egyébként magyarellenességet is), a nyugalmas életre törekvő kisemberi nyárspolgárságot.
Ha azonban mélyebben belegondolunk, azt láthatjuk, hogy Švejk nem feltétlen pozitív szereplő, sőt, inkább taszító, visszataszító azt általa megjelenített nyárspolgáriság. Hogy ezt jobban érthetővé tegyem, szükséges ismerni röviden Jaroslav Hašek életútját. Hašek már a háború előtt ismert szatíraíró volt Prágában. A háború idején besorozták az osztrák-magyar hadseregbe, de fogságba esett. Sok más cseh hadifogolyhoz hasonlóan először a cseh légióban szolgált, de aztán a vörösökhöz csatlakozott, ami különlegesség volt, mert a csehek, csehszlovákok többsége az oroszországi polgárháborúban a fehérek mellett harcolt. A vörös Hašek nagy karriert csinált a bolsevikok oldalán: részt vett a vörösterrorban, a szibériai Irkutszkban képviselő lett, megnősült, majd 1920-ban átdobták Csehszlovákiába, hogy részt vegyen a forradalom kirobbantásában. A forradalomból nem lett semmi, mindenesetre Hašek Csehszlovákiában kezdte megírni Švejk történetét, ami 1923. január 3-án bekövetkezett halála miatt torzóban maradt.
A Švejk már Csehszlovákiában jelent meg, alig pár év múlva már el is készült az első filmváltozata, s sikerében az is közrejátszhatott, hogy a könyv élesen Monarchia-ellenes – tehát ebből a szempontból illeszkedett az új csehszlovák köztársaság ideológiájához. Ausztria-Magyarország egy elnyomó rendőrállam. Minden prágai kocsmában ott ül egy rendőrspicli, aki szorgosan figyeli a rendszerellenes megnyilatkozásokat (aztán a regényből az is kiderül, hogy a rendőrspiclik egy része maga sem hisz a rendszerben). Az osztrák-magyar elnyomó apparátus végletekig ostoba (ha a császárt bírálod, elvisznek, de azért is elvisznek, ha a császárt élteted, mondván, „az ilyen hazafias tüntetés inkább ironikus”). A derék cseh polgárok számára az elnyomatás időszaka az osztrák uralom, kémek és besúgók mindenütt. A Švejkben van egy jó adag magyarellenesség is: a magyarok az elnyomó osztrák rendszer támaszai. A magyarok és a csehek nagyon nem szeretik egymást. Szegeden a magyarok gúnyolva fogadtak egy cseh ezredet. Švejk, amikor egy magyarral iszik, ezt mondja: „Csak igyál, te magyar, húzd meg jól! Ti bezzeg nem így vendégelnétek meg minket…” A magyar-cseh ellentét az országon belül már-már végzetes, a Pester Lloydban nyílt csehellenes uszítás folyik. A magyar és cseh katonák itt-ott össze is verekszenek, sőt, a fronton is egymásba lőnek. „Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodička, az öreg árkász, mire Švejk megjegyezte:
- Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.”
A regény tehát az első világháború idején játszódik, és jelentős részben Hašek katonaélményeire épül a „sztori”. A Švejk elképesztően altesti, hadd ne mondjam, alpári könyv. Mintha csak a szarós-fingós-baszós katonaanekdoták kerültek volna lejegyzésre, ami amúgy nem baj, sőt, a könyv háborús napló oldalának hitelességét növeli. (Ez az altesti „humor” talán valamiféle monarchiabeli örökség volna? Még régebben, amikor néztem tévét, és láttam egy-két Fábry-showt, akkor tűnt fel, hogy Fábry Sándor megnyilatkozásaiban állandóan az alpári szarós-fingós „humor” jelenik meg, és más pesti ismerőseimnél is gyakran hallottam efféle „humoros” kiszólásokat. Pont úgy, mint a Švejkben. Vajon hol lehet az eredője ennek a prágai-pesti altesti szarós-fingós „humornak”? Nálunk legalábbis, a vidéki-paraszti közegben efféle alpári humor nem nagyon létezett). A könyv nyelvezete is a lehető leghétköznapibb, „realista” cseh, német, bosnyák, magyar káromkodásokkal fűszerezve.
A 20. század eleje a freudizmus kora is. Az irodalomban is bátrabban megjelenik a szex (lásd például a Csendes Dont). Nos, a Švejk altestisége abban is megnyilvánul, hogy szexuálisan eléggé túlfűtött szövegről van szó, időnként szinte már-már mintha valamilyen erotikus regényt olvasnánk (lehet, hogy ez is hozzájárult a sikeréhez?). A regényből kivilágló 1914-es Prága a szexuális szabadosság városa. (Papucs)Férjeiket minden gátlás nélkül megcsaló feleségek, szeretők sokaságát tartó katonatisztek, a mulatozó katonák számára szabad préda, szabadon csöcsörészhető, szénakazalba elvihető magyar falusi lányok. A hadsereg, a katonaélet szexuális kalandok sokaságát nyújtja.
