„S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.”
Jókai Mór a saját legkedvesebb regényének tartotta az 1872-ben megjelent Az arany embert. A regényből színházi darabot is írt, amit előszeretettel játszottak főleg az 1918 előtti Magyarországon. A művet háromszor is megfilmesítették Magyarországon, utoljára 1962-ben (Gertler Viktor rendezése nagyon jól emelte ki a regény fontos részeit, a színészi játék – Krencsey Marianne! – lenyűgöző). A könyv ismertségéhez és népszerűségéhez nyilván az is hozzájárul, hogy kötelező olvasmány, igaz, ez a regény egyáltalán nem általános iskolásoknak való, inkább 20 év fölött érdemes elolvasni.
Az arany ember első harmada sodró erejű, letehetetlen olvasmány, de aztán a cselekmény folyása, mint a Duna az Alföldön, lelassul, és nemcsak lelassul, de valószerűtlenné is válik, mint a balatoni fogaskirály. Kimondottan érezhető a szövegen, hogy szerzője gyorsan írta: az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyar regény alig néhány hét alatt készült el (ezért maradhatott benne például olyan figyelmetlenség, hogy Almira kutyának mintegy 20 évesnek kell lennie a történet szerint).
Valahogy nem áll rá az ember arra, hogy „realistának” nevezze a regényt, amely az 1830-as évek Magyarországán játszódik, és főleg az első, legjobb részében jelentős, örök érvényű társadalomkritikát fogalmaz meg. A határvidéken egész csempészfalvak, korrupt vámosok, ólálkodó kémek, bent a központban előre lezsírozott közbeszerzések, visszaosztott pénzek, szétlopott költségvetés. Csak a hülyék nem lopnak, csak az ostobák nem csalnak. „Nem megy az minálunk másképpen. Nyomorúság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garasát megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekció a fődolog, s ez neked lesz.” – mondja az egyik szereplő Timár Mihálynak. A korrupció bevett dolog, még a trónörökös is csak nevet a dolgon: „Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát miért ne nevetnék én is? – Nevess te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajcár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából.”
Az emberek jelentős része ebben a magyarországi világban, néhány kivételtől eltekintve: rosszindulatú, feljelentgető, hitvány, középszerű, kapzsi, csaló. Brazovics Athanáz a korrupt, durva és rosszindulatú szélhámos vállalkozó archetípusa, általa (is) akár az 1990-es évek Magyarországára is könnyen lehetne adaptálni az egész történetet (mondjuk egy sorozat formájában). Krisztyán Tódor története pedig azt üzeni: az embereket még a legnagyobb jóindulattal sem lehet megváltoztatni. A világ igazságtalan, az állam közönyös, még a papok is semmibe veszik az Evangélium szellemiségét. Csak a kutyák hűségesek az emberhez. Pedig ez még nem is az 1848 utáni Magyarországának tükörképe, vagy a dualizmus panamás világa, hanem a romantikus idők, a nagy vállalkozások kora. Amikor még nem Pest, hanem a kálvinista Komárom volt a dunai kereskedők központja, és a görögök-rácok jelenléte is érezhető volt a dunai kereskedelmi úton.
„Azok is mind igen szívesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megissza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.”
A könyv első részében több, kimondottan humoros, vagy finom iróniával megírt megjegyzés is olvasható, mosolyra késztetve az olvasót. Sőt, a kezdeti fejezetekben még egészen finoman, egészen lágyan, visszafogottan, de némi erotika is megjelenik: például Timár Mihály kimondottan testi vágyat érez Timéa iránt. „Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbet soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?” (Ez az egészen enyhe formában megjelenő testiség is teljesen kikopik nagyjából a regény második negyedétől – illetve csak Krisztyán Tódor kalandjainál van rá utalás, mint a romlottság netovábbjára –, s egyebek között az émelyítő prüdéria teszi hiteltelenné, anti-realistává – de egyáltalán nem romantikussá – a szöveget).
A regény nagy részében tehát a szerelmi szál(ak) annyira elrugaszkodott(ak) a valóságtól, irreálisan, természetellenesen prűd(ek) és negédes(ek), hogy ez valószínűleg nemcsak a 21. századból nézve, de a még a 19. század emberének is abnormálisnak tetszhetett. S a történet kaland részébe is bekerültek olyan, teljesen valószínűtlennek tetsző, erőltetett fordulatok (a brazíliai találkozás, az egyik szereplő halála a megfelelő helyen és időben), melyek talán csak a ZS-kategóriás filmekben láthatók. A könyv utolsó harmadát már csak a balatoni tájleírás menti meg, benne a szinte etnográfiai forrásértékkel bíró téli halászat leírása.
Egy menekülő, csalódott ember története ez a regény, s nem is biztos hogy Timár Mihályra gondolunk, hanem a világi élet képmutatásába láthatóan belefáradt Jókai Mórra, aki állítása szerint saját személyes ismeretségéből nyerte az ihletet a regény alakjaihoz; és az emberekben csalódva csak a természetben talál vigaszt. No meg az általa ideálisnak elképzelt, teljesen irreális férfi-nő viszonyban, amelyben a nő legyen – amellett természetesen, hogy fiatal és szép – teljesen passzív, engedelmes és türelmes, aki urát kiszolgálja és annak hűséges támasza jóban és bajban, továbbá legyen mindig kedves és vidám, tűrje a férj távollétét, haragját, hidegségét, és ha megcsalja azt is, és lehetőleg éljen izolálva másoktól (mondjuk egy lakatlan szigeten, ha meg városi, zárkózzon el, ne járjon társaságba).
„Minden kincseinek árán sem képes megvenni saját neje szerelmét. Még rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt közöttük. A szegény ember négy szűk fala jobban összeszorítja azokat, akik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, akinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, aki mikor fűrészel, az egyik végét a fűrésznek a felesége fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre, s esznek egy szilkéből egy bablevest, s megcsókolják egymást utána.”
Csak menekülni ebből a romlottságból teli világból, amit társadalomnak neveznek, valahová az érintetlen határvidékre, ahol nincs állam és nincs egyház, csak a teljes szabadság – csakhát Magyarországon (ellentétben Amerikával vagy Oroszországgal) nincs ilyen határvidék, csak Jókai Mór fantáziájában az aprócska Senkiszigete. Jóság, egyszerűség, emberség csak a civilizáción kívül létezik.