A két világháború közötti Magyarországon nagyon népszerű és aktuális volt az Erdély-tematika. Az elszakított területek közül talán Erdély volt a legfájóbb, legérzékenyebb, inkább mint a Felvidék, vagy a Délvidék. Miért éppen Erdély fájt a legjobban, és nem a polgárosult Felvidék, vagy a dús gabonatermő Délvidék? Valószínűleg azért, mert Erdélyt egyfajta romantikus képzelet övezte. E romantikának inkább az összeurópai vonzataira hívnám fel a figyelmet. Több európai népnél, a németeknél, lengyeleknél, ukránoknál él az elképzelés a mesés, romantikus keletről, amit az adott kultúrnépek „civilizálnak”. Ami a lengyeleknek a Wschód, a magyaroknak Erdély. A vad, keleti vidék, amit civilizálni kell gótikus templomokkal, jogrenddel, könyvekkel és karddal. A mesék és kalandok földje, ahol alkalmasint kisebbségben vannak a lengyelek és a magyarok is. A Barbaricum előtt őrt álló bástya, ahol harcosnak és keménynek kell lenni. Magyar vonatkozásban erre még ráadódik az, hogy Erdély a 16-17. században „a magyar függetlenség bástyája” volt, a valóságban egy, a sztambuli főséget elismerő protestáns török vazallusfejedelemség – de mégis, a magyar élet egy alternatív reprezentása.
A Trianon-utáni Erdély-irodalom talán legismertebb műve Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája (talán az Ördögkút mellett – igaz, az nem is egészen erdélyi történet. A Tündérkert (1922) és a Nagy Fejedelem (1927) nem sokkal az országvesztés után elkészült, a harmadik kötet, A Nap árnyéka csak hosszú idő múlva jelent meg (1939), és a történet végül is „befejezetlen” maradt. A nagy történelmi tabló Báthory Gábor (1608 – 1613) és Bethlen Gábor (1613 – 1629) fejedelemségét tekinti át, és hát utóbbi uralma lenne úgymond, Erdély aranykora.
Móricz, a nagy népi író naturalista, „realisztikus” módon ábrázolja Erdély aranykorát, a nagy történelmi személyiségeket.
Báthory Gábor, „Gábris vitéz” iszákos, parázna, duhaj, és maga ellen hangol mindenkit. Ugyanakkor neki, mint kiderül, lenne bizonyos koncepciója Erdély jövőjére nézvést. Báthory még a paráznaságában is „előremutató”, nemcsak azért, mert a szabad szex progresszív, de azért is, mert nem tesz különbséget az asszony és asszony között „fajra és vallásra” tekintettel, mindegy neki, hogy a kiszemelt nő kálvinista, pápista, zsidó vagy szász. Viszont ha behevül, még az is előfordul, hogy korbáccsal suhint végig az asszonyon. Egyes urak ugyan maguk kínálják fel asszonyaikat a fejedelemnek, cserébe javakat és előléptetést remélve, viszont az erdélyi elitben mégis visszatetszést kelt, hogy a fejedelem egyre másra fekteti le a főurak feleségeit.
Báthory Gábor az, aki meg akarja haladni a vallási ellentéteket, ő az, aki magyarságban gondolkodik, nem pápistákban és kálvinistákban. Báthory Gábor az, aki tündérkertet akar csinálni Erdélyből. Báthory Gábor az, akiben valamiféle szociális eszme is van, igyekszik kedvezni a szegényeknek. Ő az, aki kegyetlenül leszámol az intrikusokkal, akik csak áskálódnak, de ezen kívül nem tudnak semmit. Ő az, aki elfoglalja Szebent és móresre tanítja a gőgös, gyűlölt szászokat. A szászok házaikba visszavonulva rettegve várják a hajdúk fosztogatásait, de Báthory Gábor nem engedi meg a rekvirálást. És Báthory halálának, orvul történő lemészárlásának is csak a szászok örülnek.
Bethlen Gábor lenne Báthory ellenpárja, „alternatívája”. Ő Gábris vitézzel ellentétben eléggé gátlásos, koravén, visszahúzódó, nehéz lelkű, már-már sunyi. Felkapaszkodott, nagy ősök nélküli. Noha nem ok nélkül (a regény szerint egy személyes sértés miatt), de szembefordul Báthory Gáborral, tulajdonképpen elárulja őt. Bethlen a törökök barátja, maga is tud törökül. Bethlen: sunyi áruló, aki nemrég éppen maga dicsérte fel a szemébe Báthory Gábor „gondolatját”, majd ellene áskál.
Bethlen Gábor békeperiódusa is csak csalfa számítás, a háborúra való felkészülés. Bethlen igazi célja, hogy Bocskai nyomába szegődve nekiinduljon Bécsnek, de ehhez előbb erőt kell gyűjteni. Lovak kellenek, erre van a hat év béke, hogy felszaporítsák az állományt.