Ez a nyelviségben és tettekben is megnyilvánuló erkölcsi feslettség egy széthulló, beteg, gyenge és erkölcstelen birodalom, Ausztria-Magyarország utolsó éveinek háttere. Ostoba hatalom, lógós katonák, embertelen kórházak, korrupt orvosok, minden utcasarkon prostituáltak (a tábori kórházakban dolgozó nővérkék jelentős része örömlényként is funkcionált. Nőt könnyebb szerezni, mint egy szál kolbászt). Szerbiában barbár módon kegyetlenkedő osztrák-magyar hadsereg. A tisztek állatnak tekintik nemcsak a szerbeket, ruszinokat és zsidókat, de a saját legényeiket is. A csehek gyűlölik a Monarchiát, és egy új világ eljövetelére várnak. Sokan átállnak az oroszokhoz. Ha kezdetben volt is háborús lelkesedés, ez hamarosan fásultságba váltott át, már Bécsben is. A katonák élelmezése egyre kritikusabb, kezdetben még a lelkes polgárok az állomásokon etették őket úgy, hogy beléjük sem fért („Kaposfalván a magyarok egész darab disznósülteket hajigáltak be a vagonba… […] Emlékszem, hogy egy állomáson valami hölgyek meg kisasszonyok sörrel akartak traktálni bennünket, mi meg belevizeltünk nekik a söröskannájukba.”). A főtisztek különböző manipulációkkal szétlopják a hadsereget. Szétlopják a Vöröskereszt segélyeit, szétlopják a tábori konyhát, miközben 1915-ben a közkatonák már koldulni kénytelenek. Csak a mulatók és bordélyházak üzemelnek teljes lelkesedéssel, a romló háborús helyzetben a tisztes polgárok és hivatalnokok is a saját lányaikat, feleségeiket bordélyba küldik.
Galícia felé közeledve a magyarországi Homonnán már az orosz betörés nyomai látszanak. A Monarchia hatóságai gyanakodva viszonyulnak a helyi ruszin népességhez, akik rokonok az oroszokkal. A homonnai vasútállomáson „A peronon, csendőröktől körülvéve, egy csoport állott: letartóztatott magyarországi ruszinok. Volt köztük néhány pópa, tanító és paraszt az egész környékről. A kezük hátrakötve, páronként fűzték őket egymáshoz. A legtöbbnek be volt verve az orra, s a feje csupa daganat volt attól a veréstől, amiben a csendőrök közvetlenül az elfogásuk után részesítették őket.” A magyarok kegyetlenek, fosztogatják a galíciai lakosságot, kegyetlenül bánnak a hadifoglyokkal. A ruszinok mellett az atrocitások kedvelt célpontjai a zsidók. A katonák nevetve mesélgetik, hogyan akasztgatták a zsidó csempészeket, az oroszoknak állítólagosan kémkedő zsidókat.
Ami pedig Švejk személyiségét illeti, nos igen, a regény során kiderül, hogy az ő, úgymond, együgyűsége és egyszerűsége szinte leleplező erővel bír a korrupt és erkölcstelen katonatisztek, a feslett feleségek, az iszákos és képmutató papok mellett. Švejket hivatalosan is gyengeelméjűnek nyilvánították, ám a regény olvasása közben az derül ki, hogy azért megvan a magához való esze, és semmivel nem károsabb alak, mint az őt elítélő és meghurcoló hatalmi gépezet. De tényleg pozitív személyiség a „derék katona”?
Švejk mindig vigyorog. Az ostoba, együgyű mosoly ül az arcán, akkor is, amikor becsapnak valakit, amikor a háborúban ipari méretekben embereket ölnek stb. Amikor bekerül a börtönbe, felajánlja a nadrágszíját cellatársának, hogy az felakaszthassa magát. A robotszerű Švejk morális együttérzésre, reflexióra képtelen sodródó „kisember”, akit csak az érdekel, hogy nyugodtan leguríthassa a sörét a kocsmában. Ismerve Hašek életútját is, kizárt, hogy ő ezt a nyomorult, szánalmas, és igen, visszataszító kispolgárt akarta volna hősi piedesztálra állítani.
Ezért is mondható, hogy a Švejk egy cinikus arculcsapás. Egy vizsgatétel. Azzal, hogy a befogadó közönség hőssé avanzsálta Švejket, a derék katonát, vagy inkább a szánalmas kispolgárt, elbukott Jaroslav Hašek vizsgáján.