„A leírt gondolat jó barát.”
A Rab Ráby komoly könyv, mégha az író el is idétlenkedte néhol a szöveget (Villám Pista története egészen gyerekes, odahányt, valószerűtlen). A regény szövege jókaisan hanyag (az egyik szereplő neve például kezdetben Leányfalvy, majd később Leányváry), úgy tűnik, nagy regényírónk nem volt valami precíz szövegszerkesztő (ami egyébként nem gátja a nagyságnak. Például Dosztojevszkij sem olvasta át utólag a szövegeit); időnként pedig jókaisan szórakoztató, sodró lendületű (az ál-mentési kísérletet George R. R. Martin/Theon Greyjoy is megirigyelhetné), egyszerre szomorú és vicces, legalábbis egy bizonyos pontig.
A Rab Ráby két régi, sorskérdésszerű kelet-európai dilemmáról szól: egyrészt a térségünkben időnként feltűnő önjelölt népmegváltókról, akik nem ismerik, de lehet hogy nem is akarják valójában a népet (mint az orosz narodnyikok, vagy a Durak-típusú népbarátok). Vajon igazuk van-e ezeknek az embereknek?
A másik kelet-európai dilemma, hogy a felülről vezérelt „felvilágosult abszolutizmus” (vagyis világmegváltó zsarnokság) felülírhatja-e a konzervatív alkotmányos formákat, melyek avíttak, dohosak, erkölcstelenek ugyan, és a társadalmi elit érdekeit képviselik, de mégis valamilyen ellensúlyt képeznek a korlátlan hatalommal szemben.
Úgy tűnik, Jókai a Rab Ráby alapján mégiscsak jobbnak tartja a felvilágosult zsarnokságot, mint az alkotmányos elmaradottságot – bár a regény dialógus-jellege miatt aligha nevezhető jozefinistának.
A Rab Ráby főszereplője Ráby Mátyás, II. József bizalmasa, aki népmegváltó reformer hevületében konfliktusba keveredik a magyar úri osztállyal, a vármegyei hatóságokkal. A hagyományos iskolai szemléletben ez az ismert szembenállás a kalapos király és a magyar vármegyék között általában valamiféle nemzeti harcként jelenik meg, miszerint a németesítő császárral a magyar nemzeti gondolat állt szemben. A Rab Rábyban nem ez a narratíva irányadó, illetve ez csak másodlagos (sokadlagos) elem. A vármegyei magyar főurak számára a nemzeti elem csak legfeljebb maskara, cafrang (a nemzeti ébredés amúgy is csak megkezdődött, de a viseletben már teret nyer): a lényeg, hogy a bécsi császár ne ugasson bele az urak dolgába. Az urak véleménye: a nemzet nem azonos a néppel. „A nemzet a nemesi Karok és Rendek.” Maradjon tehát a régi rend aminek része: a pórnép kizsigerelése, a csalások, korrupció. A nemesi alkotmány fontosabb, mint a társadalmi igazságosság. Ahogy Tárhalmy mondja Rábynak: „ez nem humanitási ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe; de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. – Amit te mondasz, az a császár szava, amit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. – Meglássuk, melyik éli túl a másikat.” A császárt gyűlölik, amikor Karánsebesnél vereséget szenved, Pest népe örömét fejezi ki. A Ráby Mátyás féle világmegváltóknak még a császár támogatásával sincs esélyük megtörni a régi, áthatolhatatlan úri rendet. Rábyt is megpróbálják megkörnyékezni, beidomítani, de siker nélkül. Aztán elbánnak vele, eszközöket nem válogatva: fenyítéssel, fenyegetéssel, hízelgéssel, csellel, átveréssel. Nem jó a magyar urak ellenségének lenni. Még a császár is tehetetlen a vármegyei magyar urak acélkeménységű pókhálójával szemben!
„Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint eggyel több elheverni való napja legyen, s ahelyett, hogy az ország színe-java parancsol a sokaságnak, ezentúl a sokaság parancsoljon az ország színe-javának.”
Ez a régi világ ugyanakkor még valamivel másabb volt, mint az 1870-es évek „prókátor Pestje”. Pest német város volt és kőfal övezte. A kis számú pesti zsidó közösség tagjai megkülönböztető vörös köpenyt viseltek. Szentendre még inkább szerb város volt akkor.
„Pest akkor még nem volt olyan szép, mint most, hanem akkor is olyan bűz akkor is volt benne, mint most.”
Csak a korrupció örök. Ha lefizeted szolgabírót, törvényszéket, vicispánt, királyi táblát, kamarást, kancelláriát, „az a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, ha esze van?” A munkát és kereskedelmet megvető urak adósságban élnek, mindenkinek valami „vaj van a füle mögött.” A dolgok rendje, hogy az emberek átverik egymást. „Amíg okos paraszt meg ostoba paraszt van a világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.” Minden érdek, képmutatás és cselvetés, még a tudomány is. Az asztronómusok olyan előrejelzéseket adnak, ami érdektől függően a kisalföldi gabonatermesztőknek vagy a pesti marhakereskedőknek jó. Ez volt a régi Magyarország (is) – és hát mint az Arany emberből tudjuk, az 1830-as évek Magyarországa is.
A fent említett hanyagság, kissé összecsapottság mellett a regény negatívumaként említhetjük, hogy mintha anakronizmus lenne a magyar közönség vélt oroszellenessége – miszerint II. Józsefet azért sem szerették, mert az oroszokkal kötött szövetséget a török ellen. Anakronisztikusnak tűnő áthallások és utalások vannak a „zsidókérdésről”: Pest jövendőlt „elzsidósodásáról”, és a 18. századi magyar elit vélt antiszemitizmusáról.
Összességében, a Rab Ráby érdekes, és igen, progresszív szellemiségű könyv Jókai Mórtól, az elképzelt 18. század végi Magyarországról, és az örök magyar, kelet-európai problémákról.