Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, épp a rendszerváltás idején a magyar történetírás nagynak is nevezhető vállalkozása volt egy új magyar történelmi szintézis megalkotása gyorsan. A vállalkozást Glatz Ferenc szerkesztette, a cél láthatóan az volt, hogy Magyarországot, a magyar történelmet európai perspektívában mutassa be. Az első, középkori kötetet Szűcs Jenő írta volna, de 1988-as halála megakadályozta a tervezett munka megalkotását, így az első kötetet Engel Pál vette át. A második kötetet a Hunyadiak korától a Rákóczi-szabadságharc végéig Szakály Ferenc írta. Az 1867-es Kiegyezésig tartó periódus szerzője Kosáry Domokos – ez a három kötet el is készült, a negyediket Glatz Ferencnek kellett volna megírni, de ez nem készült el.
A középkori magyar történelmet tehát Engel Pál írta. Beilleszkedés Európába, ez a cím, de tulajdonképpen mi Európa? Engel ennek kapcsán egy elég sajátos, urbánus történelemszemléletet fogalmaz meg, olyan kijelentésekkel, mint például hogy „a fejlettség mércéje a városi életmód elterjedése.” A civilizáció központja a város lenne, itt került úgymond feltalálásra az írás. Ahogy Engel írja: „A barbárok zöme nem ismert semmilyen írást.” Az írástudatlan (nem városi) társadalmak pedig úgymond idegenkedtek mindenféle újítástól.
Engel Pál ezen világszemlélete ellentétben áll olyan szerzőkkel, mint például Jacques Le Goff, aki szerint a középkori Európa civilizációja éppenhogy nem városi, hanem rurális-falusi jellegű volt. A Római Birodalom volt városi-urbánus, az európai civilizáció – amely Róma bukása után alakult ki – falusi, a földmagántulajdonra alapuló. Az is vitatható kijelentés Engeltől, miszerint a „barbárok” nem ismerték az írást, mert a jelek szerint a nomádok között alkalmasint nagyobb volt az írni-olvasni tudás (a rovásírás révén), mint Európában. Északon, a skandináv világban vagy a Ruszban szintén elég elterjedt volt az írni-olvasni tudás. Engel művében nem nehéz felfedezni egyfajta nyugatos-urbánus kultúrraszizmust.
Engel szerint a falvak hitványok. Nyugatcentrikusságnak tűnik, amikor azt írja, hogy szerinte a germánok úriemberek voltak a hunokhoz és avarokhoz képest. Mintha a rendi társadalom anakronisztikus visszavetítése lenne, amikor azt írja, hogy a koraközépkori Európa mentalitását meghatározó „alapgondolat” a társadalmi egyenlőtlenség volt. Elég furcsa a véleménye, hogy a középkori ember „irtózott minden változástól”, és javíthatatlanul konzervatív volt, „az újításokat eleve károsnak ítélte.” Ha így van, akkor miért volt annyi változás mégis a középkorban?
Ennek a könyvnek, amikor kiadták 1990-ben, a legnagyobb szenzációja az volt, hogy megengedhetőnek tartotta a kettős honfoglalást, miszerint a késő avarok és a székelyek azonosak lettek volna. Ezzel Engel felsorakozott azon komoly történészek kisebbségi táborába, akik megengedhetőnek tartották a kettős honfoglalást.