„A mi világunk az ember, akit szeretünk.”
Márai Sándor talán leglesújtóbb, legsötétebb, legpusztítóbb regénye az 1941-ben megjelent Az igazi. A regény egy „szerelmi háromszög”, duplán boldogtalan szerelem története(i), de nem az érzelmi depresszió miatt lesújtó ez a könyv, hanem a szinte minden lapon megjelenő, egészen merev, a rendi társadalom legretrográdabb ideológusait is meghaladó társadalomkép, ami azt üzeni, hogy a legnagyobb szerelem sem képes legyőzni a társadalmi korlátokat. A regénynek ez a szellemisége feltehetően jól illeszkedett a Horthy-kurzus „úri rendjébe”, hogy a nagypolgár mégiscsak nagypolgár, a kispolgár meg kicsi (de azért a polgárok mégiscsak közelebb vannak egymáshoz, mint a nem polgárok), a cselédek meg javíthatatlanok, és legalább ugyanúgy megvetik az urakat, mint azok őket.
„Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.”
A regény építőköveit jelentő mondatok sok nagy bölcsességet tartalmaznak a szerelemről, emberi viszonyokról. Márai tényleg ismerte A szerelmet, az örök és visszavonhatatlan szerelmet, ezt a titokzatos és mély emberi kapcsolatot, ami több művében is vévigvonul (legjobban talán a Válás Budánban), és aminek egyik legfinomabb, legérzékibb „krónikása” volt ő. Ezen bölcs kövekből mégis egy retrográd, egészen sötét szellemiségű várat sikerült felépíteni Az igazi című regényben, ami tényleg egy reakciós mű.
„Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg…”