A fejedelem kénytelen átadni a magyar Lippát a töröknek a hatalomért cserébe – a lippai ostrom, amivel véget ér A Nagy Fejedelem, a regény egyik legmegrendítőbb része. Az igazi hős ebben a küzdelemben Keresztesi Pál, lippai kapitány, „ez a vidám, nagykedvű ember”, akinek már minden asszony szeretője a várban. A lippai dráma: „A várvédők, mint az oroszlánok harcoltak a várban. Most az utolsó perc dühében elcsordult bennük a keserűség, hogy magyarok jönnek rájuk fustéllyal és dárdával, s énekszóval fogadták a csatát. A református pásztor ott állott felettük palástban, s mennydörgő hangján prédikálta, mintha csak a papi széken állna, s hangja, mikor a Bálám és Filiszteus fenevadak ellen szólana, túlharsogta a csataordítást és a fegyverdurrogásokat. Keresztesi Pál a kis vesszővel a kezében, derült arccal ágált katonái között, s parancsokat adott, nyaka közé sózván a késlekedőknek. Bátor és nagyszerű alakja forralta a vért, s szavai mint a forró ólom csörögtek, s a szívek mind fenevaddá váltak.
Bethlen maga is felvágott, rohant vitézei között. Semmi fegyvere sem volt, csak egy díszes buzogány, egy arannyal szőtt vékony rövid bot bunkósan, mint egy királyi pálca, amellyel birtokba kellett vennie az erősséget és az országot. A leggonoszabb helyeken járt, s csodálva látta a rettenetes vakmerőséget, amellyel a rossz ruhás, meztélábas, éhségtől sápadt védők öltek s viaskodtak. Csodálta a magyar vitézséget, s dagadt a szíve a büszkeségtől, hogy ennek a fajtának a vezetője lehet.
Lippa védői becsülettel állták meg a helyüket.
Mikor beszorították őket a legbelső várba, már halottak borították az utcákat. Egymást torkolva fetrengtek ostromlók és védők, mind magyarok.”
A csata végén maga Bethlen borul le a sebesült, legyőzött Keresztesi Pál előtt. Bethlen Gábor veszett tánca a meghódított lippai várban emlékezetes része a regénynek.
Bethlen a magánéletében is „sunyi”, nem olyan egyenes mint elődje. Emészti és frusztrálja a gyermektelenség, hogy felesége, Károlyi Zsuzsanna nem tudta utóddal megajándékozni. Titokban szerelmes Báthory Annába. Nyilván a későbbi rész témája lett volna Bethlen Gábor házassága a protestáns német Brandenburgi Katalinnal.
Erdély protestáns fejedelemség, de sok még a katolikus az elitben, főleg a régiek között. A katolikusok és kálvinisták közötti ellentét jól megjelenik Móricznak ebben a regényében (is). Ez már az ellenreformáció kora. A bihari kálvinistából az ellenreformáció vezérévé vált Pázmány Péter veszedelmes ellenfele a protestánsoknak, s a magyar főurak vagy a főurak közé felkapaszkodni kívánók egy része már kezd áttérni (visszatérni) a katolicizmusra (mint a galántai kálvinista kisnemesből katolizálással felkapaszkodott Eszterházy).
Pázmány „Csontos kemény embernek látszott, de olyan volt, mint a kígyóbőrbe öltözött; hajlékony és még a mosolyában is komolyság volt. Apró fekete szemei úgy szúrtak, mint a tőr, s akin végigfutott, annak megborsódzott a háta.” Bethlen elszánt kálvinista, ahogy mondja: „…egy napig se higyj a pápistának: neki mise kell, s nem szabadság és a szegény nép örömös éneke. Szolgaság, szolgaság, szolgaság. Ebbe nyom hogyha éhezik, varsával foghassa ki a halat.” Vagyis ebben az értelemben Bethlen sokkal inkább konzervatívabb mint a vallási ellentéteket meghaladni kívánó Báthory Gábor.
Az erdélyi elit minősége amúgy erősen kívánni valót hagy maga után. Tagjai részegeskednek és intrikálnak.
„Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni, mire virrad aztán.”
A regényben vannak „aktuálpolitikainak” tűnő kiszólások. Miszerint egy kis országnak az a dolga, hogy veszteg maradjon, s ne piszkálja a mestereket és kalmárokat, akik értenek a pénzcsináláshoz (nyilvánvaló utalás a „zsidókérdésre”).
Erős kritikaként lehet említeni, hogy a könyvből éppen csak Erdély hiányzik. Intrikák vannak jócskán, de tájleírás egyáltalán nincs. A műből hiányzik a táj és az ember, mintha valaki Pestről írna regényt Brazíliáról a táj nélkül. A románok csak egy epizód erejéig jelennek meg, s a román ábrázolása meglehetősen folklorisztikus. Bethlen egyik útja közben találkozik egy koszos, éhes, füstösképű oláhhal, akinek hajít egy darab kenyeret… A román: „Úgy evett, mint a kutya, minden harapás után alattomos és vad s félénk pillantást vetett körül, mintha reszketne, hogy elveszik tőle. Mikor mind megette, várt. Szája még csámcsogott, akkor leborult a földre, közelebb csúszott, s megcsókolta a csizmája orrát. Hogy ő nem rúgta el, ráborult, s elkezdett keservesen bőgni.” Kár, hogy még egy Móricz Zsigmond se kerülte el a románok ilyen megvető, lenéző ábrázolását.
Összességében grandiózus mű Móricz Erdély-trilógiája, de zseniálisnak nem nevezném. Érdekes Móricz finom utalása, hogy Báthory Gábor talán mégiscsak nagyobb lett volna, mint Bethlen. Bethlen Gábor ábrázolása egyáltalán nem egyértelmű. Sok intrika és összeesküvés van a regényben, de annyi, hogy az olvasó már nem is emlékszik rá. Erdély maga, a táj és az emberek hiányoznak a könyvből, mint ahogy a román is, akikről csak egy eléggé megvető, lenéző tudósítás olvasható.