A kérdésre maga a szerző, John Ronald Reuel Tolkien nyelvészprofesszor adja meg a választ. A regény a Tolkien által megkreált nyelvek szüleménye. „Ez a mese egyre nőtt mesélés közben… […] elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tünde-nyelvek «történetéhez» nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni.” – írja az előszóban. Először volt a nyelv, a nyelvek, és minden ebből nőtt ki. Ugyanis minden szónak története van. Minden szó mögött azok állnak, akik használják azt, és valamilyen közös emléket, benyomást, érzést testesítenek meg. A szavak és nyelvek nyomán „a történet mintegy a maga akaratából a régebbi világ felé kanyarodott.”
Az egész tolkieni világ azzal indult, hogy a professzor egyszercsak leírta a hobbit szót, és elgondolkodott azon, hogy vajon mit jelenthet ez. Márpedig ha jelentés van, akkor amögött történelemnek is lennie kell. Így kezdődött minden, illetve még Tolkien első világháborús, valamelyik Somme menti lövészárokban 1916 szeptemberétől készült feljegyzéseiből. A még inkább gyerekregény A hobbit (1937) után A Gyűrűk Urában (1954) teljesedett ki ez az elgondolás: A Gyűrűk Ura a nyelv világteremtő erejét az egyik leglátványosabb módon bizonyító alkotás. A szavak nemcsak önmagukban léteznek, afféle eszközként, hanem mindegyik mögött maga A történelem nyitja meg kapuit, feltárva egy másik világot, az elveszett múltat. A nyelviség folyamatosan átszövi a regény lapjait. A nyelv nemcsak a valóság leírásának eszköze, hanem maga a valóság. A nyelv teremtő erő, a létezés záloga. „És mindenféléket rebesgettek még ezeknél is iszonyatosabb lényekről, akiknek egyelőre nem volt nevük.” A nyelv megidéz, teremt, és fordítva, az elhallgatás/tabusítás véd és távol tart. A Gyűrűről még a békés Megyében sem mernek hangosan beszélni éjszaka, legfeljebb csak nappal. A Mordor szó kiejtése sem ajánlatos, s ha ez megtörténik, árnyék suhan el. Tabuk sokasága szab határokat a beszédnek, de ezzel határokat teremtve mi és ők közé: a törpök nem mondják ki a mithril igazi nevét; Szauronnak van egy igazi neve is, de nem engedi kiejteni; a balrog szót nem szabad kimondani Gandalf előtt stb. A széltetői támadásnál Elbereth nevének említése jobban elrettenti a Lovasokat, mint a fegyver. Amikor Glorfindel felbukkan, nem a külseje, hanem a nyelve árulja el, hogy tünde. Amikor Völgyzugolyban felhangzik a mordori nyelv, a Nap árnyékba borul, a tornác elsötétül. Az állatokat (Buga) és tárgyakat (Mória kapuja) is szavak mozdítják.
Az okosan és lenyűgözően megszerkesztett nyelviség mellett A Gyűrűk Ura másik varázsa a sejtelmes múlt, ami lépten-nyomon megjelenik a könyv lapjain. A regény egyik legjobb, legfontosabb, és afféle fundamentumként legkorábban elkészült része A múlt árnyéka című fejezet. A folyton előtörő, de teljesen ki nem fejtett múltfoszlányok továbbgondolásra, beleélésre késztetik az olvasót (az eredeti Csillagok háborújának is ez volt az egyik varázsa).
Nagyszerűek a könyvben a kitalált világ tájleírásai, érződik, hogy olyan ember ezek szerzője, aki vonzódott a túrákhoz, az erőkhöz, a természethez. Izgalmas a kalandos szál, a titokzatos Fekete Lovasok feltűnése, az előlük való menekülés a vadonban. A völgyzugolyi Tanács egy középföldei geopolitikai thriller és történelem.
Mostanság időnként azt hallom, hogy A Gyűrűk Ura, úgymond, a modern Nyugat eposza lenne. Ha ez így is van, érdekes, hogy a Nyugat nagy eposza éppen egy középkorias világot jelenít meg, ahol nincs technikai fejlődés. Csak a gótikus katedrálisok helyett fehér városok e világ ékkövei. Középfölde világa a rendiségre emlékeztető: úr és szolga megkülönböztetése, a rendiségre jellemző szociális merevség, a hangsúlyozottan megjelenő vérségi elv, a születési előjogok. A Megye a hobbitok kicsinyes vitáival együtt is – vagy épp azért – idilli falvas telpülésekből áll, ahol dolgos lakók élnek, szépen művelt kertekkel, lágy erdőkkel, mesékkel, gombaillattal. A vadon sok helyen még ősi és érintetlen. A mesebeli elemek, a sárkányok, kincsek, misztikus tárgyak (akár a gyűrűk, kardok), hősök pedig az izlandi szagák, az óészaki irodalom világát idézik meg. Az erdő a szépség és a múlt, a visszaszoruló erdők mintha az őserdei Ős-Európát és a Róma előtti kelta világot idéznék. Mintha Jacques Le Goff nagyszerű könyvét olvasnánk a középkori Európáról: Európa hőskora a gótikus középkor volt, még a koraújkor és a nagy földrajzi felfedezések előtt. Vajon a Nyugat miért éppen e középkori környezetben találja meg identitása támasztékait?
Tolkien könyvében hangsúlyosan megjelenik olyan klasszikus, nyugatinak tekintett érték, mint az egyéni felelősségvállalás. A Küldetés önkéntes vállalkozás, senki nem kényszerít senkit semmire. ÖNÁLLÓ INDIVIDUUMOK szabad döntéseinek sorozata mozgatja az eseményeket. Frodó minden kényszer és nyomásgyakorlás nélkül vállalja, hogy elviszi a gyűrűt a Megyéből, először Völgyzugolyba, majd a Végzet hegyéhez. A Szövetség tagjai önként állnak fel Völgyzugolyban.
A Gyűrűk Ura kétségkívül keresztény szemléletű könyv, mégha vallás egyáltalán nem is jelenik meg benne. De megjelenik az egyszerű lelkek tisztelete. A Jóságba vetett hit. A szánalom és irgalom dicsérete, ami Bilbó és Frodó Gollammal szembeni viszonyában mutatkozik meg. A jók megbocsátanak: Gandalf a Kígyónyelvűnek és Szarumánnak, Frodó Szméagolnak és Szarumánnak. Frodó a Szméagollal való kapcsolatában alakul át igazán, s a Gyűrűhordozót az irgalmasság magasztalja fel.
Másfelől, Tolkien megveti a farizeus gőgöt. Eme írástudó-farizeus gőg megjelenítője Szarumán, a varázsló rendfőnök, aki mintha valami rosszindulatú akadémiai professzor vagy egy urbánus értelmiségi archetípusa lenne. Amikor Orthanc romjainál Szarumán lekezelően beszél Théodennel, az urbánus értelmiségi kliséit használja „a szalmatetős csűrből” érkező, „kutyákkal a padlón hentergő” alja-nép rohaniakkal szemben. „Szolgálni nem akart, csak parancsolni.” A Bölcsek feje méltatlannak bizonyult. Az ún. Bölcsek sokszor ostobák: nem ismerik a hobbitokat, olyan dolgok történnek, amire nem számítottak. És bizony, még Szürke Gandalf is számos hibát elkövet: futni hagyja Gollamot; elindul Vasudvardba holott Radagasttól értesült arról, hogy a Fekete Lovasok a Megye felé tartanak; bemegy Móriába. A Fehér Gandalf aztán már nem hibázik egyszer sem. Talán a legbölcsebb és legerősebb teremtmény Bombadil, aki teljesen kivonult a társadalomból, és rajta még a Gyűrű hatalma sem fog. De amúgy meg, az értelmiségi lét, a múltba fordulás a pusztulásba vezető út: „A királyok pompásabb sírokat építettek, mint palotákat, s büszkébben számlálták elő a tekercsekről őseik nevét, mint fiaikét. Gyermektelen urak üldögéltek ódon termeikben s törték a fejüket címertani kérdéseken…” – ez a hanyatlás kora.
A szex nem jelenik meg a könyvben, vagy ha igen, negatív összefüggésben. Először Kígyónyelvűnél, aki kívánja Éowynt.
Én először 12 éves koromban olvastam ki A Gyűrűk Urát, majd utána majd még tízszer. Akárhányszor olvasom, mindig arra a következtetésre jutok, hogy az első kötet a legjobb. Ahogy szép lassan beleolvadunk Középfölde világába, amiről kezdetben a hobbitok sem tudnak szinte semmit, akárcsak az olvasó. Aztán megismerjük a hobbit Megye falusias világát, ahol az egyszerű, jólelkű hobbitok egymás közötti kicsinyes perpatvarai is inkább a közösséget erősítik. Az erdőkben mesebeli tündék kóborolnak, a szakállas törpök és egy titokzatos varázsló gyakoribb vendégek. A külvilágból csak gyengén szivárognak a hírek, a Borbuggyan folyó valódi határ, olyannyira, hogy a túlparton lakókat, a Megye tulajdonképpeni gyarmatán, Bakföldön már habókosnak tartják. Bombadil, aki a legöregebb, talán mind közül a legbölcsebb is. Brí ember-hobbit világa az keresztúton és a fogadó (melyik középkori regényben nincs fogadó?). Széltető az egykori északi világ romja, a völgyzugolyi nagytanács geopolitikai thriller. Mória… Mória pedig talán a csúcspontja a könyvnek, ahol minden egyesül: utazás az utazásban (maga a fejezet címe is kihangsúlyozza), a múlt árnyéka, Középfölde története immár nemcsak elmesélve hanem átélve (a Szövetség tagjai ugyanazokat a szavakat ismétlik, amikor rajtuk ütnek, mint Balin sírjánál talált krónika lapjai), a kaland, a rejtély, a Szövetség előtti próbatétel, az Ellenség minden addiginál kegyetlenebb rajtaütése, a tragédia. Lóriennél mintha már elkezdene a kicsit hanyatlani a szöveg, bár Boromir története ugyan előre kiszámítható, de mégis szívbemarkoló fordulat.
A második, harmadik kötetek viszont eposzi nagyságuk ellenére is alig különböznek egy közönséges fantasytól. Ahogy Délre és Keletre megy a történet fonala, egyre sablonosabbá és középszerűvé válik a szöveg: akciók, csaták, rajtaütések, tehát a nyers fizikai összecsapások leírásai már-már unalmasak. Sorra bukkannak fel új szereplők, akiknek a nevét aztán többnyire elfelejti az olvasó: Zsizsik gazdára vagy Bombadilra mindenki emlékszik, Imrahil vagy Halbarad neve gyorsan elpárolog az emlékezetből olvasáős után. Gandalf feltámasztása semmivé teszi Mória tragédiáját, majdhogynem hitelteleníti a szöveget. Frodó és Samu útja Mordorban talán gyötrően túlírt. A Megye tragédiája a végén tőrdöfésszerű fordulat, de felvetődik a kérdés, hogyan következhetett be ilyen gyorsan, ha Szarumánnal a visszafelé úton a Ködhegységnél találkoztak? Egy ilyen nagy szövegben sokadszori áttekintés után is maradhatnak hibák: Lórienben Haldír arról beszél, hogy soha nem hallott félszerzetekről, pár oldallal később azt mondja, hogy Szürkerév a félszerezetek földjén túl van. Frodó, amikor Minas Morgulnál elbocsátja Gollamot, gyakorlatilag a halálba küldi, hiszen a gondoriak azt ígérték, megölik, ha a hobbitok nélkül van. Honnan tudja Gandalf, hogy Boromir el akarta venni a Gyűrűt? Stb.
Tolkien azt írja, hogy gyűlöli az allegóriákat, de lehetetlen nem arra gondolni, hogy a Gyűrű mintha a hatalom allegóriája (vagy metaforája) lenne. A Gyűrű maga a Hatalom, ami eltorzít. És erről a dologról CSAK Zsákos Bilbó tudott önként lemondani (a főhős Frodó sem).